Kultúra

Jared Leto jakuzának állt és fürdik a vérben, de minek

A kérdés nem vélemény: a Netflix The Outsider című új filmjéből tényleg nem derül ki a válasz. Kritika.

A Netflix furcsa hazárdjátékot folytat a saját gyártású tartalmaival. Mérhetetlenül büszkék arra, hogy mennyi saját filmet és sorozatot kínálnak, ami önmagában szokásosan jó hír, hiszen ha egy tartalomszolgáltató veszi a fáradtságot, és innen-onnan összekukázott tartalmak helyett tényleg saját szája íze szerinti produktumot gyártat és forgalmaz, az általában minőségre törekvést jelez. Igen ám, de a Netflixnél megcsúszni látszanak az arányok a minőség versus mennyiség kérdésében: tényleg őrületes mennyiségű anyagot szállítanak, nincs olyan hét, amikor nem kerül fel valami új és saját kontent, ám a minőségi szűrőn jócskán csusszannak át gyengébb darabok. A dolgot tovább árnyalja, hogy az ambícióval sosincs gond: egyik félresikerült produkció sem azért gyenge, mert nem tették bele az energiát, a külcsínnel sosincs komoly gond, a belbecs viszont – ami alatt ezekben az esetekben többnyire forgatókönyv értendő – meg-megbicsaklik.

Így járt ezzel a Jared Letóval promózott The Outsider is, aminek már a szinopszisát sem egyszerű összefoglalni: az események ugyanis olyan laza kapcsolódással követik egymást, hogy nehéz történetté összefűzni azokat. A második világháború után vagyunk nem sokkal – de ezt is csak a hivatalos leírásból tudom, egyébként nem érzékelhető –, egy japán börtönben, ahol egy fogvatartott amerikai – a börtön mint helyszín sem teljesen egyértelmű – takarítás közben megtalál és megment egy felakasztott japán férfit. Később egy zárkába kerülnek, a japán férfi pedig segítséget ajánl főhősünknek, Nicknek, ha segít neki kivitelezni veszélyes akcióját, amivel kijuthat a börtönből: konkrétan megszúrja magát, Nick dolga pedig, hogy hívja az őröket és tartsa életben társát, míg odaérnek. Így is lesz, és a Kiyoshi nevű japán becsületére legyen mondva, tartja a szavát, tényleg kijuttatja a rácsok mögül Nicket, családja pedig állást ajánl a rejtélyes amerikainak.

Fotó: Netflix

Mint kiderül, az állás gyakorlatilag véres bűncselekmények végrehajtását, esetleg gyilkolást jelent, de szerencséjére Nicknek ez nem okoz semmilyen problémát. Kiyoshi az örökösen rivalizáló oszakai jakuza-családok egyikének tagja, Nick pedig egyre jobban belemerül a család munkájába, naná, amit kínálnak, elég jó ajánlat a gyökértelen amerikainak, szép lakás, piszkos, de jó pénz, exkluzív klubok meztelen táncoslányokkal, a haver dögös húga: kinek ne érné meg cserébe némi véres leszámolásért. Ráadásul Nicknek látszólag meg se kottyan szétverni valaki koponyáját egy írógéppel – ideális jelölt hát a jakuzává válásra, csak éppen ott van az az apró körülmény, hogy nem japán, amire a család egyik tagja, aki a kezdetektől nem nézi jó szemmel, rendszeresen fel is hívja a figyelmét.

Az felvázolt események nagyjából ki is töltik a kétórás filmidőt, ami csak azért információértékű, mert ritka, hogy néhány mondatban össze lehet foglalni egy film történetének közel nyolcvan százalékát úgy, hogy egyetlen fordulatot sem leplezek le. Könnyű dolgom van, minthogy nem nagyon vannak fordulatok, de ami ennél nagyobb gond, hogy összetartó erő sem nagyon van az egyes történetek között, jön egyik esemény a másik után, ráadásul egyiknek sincs különösebb súlya vagy jelentősége, egyik sem fontosabb a másiknál – azaz nem nagyon van dinamika a forgatókönyvben. Ezzel az is együtt jár, hogy az érzelmi hullámvasút, amire még egy gyerekkori tündérmese is felülteti a befogadót, itt jórészt hiányzik. A dramaturgiai ív hiánya még szembeötlőbb, ha azt nézzük, hogy örökösen becsületről, tiszteletről és családról papolnak a filmben, amely értékeket nehéz átérezni, amikor senkit nem tudunk minimálisan sem megkedvelni, ami nélkül ezek a fogalmak üres frázisok maradnak. Miért kellene érdekeljen, hogy XY megvédi-e a becsületét, ha semmi nem derül ki arról, hogy miért is lenne ő becsületes?

Fotó: Netflix

Összességében senkiről nem derül ki semmi olyasmi, ami kellene ahhoz, hogy minimálisan bevonódjunk a történetbe, kezdve azzal, hogy ki ez a mi főhősünk, miért öl ilyen rezzenéstelenül könnyedén, miért engedhet meg annyi mindent magának, és úgy általában, miért teszi, amit tesz, mi mozgatja a tetteit? De nem csak az övéit, ha már itt tartunk: másokat sem értünk jobban. Miközben a dolog nem az alakításokon múlik: a színészeknek nem csak a szövege kevés, nem volt mit játszaniuk sem, marad tehát az akció. Jared Leto, akit nagy büszkén körbehordoztak Netflixék, mint a film húzónevét, sok lehetősége nem lévén üt, vág, lő, és néz, hosszan, üresen, és közben nagyon ufónak látszik ebben a furcsa közegben.

Szóval van baj – mindezzel együtt ugyanakkor azt nem lehet elvitatni a filmtől, hogy hangulatban, látványban a világos semmi gond nincsen vele, és az sem kizárt, hogy sokan, akik rajonganak a Távol-Keletért, Japán művészetéért, atmoszférájáért, imádni fogják. Úgy általában is komoly műfaji és hangulati kockázattal dolgozik a film: ha a néző pont egy efféle szikár, rideg, erőszakos hangulatra vágyik, esetleg ki van éhezve az eltűnőben lévő jakuza-filmes zsáner egy darabjára, még az is lehet, hogy élvezni fogja. Főleg utóbbira van komoly esély: a film ugyanis, címével ellentétben nagyon is igényli az előzetes ismereteket a jakuzák világáról, Outsidernek hívja magát – miközben túlontúl insider.

The Outsider – amerikai bűnügyi filmdráma, 120 perc – 5/10

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik