A tizenhetedik században a kávé hirtelen meghódította Európát: a török muszlim rabszolgák révén előbb Máltára, majd a nagy európai országokba is betört a Magyarországon eleinte fekete levesként emlegetett ital: az első, nem a törökök által irányított európai kávéház Velencében nyitott meg 1645-ben, majd őket követte London 1654-ben, Bécs pedig 1683-ban. Magyarországon egy kicsit tovább kellett várni a ma a sokak keringési rendszerében vér helyett folyó italra: az első pesti kávéfőzők a XVIII. század első éveiben jelentek meg, virágzásuk pedig egészen a második világháborúig tartott.
A több nagyvárosban is a törökök kiverése után hátrahagyott tartalékok kiaknázásával született európai kávéipart azonban nem mindenki nézte jó szemmel, a kávéházak ugyanis a különböző vagyoni helyzetű és társadalmi státuszú emberek találkozópontjaivá váltak, akik veszélyes dolgokra,
Az Oszmán Birodalmat 1623 és 1640 között irányító IV. Murád 1633-ban épp ezért eldöntötte, hogy a kávéivás rombolja a társadalmat és széthúzást okoz, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve betiltotta a főváros kávéházaiban való kávéivást, valamint a dohány- és ópiumfogyasztást. A törvénynek ellenszegülőket azonnal halálra ítéltette, a legendák szerint pedig sokszor maga is álruhában vegyült a nép közé, a tilosban járók, valamint a rosszkor rossz helyen lévők fejét pedig saját kétkezes kardját segítségül hívva választotta el a testüktől.
Legnagyobb meglepetésére a konzervatív muszlim hittudósok közül többen is egyetértettek vele, hiszen a Mohamed próféta halála után megszületett újításokra szerintük egyáltalán nem volt szükség – mesélte az Atlas Obscurának a kort kutató Madeline Zilfi, aki arról is beszámolt, hogy az italnak szép számmal akadtak védelmezői is, így például a XVI.-XVII. század fordulóján a birodalom legfontosabb egyházi személye, Bostanzade Mehmet Effendi, aki egyenesen versbe öntött védőbeszédet írt a kávéhoz.
IV. Murád egyáltalán nem alaptalanul félt az új italtól, hiszen a fillérekért megvásárolható fekete tényleg összehozta a különböző rétegeket, annak lassú elkészítési módja – húsz percen át főzték tűzforróra, így meginni is csak igen lassan, kortyonként lehetett – pedig tökéletes alapot nyújtott egy legalább egyórás beszélgetéshez, melyben sokszor szó eshetett például az egyházról, a felső tízezer kihágásairól, vagy épp a birodalom vezetőiről.
IV. Murád (via)
Mindez eltörpült azonban amellett, hogy testvére és elődje, a trónon csak négy évet (1618-1622) töltő II. Oszmán épp egy kávéházi beszélgetés során született ötlet miatt halt meg. Az oszmán társadalomban mindenkitől függetlenül élő janicsárok ugyanis előszeretettel élvezték a kávéházak örömeit (annyira, hogy néhány helynek egyenesen az oda járó ezredek zászlaja volt a cégérében), és ezek egyikében döntötték el, hogy puccsot hajtanak végre. II. Oszmán ekkor még tizennyolc éves sem volt, halála után pedig az óriási birodalom terhei a még csak tizenegy éves Murád herceg nyakába zúdultak. Uralkodása első nyolc évévben ugyan anyja, Köszem szultána irányította a birodalmat kormányzóként, a fiatal uralkodó azonban egész életében nem érezte magát biztonságban a janicsárok miatt. Az első években több apróbb lázadást is sikerült levernie, ezek egyike során azonban több, hozzá közel álló ember, így legjobb barátja, Musza is meghalt, aki talán több is volt egyszerű jóbarátnál – mesélte az Atlas Obscurának az Ottomán-kort kutató Baki Tezcan.
Az uralkodó viselkedése ezután teljesen megváltozott: gyorsan magához ragadta a hatalmat, és drákói szigorral, véreskezű szultánként vezette a népet, az otthoni kávéfogyasztást, illetve a pörkölt szemek árusítását azonban egyáltalán nem tiltotta be, sőt, a feljegyzések szerint ő is szívesen fogyasztotta a most kapható tucatnyi variánsnál jóval keserűbb italt.
Amadeo Preziosi: Kávéház Isztambulban, 1850-1852 (via)
Nem ő volt persze az egyetlen, aki véget szeretett volna vetni a fekete ital térhódításának: 1511-ben például Mekkában a város egyik világi vezetője gyanúsan viselkedő, kávét kortyoló emberekre lett figyelmes egy mecset közelében. A békés iszogatás mögött veszélyt szimatolt, így rövid távon elérte, hogy a kávéeladás és a kávéfogyasztás is megszűnjön a városban. A tiltás csak néhány hétig tartott, a XVI. század során pedig többször is megismétlődött Mekkában, Kairóban, vagy épp Konstantinápolyban (ma Isztambul).
Nem csak az ottománok fejében fogant meg a kávé káros hatásainak ötlete: a XVII. században több európai uralkodó is a pápához fordult, hogy minősítse az italt sátáni mételynek. Nem jártak sikerrel, de számos alaptalan állítás is szárnyra kelt a téren, némiképp csökkentve a kávé terjedésének ütemét: előbb egészségre ártalmasnak, majd mérgezőnek tartották, sőt, még az az érv is felbukkant, hogy a kávészemek pörkölése konkrétan szenet csinált a kávéból, azt pedig teljesen felesleges elfogyasztani. A vallási vezetők más úton közelítették meg a kérdést – kijelentették, hogy a kávéházak vonzották a szerencsejátékosokat, prostituáltakat, és persze az alvilág képviselőit, ezáltal azok nem szívesen látottak egy városban.
Török kávéárus egy tálca kávéscsészével, színezett metszet, 1860 körül (via)
A világ azóta óriásit változott: egy német kávéimportőrnek, illetve a Harmadik Birodalomnak köszönhetően például széles körben elterjedt a koffeinmentes kávé. Magyarországon fél évszázados szünet után az ezredforduló körül kezdtek újra feltámadni a patinás kávéházak, de a minden nagyvárost elborító kávézóláncok, illetve a kávéforradalom hozta úgynevezett speciality kávézók megjelenése is nagy mértékben színesítette a palettát, így ma már mindenki megtalálhatja a hozzá legközelebb álló ízt, pörkölési módot, vagy épp árkategóriát.
