A Ghostland (magyar címe: Ghost Land – A rettegés háza) forgatásának egyik szomorú körülménye volt, hogy Taylor Hickson (az egyik főszereplő fiatalkori énjét játszó színész) arcát hetven öltéssel kellett összevarrni, miután átesett egy üvegajtón, amit rendezői utasításra addig kellett vernie, míg az be nem törik. A jelenetet biztosító szakemberek és Pascal Laugier is – a film rendezője – meg voltak győződve róla, hogy nem lehet baj belőle, de a baleset sajnos megtörtént.
A rendező korábbi filmjei mellett ennek az esetnek a fényében érdemes vizsgálni a Ghostlandet, mivel Laugier a remek forgatókönyvírói készségei mellett arról is híres, hogy fizikai és lelki értelemben véve is a végletekig kínozza a feltűnően szép női főhőseit.
A történet természetesen sokkal csavarosabb a fenti egy mondatnál, és bármi mást írnék róla spoilernek minősülne. Ugyanakkor kivételesen hiányzik belőle az, ami miatt Laugier-t messzemenőkig az egyik legjobb horror-film rendezőnek tartottam. A Mártírok és A magas ember esetében is olyan univerzális többlettartalommal töltötte meg a filmeket, amik visszamenőleg picit zárójelbe teszik ezen alkotások horror-mivoltját. Külsőségeikben azok, tartalmukat tekintve viszont messze túlmutatnak az műfaj sajátos kliséin.
A Ghostland viszont ebből a szempontból is közepesebb darab lett, részben a fentebb már vázolt tartalmatlansága, részben viszont a külsőségei miatt. A ház, amelybe Bethék beköltöznek, eleve olyan, mintha egy átlagos szellem-horrorból importálták volna, nem beszélve a fenyegetést megtestesítő antagonistákról, akiknek sajátosságai kimerülnek abban, hogy az egyik transzvesztita, a másik pedig egy szellemi fogyatékos és nagyon erőszakos melák. Van itt továbbá félelmetes játékbaba-szoba, cuki de iszonyatosan lerobbant fagyiskocsi és szekrényből előugró, eleve gonoszul néző rongybaba, no meg rendszertelenül felbukkanó kóbor kutya.
A Ghostland talán színészfronton teljesít a legjobban, különösen Anastasia Phillips, mint Vera felnőtt énje, de kétségtelen, hogy Crystal Reed (felnőtt Beth) és az énekesnőként jobban ismert Mylène Farmer az anya szerepében is süvegelendően dolgoznak meg minden perc hitelességért. Esnek-kelnek, zuhannak és megütik magukat, artikulálatlanul sírva-üvöltve vagy halkan, néha akár egyetlen szó nélkül, pusztán a tekintetükkel és testük apró rezdüléseivel ott vannak a celluloid minden egyes négyzetmilliméterén. Nehéz dolog horror-színésznek lenni, mivel a fent felsoroltakat nem csak el kell játszani, hanem át is kell élni. Ez pedig mindenkinek maradéktalanul sikerült.
Ugyanakkor felvetődik az ominózus baleset kapcsán, hogy van-e értelme egy színészt szó szerint széttörni egy szerep kedvéért. Ezt leszámítva, de el nem felejtve, kifejezetten jó horror-élmény a Ghostland. Egy egyszerű történetre épülő, színészileg kiemelkedő, a forgatókönyv viszont „laugieri” értelemben csak egy tisztességes iparosmunka. Törte volna magát inkább ő.
Ghost Land – A rettegés háza (Ghostland), 2018, 91 perc. 7/10
