Az ötvenes évektől két évtizeden át népszerű, főleg középületek és soklakásos toronyházak terén alkalmazott brutalizmus gyermekeire (illetve a Rákosi- és Kádár-kor szülte óriásokra) a legtöbben ma tévesen az értékelhetetlen, lakhatatlan és csúnya jelzők szinonimájaként használt szocreál jelzőt aggatják, pedig a szoborszerű, drámai épületek közt tömegével találhatunk érdekes, sőt, értékes épületeket is.
Ezek közül néhányat, így Németország legfurcsább templomát, a James Bond főellenségeként (is) halhatatlanná vált Goldfinger Ernő munkáit, vagy épp a világ számos pontján álló brutalista gyöngyszemeket már korábban is bemutattuk, maradtak még azonban olyan helyek, melyek megérdemlik a figyelmet:
a Svájci Nemzeti Orvosi Kutató Alapítvány központja.
A genfi orvosi egyetem kampuszának szélén álló épület tökéletesen tükrözi a nevét: a rózsaszínben és kékben játszó ablakokkal borított szirmok jól láthatóan elkülönülnek egymástól, az emeletek pedig egy apró, vastag szárral csatlakoznak a talajhoz.
A XX. századi modern építészet zsenije, a ronchampi kápolnát is tervező Le Corbusier hatására az építészet felé fordult (sőt, rövid ideig együtt dolgozó) Jack Vicajee Bertoli által tervezett, 1976-ra megvalósult épület egyértelműen kilóg a szomszédai, sőt, Svájc legtöbb épülete közül, hiszen a brutalizmus nem az Alpok tövében, hanem a szigetországban, illetve a vasfüggöny mögött alakította át a nagyvárosok képét.
A csupasz, az évek múlásával sajátos textúrát nyerő nyersbeton és a színes ablakok találkozásából született torony emellett a brutalizmus fősodrától is igen messze áll, hiszen szoborszerűsége ellenére egyáltalán nem kelti egy értelmetlenül nagynak tűnő, vonalzóval és fejszével faragott óriástömb illúzióját.
