A világkiállításokon mindig fura dolgok történtek: jövőbe mutató épületek jelentek meg (így 1889-ben a párizsi Eiffel-torony, vagy 1967-ben, Montrealban a Habitat 67), bemutatkozott a beszédet elsőként utánozni tudó gép (az 1939-ben született Voder), valamint megszületett a valaha épített legnagyobb, sínen futó, és csak a földön fekve működő távcső (1900, Párizs), sőt, egy amerikai cég még azzal is megpróbálkozott, hogy
Az események történetében mérföldkőnek számító 1893-as chicagói világkiállításon ugyanis a Libbey Glass Company üveggyár úgy érezte, mindenképp szüksége lenne arra, hogy új utakon járva tegyen szert még nagyobb haszonra.
A Michigan-tó köré épített pavilonok közül épp ezért messze kiemelkedő üvegkastélyt terveztek, melynek harminc méter magas kupolája már távolról magára vonta a látogatók figyelmét. Az ohiói Toledóban működő vállalat ennyivel nem elégedett meg: a belső térbe betérők láthatták, ahogyan a kemencék előtt formázott üvegek szép lassan pompás vázákká, vagy épp lámpákká változnak át. Legnagyobb meglepetésükre mindez azonban teljesen hidegen hagyta a látogatókat: üveget már mindenki látott, amás pavilonokban bemutatkozó technológiai újdonságokat pedig nem, így látogatók csak elvétve tévedtek be az épületbe.
Fotó: Wikimedia Commons
A cég emberei így előbb tíz, majd huszonöt centes jegyárat kezdtek kérni a bejáratnál, remélve, hogy ez némiképp misztikusabbá teszi majd az egészet, az emberek pedig emiatt hosszú sorokban kígyóznak majd a pénztár előtt. Meglepő módon minden a várakozásaiknak megfelelően történt: egyre többen szerették volna tudni, hogy milyen élményekre számíthatnak a pénzükért, így boldogan fizették ki a filléresnek számító jegyárat.
A jókora térben több kemence, valamint az azok közelében vázákat és lámpabúrákat készítő művészek, valamint a cég termékeiből nyílt kiállítás várta az érdeklődőket, a középpontban azonban egy, az amerikai színésznő, Georgia Cayvan számára készített estélyi ruha állt, melynek anyaga nem szimpla szövet, hanem egyező vastagságú üveg- és selyemszálak keveréke volt.
Fotó: Atlas Obscura / Corning Museum of Glass
A tulajdonos Edward Drummon Libbey újító szellemét tökéletesen tükröző épületben természetesen más, üvegszálból készült tárgyak is helyet kaptak, sőt, meg is lehetett őket vásárolni – így például babaruhákat és nyakkendőket, melyek egyikét a Corning Museum of Glass őrzi:
Fotó: Atlas Obscura / Corning Museum of Glass
A ruhára már a helyszínen szemet vetett a spanyol királyi családhoz tartozó Eulália infánsnő, és úgy érezte, mindenképpen szüksége van egy hasonló darabra. A hatvanhét órás munkával elkészült, vaskos árcédula kíséretében kiszállított darabnak azonnal ki is derült a hátránya: annak ellenére, hogy részben selyemszálakból állt, már díszei nélkül is 6,3 kilót (14 fontot) nyomott.
A szép fényű, a vártnál jóval kevésbé törékenynek bizonyuló ruhával az infásnő azonban annyira elégedett volt, hogy engedélyezze a gyártó számára a spanyol királyi ház címerének használatát a reklámokon, jelezve, hogy ők is elismerik a termék minőségét.
Üvegszálas ruha a századfordulóról / Fotó: Atlas Obscura / Corning Museum of Glass
A divat terén mindig élen járó európai királyi házak azonban egyáltalán nem érezték úgy, hogy a ma leginkább hajótestek és vízzáró betonfalak születéséhez szükséges anyagból nekik is varratniuk kellene egy ruhát, pedig az 1866-ban alapított bécsi Jules de Brunfaut-féle gyár üvegszálas gallérjaitól, parókáitól és menyasszonyi fátylaitól a világ számtalan sajtóterméke évtizedeken át teljesen megőrült, külön kiemelve, hogy az efféle kiegészítők és ruhák használatával még a mosás, illetve a vegytisztítás is feleslegessé válik, hiszen azok egy szivaccsal, némi szappannal és vízzel is tisztára törölhetők.
Babakimonó az 1893-as chicagói világkiállításról / fotó: Corning Museum of Glass
A századforduló után a különleges darabok meghódították az Egyesült Államok boltjait: Cleveland, Toronto, Chicago és Detroit kirakataiban tűntek fel az ugyanilyen anyagből készült fűzők, kiegészítők és ruhák, de az újdonság ereje hamar eltűnt. Egyre kevesebben vásárolták őket, sőt, valójában sosem volt piacuk, így az emberek csak addig vették meg őket, míg egyedinek és különlegesnek érezték magukat bennük – épp úgy, mint a párizsiak a XIX. század végén felbukkant elektromos ékszereket, vagy épp az olaszok és amerikaiak a harmincas-negyvenes évek fordulójának tejalapú szintetikus gyapjúruháit.
Eulália ruhájának részlete / fotó: Corning Museum of Glass
Eulália infánsnő egykori ruhája még ma is megvan: nővére 1924-ben azt a Deutsches Museumnak ajándékozta, akik el is süllyesztették azt egy, a második világháborúban több találatot is kapott raktár mélyére. Felújítására azóta sem került sor, sőt, mára már csak a több ponton is szakadt szoknya, illetve annak néhány rojtdísze maradt meg. Hát így múlik el a világ dicsősége.
