Nagyon nem tett jót a mozinak, hogy amíg nem figyeltünk oda, a legalább kétórás film lett a főszabály, függetlenül attól, hogy tényleg valami komoly produkcióról van-e szó. Ez leginkább azért baj, mert ritka ma is, hogy indokolt legyen ilyen hosszúra nyújtani egy filmet – hiába változott meg a világ nagyon, egy egész estés filmnek továbbra is a másfél óra – száz perc hosszúság az ideális, akinek ennél bonyolultabb mondanivalója van, az tényleg csináljon inkább sorozatot. Számos dühítő példát tudnék mondani az elmúlt évek filmterméséből, de most maradjunk A hűséges című filmnél, a maga két óra tíz perces játékidejével (ez egy belga-francia film, és semmi köze A beavatott-sorozat: A hűséges című 2016-os amerikai blockbusterhez).
A belga Michaël R. Roskam eddigi két filmje alapján pedig joggal lehetett reménykedni abban, hogy érdemes végigülni: a Bikanyakat mindjárt Oscarra jelölték, a Piszkos pénzben pedig már olyan nagyágyúkat rendezhetett, mint Tom Hardy, Noomi Rapace és az azzal a filmmel búcsúzó James Gandolfini. Abból a stábból most csak a Roskam minden filmjében látható Matthias Schoenaerts maradt, de itt ő a főszereplő, a partnere pedig az öt éve az Adèle élete című filmmel berobbant Adèle Exarchopoulos, aki ugyan azóta nem szerepelt komolyabb visszhangot kiváltó filmben, viszont még mindig csak 24 éves. Itt ő játssza a gyönyörű és vagány autóversenyzőt, Bibit, akibe első látásra beleszeret a jó svádájú Gigi (Schoenaerts). Bibit még a Gigi vállára dobott rózsaszín pulcsi sem tántorítja el, és hamar kiderül, hogy őket tényleg egymásnak teremtette a Jóisten is, kivéve azt az el nem hanyagolható tényt, hogy Gigi eltitkolja a barátnője elől, hogy egy bűnbanda tagjaként életvitelszerűen rabol ki bankokat vagy pénzszállítókat.
Innentől meg is van az a feszültség, ami összetarthat egy egész filmet is akár, pláne, hogy meg tudjuk érteni Gigit is, amiért nem meri kockáztatni, hogy esetleg elveszítse élete szerelmét, Bibi álláspontját pedig meg se kell különösebben magyarázni. Őket ráadásul jól megrajzolt mellékszereplők egészítik ki (különösen a bajszos gengsztert, Serge-et alakító Jean-Benoît Ugeux), és egy brüsszeli gazdag miliő, ahol az embereket jobban izgatja, ki a flamand és ki a vallon, mint mondjuk a bevándorlás (biztos nem olvasnak Origót), és a film első fele így tényleg jó, megkoronázva egy briliáns heist-jelenettel, ami egy amerikai filmnek is becsületére válna: egy felüljáróról ledobott bazi nagy konténerrel állítják meg a rablók a kiszemelt autót az autópályán. Emiatt már önmagában érdemes volt megcsinálni ezt a filmet, és ez csak egy a pozitívumok közül.
Kár, hogy Roskam azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem a film kellős közepén váratlanul stílust vált, és az addigi feszültség megy a kukába, helyette pedig szenvedős kapcsolati melodráma kezdődik, amely végül egy egészen váratlan irányba fordulva válik unalmassá. Addigra már elengedjük Gigit és Bibit, és nem tud érdekelni bennünket, szétveri-e az amúgy is csak hiányosan felskiccelt kapcsolatukat a bűnözés és a hazugság, vagy sem, pedig a film első felében még határozottan érdekelt. Egy viszonylag egyszerű és hatásos sztori helyett azonban így kapunk egy széteső szerkezetű, túlnyújtott és nem túl emlékezetes filmet, amiben sokkal több volt eredetileg, 130 perc viszont egész biztosan nem. És hiába az érzelmes és szép befejezés, hiába a szuperprofi akciójelenetek, és hiába jó a szemnek is a film, ha egyszer senki nem akadt, aki a forgatókönyv láttán a homlokára csapott volna, hogy ez így nem fog működni. Michaël R. Roskam tehát elkészítette az első nem túl jól sikerült filmjét, és remélhetőleg tanul majd belőle, Adèle Exarchopoulos pedig még tovább várhat egy újabb kiugró sikerre: őt legközelebb egy Rudolf Nurejev életéről készült amerikai filmben láthatjuk, Ralph Fiennes rendezésében.
A hűséges (Le Fidèle), 2017, 2 óra 10 perc. 5/10
