Itt a titok, amit a legjobb barátjának se mond el a férfi

Mint utóbb kiderült, nem véletlenül futottak össze. Az elbeszélő éppen Párizsban volt egy felolvasáson. Változott a kor, Párizs már nem az volt, mint az ötvenes és a hatvanas években. A művészetek átköltöztek New Yorkba meg Berlinbe, Párizs pedig megmaradt egykori fénykora tükörképének. Május volt, az elbeszélőnek a rue Bonapartén a Magyar Intézetben, az emeleten volt szállása. Az egyik szomszédos szobában egy csodálatos, tíz év körüli vak gyermek volt elszállásolva, aki a zongorafellépésére készülve rengeteget gyakorolt, míg a másikban egy festőházaspár lakott, ha késő este hazajöttek (többnyire nem egyedül), olykor rumlit csaptak hajnalig. De az elbeszélő nem törődött vele, vidám volt és gondtalan. Még a májusi eső sem zavarta. Egy órát zuhogott, aztán kisütött a nap, és megajándékozta azzal a finom melegséggel, ami nem az áprilisra, de nem is a júniusra, csakis a májusra jellemző. Áthatol az ingen a meleg, de az ember még nem érzi úgy, hogy egy tüzes kemencében lenne.

Öt napot töltött Párizsban. Egy regényéből olvasott fel, egy, a saját ízlése szerint közepes regényből, amelyet viszont a franciák szerettek. Voltak vagy húsz-huszonöten, a nézőtér éppen csak félig telt meg. Amikor elkezdődött a felolvasás, egy olvasó osont be a nézőtérre, és az elbeszélőnek hirtelen felgyorsult a szívverése. Lőrinc volt az. Egyedül jött, és az utolsó sorban ült le, féligmeddig a homályban. Meghízott, és kicsit meg is öregedett, de az arcvonásai nem változtak. Minden kapcsolatot megszakított nemcsak az ismerőseivel, hanem a legjobb barátaival is. És most hirtelen fölbukkant, mint a rég elfeledett múltnak egy kísértete. Az elbeszélő örült neki, ugyanakkor tanácstalan volt. Mit lehet a múlttal kezdeni? Még nem tudta, hogy holnapután reggelre gyökeresen megváltozik az életfelfogása, a múlt fokozatosan a jelenbe lép át, és azt száz darabra töri, mint a szemüveget, amelyen az elbeszélő negyven éven át látta a világot. Mert egyelőre még tartott a felolvasás, még az innenső parton voltak, látszólag még minden rendben volt. Lucette, az előadónő, meglehetősen színpadiasan adta elő azt a jelenetet, amikor György szakít az apjával (mármint a regény szerint).

Gesztikulált és kiabált, holott az elbeszélő fojtott, rejtett és visszafojtott drámai erőnek képzelte el a szakítást. De az előadásmód lekötötte a francia közönséget, úgy látszik, ezt így kell – legalábbis Franciaországban. Lőrincből csupán egy sötét folt látszott. Egyszer csak fölkelt, és elment. Mint utólag kiderült, csak cigarettázni. Amikor visszajött, Lucette éppen befejezte az előadást. A közönség tapsolt ugyan, de nem lelkesen, csak mintegy udvariasságból, hogy mégsem volt annyira dög unalmas a felolvasás.

Az est végeztével Lőrinccel elmentek a SaintSulpice közeli Café de la Mairie-be. A szinte üres kávézóban az első benyomása az volt, hogy Lőrinc az elmúlt hat-hét évben megváltozott, hogy szűkszavú lett és komor. Csalódott és boldogtalan, Párizsban sem találja a helyét? Hajaj, az ilyesmiben nem téved az ember…

Lőrinc fényképeket mutogatott neki. A kis Vera fényképeit.

– Még csak tizenöt éves – mondta. – Már egy éve nem bírok vele. Egyszerűen kisiklott a kezemből… Vagy csak megöregedtem?

– A kamaszlányoknak úgysem parancsolhatsz. Azoknak már túl sok eszük van – mondta az elbeszélő.

– Egy arab udvarol neki, egy felnőtt arab – szólt Lőrinc, és az elbeszélő érezte, hogy megremeg a levegő körülötte. – Én nem szeretem az arabokat. Azt hiszem, hogy az élet megváltozott – mondta. És elgondolkodott. – Gonoszabb lett. Az egész világ gonoszabb lett. Vagy csak én lettem érzékenyebb?

Az elbeszélő is szomorúan állapította meg, hogy a „kis Vera” már a múlté, magyarán, sokkal több ősz hajszál van Lőrinc és az ő fején is, mint amikor a kis Vera még kis Vera volt. Langaléta lett, szőke haját lenyíratta és befestette feketére, és az arcvonásai is durvábbak lettek, talán a fekete ajakrúzstól, amit bőven kent az ajkára. Pedig annak idején helyes kislány volt, afféle Szűz Mária kicsiben. Hogy oldja Lőrinc komorságát, pozsonyi történeteket kezdett el mesélni, ha úgy tetszik, vicceseket. De a pozsonyi történetek egyáltalán nem érdekelték őt.

– Itt lakom a rue du Bacon a boulevard Saint-Germaintől jobbra, a Szajna irányában – mondta. – Eljössz hozzám? Na, nem ma este. Holnap.

Az elbeszélő habozott. Tulajdonképpen nem volt programja másnap estére.

– Elmondok neked valamit, amit még soha nem mondtam el.

Az elbeszélő elmosolyodott:

– Valamit titkolsz előttem?

– Hát persze. Csupa titok vagyok – mondta, és először a nap folyamán, ő is elmosolyodott. – Az öregek már titkolódznak.

Szó se róla, Lőrincnek számtalan jó tulajdonsága volt, például segítőkész volt, udvarias, előzékeny, szóval minden, amivel meg lehet nyerni egy embert – látszatra. De a legtöbb releváns dolgot zár alá helyezett, méghozzá hétlakatos zár alá. Az elbeszélő gyanította, hogy a hétlakatos zár rá is vonatkozik.

– Sosem beszéltem róla – mondta egy pillanatnyi bizonytalanság után. – Persze lehet, hogy holnapig meggondolom magam – figyelmeztette. – Hiszen olyan mindegy… Azt hittem sokáig, hogy a racionális ész mindent megold, hogy csak helyesen kell megragadni a problémát.

– És helyesen ragadtad meg? – kérdezte az elbeszélő.

– Ah, dehogyis. A problémát lehetetlen helyesen megragadni. Ahhoz Isten kell, vagy Allah, vagy isten tudja, mi kell.

– Ja persze! Isten léte, legalábbis, bizonytalan… Ezt akarod mondani?

– Olyan távol van, de olyan távol… Erkölcsös és erkölcstelen egyaránt lenullázza magát. Ez az, ami nyugtalanít.

Persze az elbeszélő nem először járt Párizsban, egyesek szerint (akik még sosem jártak ott) úgy odanőtt az elbeszélő szívéhez, mint egy szemölcs, vagy mint a futballistához a labda (ezt gúnyból mondták, de egy kicsit irigykedve is). Másnap délben kelt fel, és a délutánt egyedül töltötte a Tuileriák kertjében, majd a metróval átment a bal partra, és korán megvacsorázott a Latin negyed egyik kínai éttermében. Lőrinccel hétre beszélték meg a találkozót a Deux Magots-ba. Valaha a Deux Magots és a Café de Flore az egzisztencialisták törzshelye volt, de mostanság inkább amerikai turisták jártak ide, és fogalmuk sem volt az egzisztencialistákról. Általában fogalmuk sem volt a város rejtett titkairól… Ők csak Párizst látták, mondhatni a látvány lenyűgözte őket, de a látvány mögött alig voltak kíváncsiak valamire.

Lőrinc alaposan elkésett. Hétre beborult, és esni kezdett az eső, az elbeszélő pedig majdnem feladta. Ült az üres kávéscsésze mellett, a fölé kifeszített ponyván kopogott az eső, a pincérek jártak-keltek, mint valamiféle jancsi-babák, s az egyik amerikai turista a kutyáját dicsérte, azt mondta róla, olyan öreg már, hogy az emberi beszédet is érti. Hét óra már jócskán elmúlt, de még világos volt. Egy fiatalasszony esőkabátot tett a fejére, hogy meg ne ázzon. Odébb a járókelők türelmesen várták, hogy a lámpa zöldre villanjon a rue de Rennes-nél – szóval minden úgy működött, mint általában szokott, egyedül Lőrinc nem volt sehol. Az ember változik. Semmi sem marad a régiben, gondolta némi nosztalgiával. Párizs nem Berlin. Párizsban mintha tíz centiméterre a föld felett járnának az emberek – már az apró gyerekek is. És Berlinben sokkal szomorúbbak, már az apró gyerekek is. Berlin egy szomorú város.

Végre, úgy húsz-huszonöt perc késéssel, fölbukkant a Deux Magots sarkán, esernyőt is hozott, pedig amúgy tornacipőben volt, mely hamar átázott.

– Bocsáss meg, de elaludtam – mondta a nagy késésre hivatkozva.

– A lányod fölébreszthetett volna.

– A lányom Hollandiában van – közölte. – Méghozzá egész héten. Az iskola szervezett egy amsterdami és rotterdami kirándulást… Én pedig össze-vissza alszom. Ha éjszaka nem megy az alvás, nappal pótolom.

Majd a rue de Bacon, föl a csigalépcsőn… Egy emeletet kellett mennie, ez egy régi ház volt, iszonyúan csikorogtak meg nyikorogtak a lépcsők, bármennyire körültekintően lépdelt is. De Lőrinc megnyugtatta: a földszinten éppen nem lakik senki, a második emeleten pedig süket a vénasszony, még egy tarackágyú lövését sem hallja meg. Lőrincék két szobában laktak meglehetősen zsúfoltan, a sok múlt századi asztalt, széket meg bútort kerülgetnie kellett, mint egy balett-táncosnak. Lőrinc elmondta, hogy tavaly költöztek ide, és ha minden rendben megy, még három évig maradnak. A lakás tulajdonosa elvállalt egy állást Argentínában, és négy évre szól a szerződése. A sok kacat az övé.

– Kérsz egy teát? Zöld tea van meg fekete.

– Csak úgy ideadta a lakást? – kérdezte az elbeszélő, mert valahogy nem találta rendben a dolgot.

– Ismerősöm – mondta, nem túlságosan határozottan, mire az elbeszélő azt a következtetést vonta le, hogy, úgy látszik, Lőrinc nem egészen mond igazat. De hagyta a fenébe a dolgot: nem föltétlenül ezért jött ide. – Greniernek hívják. Nem ismered? – kérdezte.

Hazudott? Vagy nem hazudott? Persze, lehet, hogy Lőrinc megváltozott. Minden változik, ezt saját tapasztalásából tudta. Lőrinc hét évvel ezelőtt még vidám férfi volt, Verával (a nagy Verával) klappoltak a dolgok, és ha Vera él, egészen másképpen fest a dolog. Például nem találkoznak épp Párizsban, mert Lőrinc csak útikönyvekből ismeri Párizst – szóval boldogan él, amíg meg nem hal. Hát ez most gyökeresen megváltozott. A szobából elnézte, ahogy a barátja a konyhában matat a teával. Lassan csinálta, lassan mártotta be a forró vízbe a teát, lassan készítette oda a cukrot, ez a lassúság nem volt rendjén, úgy tűnt, mintha kicsit részeg lenne.

Persze tudta róla, hogy néha egészen másképp jár az agya. – A gondolkodás is szabadság – mondta egyszer az elbeszélő jelenlétében Verának, amiből persze az semmit sem értett. – Ha a gondolkodás szabadság – mondta Vera némi éllel –, akkor te vagy a legszabadabb ember. Csak rá ne fázz!

Az elbeszélőnek ez jutott eszébe, miközben Lőrinc a teával vacakolt. Házasságuk hosszú ideje alatt annyira hozzásimult Vera az érzékeny Lőrinchez, hogy ellentmondani is képes volt neki, pedig az ellentmondást nemigen szerette.

– Hozok bort is – mondta Lőrinc –, de egy kicsit később. Van egy remek bordeaux-i merlot-m.

Meggyújtotta az ernyős asztali lámpát, mert erősen alkonyodott, s a lámpa szűrt fényében úgy látszott, hogy óriásivá növekednek az árnyak, mindenekelőtt Lőrincé, mert folyton mozgott, mint a sajtkukac.

– Nem kellene veled beszélnem – mondta. Az elbeszélő barátságos arccal hallgatta.

– Én tehetek mindenről – folytatta. – Az Úristen játékszere voltam… Vera haláláról én is tehetek.

– Milyen értelemben? – kérdezte az elbeszélő. – Talán átadtad neki az agydaganatodat?

– Nem – mondta sértődötten Lőrinc. – De a legkülönfélébb dolgok egyszer csak átalakulnak. Mintha intuíció vezetné őket. Vagy valami szellem… Átalakulnak és összeállnak egy olyan irányíthatatlan halmazzá, amely már nem törődik az akaratoddal.

– Ostobaság – mondta az elbeszélő. – Ha Isten van is, nem ilyen értelemben van. Ha nincs, akkor meg duplán.

– Persze, én is ezt gondoltam sokáig. De rájöttem, lehet, hogy tévedés volt ez az egész. Sokszor azt hiszem, hogy nem is ismertem Verát.

De az elbeszélő is sokféle Verát látott maga előtt, és az, hogy Lőrinchez viszonyítva csak felületesen ismerte, nem jelentett semmit. Sőt! Bizonyos értelemben jobban ismerte Verát, mint Lőrinc, mert Lőrinc az erdőben bolyongott, és a sok fától nem látta az erdőt. Magyarán: a felesége volt éjjel és nappal, míg az elbeszélő látszólag felületesen, mégis jobban ismerte. Vera olyan volt, mint egy jó barát, ezen túl azonban nem kötötte az elbeszélőhöz semmi. Ellentétben Lőrinccel, akinek a felesége volt. Micsoda különbség, állapította meg. Például ismerte a nyafogós Verát. A vidám Verát. A szomorú Verát. Vera lelkét, ha szabad így mondani. Mindazt, ami volt. A körmét rágó Verát, a légycsapó Verát, a hisztis Verát s a gyöngéd Verát, bár ez utóbbiról csak halvány elképzelései voltak.

Grendel Lajos: Bukott angyalok

Kalligram, 2017