Kultúra

Frenreisz Károly: Addig csinálom, amíg veszem a levegőt

Inkei Bence
Inkei Bence

rovatvezető. 2018. 03. 10. 15:59

A Metro, az LGT és a Skorpió zenekarokkal ismertté vált Frenreisz Károly jobban szem előtt van most, mint a többi pályatársa: zsűritag A Dalban, tavaly Kossuth-díjat kapott, ő lett az új zenei állami középdíj odaítélő bizottságának elnöke, most pedig hosszú idő után újra számot is írt egy dalpályázatra. A 71 éves zenésszel arról is beszéltünk, miért kényszerülnek a nagy generáció zenészei az üzleti szférába, és hogy tanult-e Latinovits Zoltántól.

Mikor írt utoljára dalt?

Régen, mert a 18-49-es korosztályt megcélzó kereskedelmi rádiós sávban nem vagyok benne, mint ahogy az egész generációm sem, én pedig úgy éreztem, hogy nem akarok csak úgy a levegőbe irkálni, amikor a dalok nem kapnak megfelelő platformot arra, hogy bemutassák vagy játsszák őket. De tény, hogy nagyon hiányzik, és ezért jött kapóra ez a Budapest Dal 2018 pályázat, mert tudom, hogy legalább be fogják mutatni valahol. A dallal olyan 70-80 százalékig megvagyok, már csak a stúdiózás van hátra. A Skorpióval is régóta tervezünk már új számokat, de elég sok egyéb dolgom is van, a zeneszerzés pedig hosszabb időt igényel, amikor akár éjszakákon vagy teljes napokon át csak ezzel foglalkozom, de ez egyelőre nem fér bele az időrendbembe az elfoglaltságaim miatt. Ennek a mostani lehetőségnek azért örültem, mert így, hogy beneveztem, rá voltam kényszerítve a dalírásra.

Ennyire fontos, hogy mennyire fogják játszani a dalt?

Hogy játszani fogják-e, azt nyilván nem tudom, de legalább kap némi publicitást. A másik ok pedig az, hogy Budapestnek nagy rajongója vagyok. Az viszont biztos, hogy ez is olyan dal, amit megszokhattak tőlem, igyekszem a zeneszerzésben mindig valami állandóságot képviselni. Amikor nem a saját stílusomban írtam zenét, az filmzene volt, ahol mások a követelmények, de ha saját dalt vagy Skorpió-számot írok, akkor azok ugyanazt a stílust képviselik mindig. Ez most szólódal, ami nagyon ritka az én esetemben, mert mindig is zenekari ember voltam, bár a felvételekben a kollégáim be fognak segíteni.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Sokan leginkább már A Dal zsűritagjaként ismerik.

Megpróbálom a saját ízlésemet és a tapasztalataimat interpretálni, de jobbító szándékkal, hogy aki jelentkezik, annak olyan dolgokat tudjak mondani, amit meg lehet szívlelni és használni is lehet. Én az összes jelentkezőt a kollégámnak tekintem, legyen szó akár induló zenészekről is, és örülök, hogy a többi vetélkedővel szemben, ami az énekesekről szól, akik akár angol dalt is énekelhetnek, ez a magyar dalok versenye, szerintem jó, hogy van ez a lehetőség a számukra.

És az nem zavarja, hogy eléggé kisebbségben van a rockzene?

A nagyvilágban a mai napig azért a rockzenei koncertekre kíváncsiak a legtöbben: ha turnézik az AC/DC vagy a Rolling Stones, akkor az emberek még mindig őket akarják hallani a leginkább. Ez persze nem változtat azon, hogy a rockzene zenitje a 70-es, 80-as években volt. De például az, hogy az idén A Dalt egy metálzenekar, az AWS nyerte, és ezt milyen sokan üdvözölték, mutatja, hogy a műfaj még él. A nemzetközi visszajelzésekből is azt látom, hogy sokan örülnek ennek.

Mit szólt ahhoz, hogy voltak, akik megbántódtak a zsűri ítéletein?

Ez a zsűrizés hálátlan feladat. Nagyon sok lelkiismeret-furdalásom volt, és mivel harminc indulóból egyvalaki nyer, nyilván többen lesznek, akik esetleg nem értenek egyet velünk. De vegyük úgy, hogy ez egy verseny, és vannak olyan szempontok, amikkel több előadó vitatkozni fog, de ezt nem lehet kikerülni, vállalni kell az ilyet is. Én nagyon szívesen kiállok bárkivel vitatkozni arról, hogy mik azok a szempontok, melyek alapján döntöttünk vagy döntöttem én. Zsűritagként el kell fogadni, hogy nem mindenki fog szeretni bennünket.

Mondhatjuk, hogy most a generációjából ön az a zenész, aki a leginkább szem előtt van?

Aktívak azért még sokan, többen is zenélnek, vagy aktívan foglalkoznak a zeneiparral. Én egyébként sem vagyok az a típus, aki úgy érezné, hogy most már megcsináltam mindent, és már jól vagyok, hanem addig csinálom, amíg veszem a levegőt, próbálok részt venni a zenei életben. Az aktivitásom tényleg felpörgött az utóbbi időben, több mindenbe is belevágtam, és ez számomra öröm, mert én egy aktív pali vagyok.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Fontos volt önnek, hogy hivatalosan is elismerjék egy Kossuth-díjjal?

Nekem hihetetlen boldogságot okozott, és két dolog jutott eszembe, amikor megtudtam: egyrészt az, hogy nem volt hiábavaló, amit csináltam, másrészt az, hogy amit leraktam az asztalra, azt végre elismerték. Az is biztos, hogyha nem kapom meg, akkor életem végéig lett volna bennem valamiféle hiányérzet.

Van olyan zenész, aki azóta sem tudja levakarni magáról, hogy politikai döntés volt a Kossuth-díja, ön nem tart ettől, hogy hasonlóan jár?

A Kossuth-díjról meg igazából minden díjról azt gondolom, hogy ezekkel a hangokkal nem kell törődni. Aki eljutott odáig és megkapta, amögött mindig van teljesítmény. Rockzenészeket egyébként is sokáig egyáltalán nem ismert el az állam, ami most változik végre. Én most kaptam egy feladatot: az EMMI megalapította a Máté Péter-díjat, amely rock- és jazzelőadóknak jár, hiszen zenészeknek szóló díj az Erkel Ferenc- és a Liszt Ferenc-díj volt eddig, de ezek elsősorban a klasszikus zenére koncentráltak, most pedig lett végre egy külön könnyűzenei, állami középdíj. Engem kértek fel az öttagú, odaítélő bizottság elnökének, és mi találjuk ki, hogy melyik három zenész kapja meg az adott évben. Ez pénzjutalommal jár, plusz nyugdíjhozzájárulással.

A testvérei, Latinovits Zoltán és Bujtor István országosan ismert színészek lettek – minek volt nagyobb esélye: hogy ön is velük tart, vagy ők sodródnak át a zenéhez?

Ez jó nehéz kérdés, bár az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy én más műfajban működök, mint a testvéreim, és a családban mindenki elfogadta a saját területét. Én rendesen eljártam az ő színielőadásaikra, ők pedig az én koncertjeimre. Zoltán bátyámmal többször voltak még beszélgetéseink is a színpad és a közönség kapcsolatáról, amiről nála kevesen tudtak többet, és mondott is javaslatokat, hogy ő miket tenne hozzá a műsorhoz. Bár tizenöt évvel idősebb volt nálam, és idegen volt neki ez a zenei világ, de ettől ő még tudott nekem hasznos tanácsokat adni. Mi viszont már tizenévesen megszerettük ezt a stílust, és amit az ember tinédzserként szeret meg, az megmarad az élete végéig, még akkor is, ha közben másfajta zenékre is rátalál.

Arra még emlékszik, melyik volt az első találkozása a rock and roll-lal?

Én tízéves koromban kezdtem jazzt hallgatni, de már hatéves korom óta tanultam klasszikus zenét. Volt egy társaságunk, akikkel folyamatosan összejártunk, és amerikai jazzt hallgattunk, de addigra már Bill Haley, Elvis Presley, Chuck Berry és a többiek is megjelentek a színen, mi pedig hamar megéreztük, hogy ez lesz a mi zenénk. A rock and roll nagyon korai szerelem volt, és a színpadi zenélés lett az életem értelme.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Nem sokkal később, már a Metro tagjaként a legnépszerűbb zenészek közé is került. Az Illés, Metro, Omega trióból miben tudtak önök kiemelkedni?

Én másfél éves kihagyással három és fél évet játszottam a zenekarban, 1965 és 1970 között, még a szóbeli érettségimre is egy balatonföldvári Metro-koncert után éjjel utaztam fel. Sem a mi zenekarunk, sem az Illés nem tartott nagyon sokáig, hiszen a hetvenes évek elején feloszlott mindkettő, az Omega ért meg egyedül hosszú időt. Volt egy egészséges konkurencia köztünk, hogy hány koncertünk van, hányan kíváncsiak ránk, hány lemezt adunk el. Én a Metro tevékenységét egy intellektuális valaminek tartottam, miután az Illés nyomában kezdtünk el mi is magyar nyelvű dalokat írni. Elég eklektikus zenei világunk volt, mert nekünk mindig az volt a törekvésünk, hogy legalább egy szám erejéig az ötévestől a 85 évesig kedvezzünk mindenkinek, Zorán a kellemes hangjával énekelte a lírai dalokat, én pedig a keményebb számokat.

És miért lett vége a Metrónak?

Egy idő után úgy éreztük, hogy ezen túl kellene lépni, és közeledni kell a saját stílusunkhoz. Ezért mentem az LGT-hez, ahol már mind a négyen ugyanazt a zenét szerettük. Ott két évig voltam, majd ‘73-ban csináltam meg a Skorpiót, ami kihagyásokkal ugyan, de a mai napig működik. Érdekes belegondolni, hogy a Skorpió indulásakor még mindig nem voltam 27 éves, pedig már a harmadik zenekarom volt. Borzasztó nagy meló volt, szorgalom és komoly odafigyelés kellett hozzá, hiszen nem voltak akkor még menedzsmentek, egyetlen kiadó volt, akit meg kellett győzni, hogy te jó vagy, és még az első Skorpió-lemezt, a Rohanást is csak egy évvel a megalakulásunk után adta ki a hanglemezgyár, de bejött, mert végül minden idők egyik legsikeresebb magyar rocklemeze lett. Ráadásul az egyik első olyan zenekar lettünk, amely exportálta a magyar rockzenét, Kanadától Skandinávián át a keleti blokk országaiig rengeteg helyen játszottunk.

Mi volt a Metróban a másfél éves kihagyás?

Abban az időben mindig azt kérdezték, hogy jó-jó, zenéltek, de mi a foglalkozásotok? A szüleim pedig polgáremberek voltak, és ragaszkodtak hozzá, hogy mindhármunknak legyen diplománk, akármit is csinálunk később az életben. Így lett Zoltán bátyám építészmérnök, István közgazdász, én pedig elkezdtem az orvosi egyetemet, de akkor már a Metróban játszottam, és úgy éreztem, hogy valahogy be kéne biztosítanom a zenész egzisztenciámat. Erre akkor jött egy lehetőség, hogy menjek ki vendéglátózni másfél évre Nyugat-Európába, ahogy azt akkoriban több más zenész is csinálta. Tizenhat hónapig voltam kint, és nagy örömömre szolgált, amikor Zorán megkeresett, hogy várnak vissza a Metróba, hiszen ebben addig egyáltalán nem lehettem biztos. ‘68-ban jöttem vissza, és akkor született a Pár csepp méz, a Dohányfüstös terem, a Citromízű banán és a többiek.

Nem gondolt rá, hogy végleg kint maradjon?

Nagyon sok felkérést kaptam, komoly gázsikat ajánlottak, de ezt a pesti, magyar világot, azt a sajátos humort nem akartam otthagyni. Sok magyar érvényesült külföldön, tudósok, művészek egyaránt, de egyet ne felejtsünk el: mindezek ellenére te ott egy kicsit külföldi maradsz.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Azoknak a zenészeknek a példája, akik végül kint maradtak, mint például a korán meghalt Barta Tamásé, azt mutatták, hogy jól döntött, nem?

A Barta Tomi az egy külön történet, ő egy Amerika-centrikus ember volt, és azzal együtt is vállalta, hogy kint marad, hogy őt nem érdekli, meg tud-e élni a zenélésből vagy más állást kell vállalnia, ott akart élni. Itt Pesten elég mostoha körülmények között lakott, és neki a kaliforniai napsütés túlságosan vonzó volt ahhoz, hogy hazajöjjön. Pedig voltak azért zenészek, akik sikeres pályát futottak be külföldön: Orszáczky Jackie komoly tényezője lett az ausztrál zenei életnek, illetve inkább a jazz vonalon működő zenészeket említhetném még, mint Szabó Gábort, aki Santanának is írt zenéket. A régebbiek közül pedig Bacsik Elek gitárost vagy Zoller Attilát, akik nagy sikert értek el külföldön, zenekari szinten pedig az Omega, nekik német nyelvterületen elég komoly táboruk is volt akkor. A mi karrierünk zenitjén az utazás nagyon nehéz volt: állandóan útlevelet kellett kiváltanunk, vízumokat kérvényeznünk, nem úgy ment, hogy most kiszaladunk Svájcba koncertezni. Pedig ha az ember rendesen be akar kerülni a nemzetközi vérkeringésbe, akkor ahhoz ott kell lenni, és nincs olyan, hogy nem érek oda, mert még nincs kész a vízum, mert ez rendszeresen előfordult velünk is sajnos.

Erdős Péterrel milyen volt a viszonya?

Ő valamiért kedvelt engem, adott is a véleményemre, de ugyanakkor szemtelen módon olyanokat is megcsinált, hogy amikor folyamatosan koncerteztünk a szocialista országokban, és a hanglemezgyárnak leadták, hogy melyik lemezből mennyit kérnek, akkor azt mondta, hogy ennek az 50 százalékát teljesítik csak, a másik felét pedig majd ők döntik el, hogy melyik lemezből szállítanak külföldre. Neki voltak tényleg csúnya bűnei, az egyik legnagyobb a Cserháti Zsuzsa karrierjének a kinyírása volt, miután nem volt hajlandó beállni háttérénekesnőnek a Neotonba. Bizonyos dolgokban nem volt hajlandó kompromisszumokra, és azokat támogatta, akiket előre elhatározott, mi pedig a tűrt kategóriába tartoztunk, ennek ellenére is volt olyan év, hogy a harmadik legtöbb lemezt a Skorpió adta el.

A menedzsment már említett hiánya miatt ön is a kényszerűségből menedzseri feladatokat is ellátó zenészek közé tartozott, mint mondjuk Schuster Lóránt.

A proletárdiktatúrában nem létezett olyan, hogy menedzser, hiszen burzsoá csökevénynek számított, hogy elveszi a művész pénzét. Volt olyan, hogy az Illés megbeszélte valakivel, hogy ő fogja képviselni az érdekeiket, de hiába, mert az Országos Rendező Irodánál (ORI) csak azt a választ kapta, hogy küldje be a Szörényi Leventét, mert vele akarnak inkább tárgyalni. Minden zenekar rá volt utalva, hogy saját maga intézze az ügyeit, mert abból rengeteg volt. Az LGT-nél a Laux Józsira hárult ez, de már besegítettem neki, a Skorpiónál meg már egyedül csináltam, és rengeteg melót jelentett, sokkal többet, mint maga a zenélés.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A nyolcvanas években aztán miért állt át mégis inkább az üzleti tevékenységre?

Akkor már érezni lehetett, hogy olyan mennyiségben már nem működik a koncertezés, mint előtte, néhány helyen már foghíjas is volt a nézőtér, én pedig arra gondoltam, hogy ezt már nem biztos, hogy még egyszer fel tudnánk pörgetni. 1982-ben nyitott meg a Budapest Sportcsarnok, ahová elkezdtek jönni a nagy sztárok, mint Elton John vagy Tina Turner, és jöttek velük kamionnal a cuccok is, hangtechnika, fénytechnika, ami kell. Ekkor jöttünk rá, hogy mi idehaza hiába vagyunk országosan ismert zenekar, nincs olyan felszerelésünk, ami ilyen komoly bulikhoz kellene. Leültünk az Omega tagjaival és a Pataky Attilával, és elhatároztuk, hogy közösen összerakunk egy nagyobb felszerelést, amit bármelyikünk használhat, ha nagyobb koncertet ad. Bankhitel akkor még nem létezett, pénzünk sem volt sok, és kutya körülmények között végül felépítettünk egy viszonylag nagy hangtechnikát, és vásároltunk fénytechnikai berendezéseket. Ez eredetileg a mi nagy koncertjeinkre vonatkozott, és közben jött meg az ötlet, hogy kiadjuk bérbe is, ha valakinek szüksége van rá. Ezt neveztük omegás cuccnak, mert Omega Rockzenei GMK volt a cégnevünk. Eltelt hat-hét év, és nem működött igazán a dolog, mert mindenki aktívan zenélt még akkor, és elsősorban azzal foglalkozott. Egyszer aztán jöttek az omegás srácok, hogy nekik sok dolguk van, meg nem is látnak nagy jövőt ebben az üzletben, úgyhogy inkább kiszállnának. Én meg azt gondoltam, még adok magamnak egy sanszot, és felpörgetem annyira, hogy érdemes legyen csinálni. Ez ‘89-ben volt, és nagyon ráfeküdtem erre a munkára, olyannyira, hogy a mai napig működik, többek között azért is, mert az egyik első hang- és fénytechnikai cég voltunk az országban, és már nemcsak koncertekre, hanem egyéb rendezvényekre is biztosítunk technikát. Nekem gyakorlatilag ez is lett a fő foglalkozásom.

Többen is az üzleti szférában helyezkedtek el a nemzedékéből, ennyire nincs pénz a zenében még a sikeresebb zenészek számára sem?

Lehet, hogy ha nem vágok bele ebbe az üzletbe, most anyagi problémáim lennének, mint ahogy sokan kutya anyagi körülmények között vannak az én úgynevezett nagy generációmból. Van pár kiugró példa a zenész-üzletemberekre, mint Várszegi Gábor a Geminiből, aki megcsinálta a Fotexet, vagy Neményi Béla az Atlantisból, aki a BMW magyarországi képviselője lett, de ők a kisebbség, mert a legtöbben azért folytatták a zenélést, és mellette esetleg vállaltak valami kis mellékes munkát is.

A mi legnagyobb problémánk az volt, hogy ha a karrierünk csúcsán megkaptuk volna azt a pénzt, ami a koncertbelépők árából illetett bennünket, akkor egész más lenne a helyzet.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Ilyen esetben a bevétel 70 százaléka elfogadott manapság, akkoriban azonban az ORI sokkal alacsonyabb összeget határozott meg. Mondok egy példát: 1970-ben, a Metro búcsúturnéján 50 forintos belépővel és 1500-as átlagnézőszámmal számolva 75 ezer forint bevétel folyt be, ebből mi összesen 4 ezer forintot kaptunk, vagyis fejenként 800 forintot. Azóta az is kiderült, hogy az ORI nem fizette ki utánunk a nyugdíjjárulékot, úgyhogy itt áll egy csomó ember röhejes nyugdíjakkal, mint amilyen például szegény Komár Laci 34 ezer forintja volt. Ma már a jogdíjak sem jönnek úgy, amióta gyakorlatilag megszűnt a lemezeladás, nem csak nálunk, és nem véletlenül turnéznak még az olyan nagy nevek is, mint Rod Stewart. És akkor vannak még a rádiós játszások, de abban sincs sok pénz azért, arról nem is beszélve, hogy nem minden zenész szerzett is dalokat.

Önnek melyik dalát játsszák a legtöbbször?

Azt hiszem, hogy az Azt beszéli már az egész várost játsszák a Skorpiótól, de élő zenés klubokban és kocsmákban nagyon játsszák a Citromízű banánt és a Kócos kis ördögöket, szóval vannak számok, amiket a közönség szeret és sokat játsszák. A rádiók közül elég kevesen játszanak már régi slágereket, ezért örülünk minden ilyen kezdeményezésnek, mint amilyen most a Retro Rádió.

A Skorpió mennyire van kiszolgáltatva emiatt? Minden felkérést elfogadnak, vagy azért tudnak még válogatni?

Mi ragaszkodunk ahhoz, hogy csak olyan koncertekre mondunk igent, ahol megfelelőek a körülmények, a hangtechnika, és van közönség is, kisebb bulikat nem szoktunk elvállalni. Úgyhogy évente olyan 6, 8 vagy 10 koncertünk van, de azok mind megfelelő szívonalúak is. Legközelebb a Barba Negra Trackben játszunk a nyári szezon nyitónapján.

Politikai rendezvényre mennének, ha hívnák?

Nem, ilyet nem szoktunk vállalni.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Basszusgitárosként ki az, aki a legnagyobb hatással volt önre?

Sok ilyen van, az én generációmból a külföldiek közül nagyon bírtam Chris Squire-t a Yesből és John Entwistle-t a Who-ból. Utóbbiaktól mi is játszottuk a My Generationt, amiben van egy basszusgitárszóló, az nagyon nem egyszerű darab. Nagyon szerettem Billy Coxot, aki Jimi Hendrixnél is játszott, aztán ott vannak a jazz basszusgitárosok: szegény Jaco Pastorius, akinek minden lemeze megvan, és ájulva hallgatom a tudását, Stanley Clarke-ot is mondhatnám meg még rengeteget. Itthon pedig mondanám Szappanos Györgyöt, Lattmann Bélát, aki Charlie-nál játszik, aztán természetesen Orszáczky Jackie is nagyon jó basszgitáros volt. Ezt az irányt szeretem leginkább.

vissza a címlapra

Kommentek

Budapest, 2016. március 2.
Palich Etelka, a Miniszterelnökség területi közigazgatás irányításáért felelős helyettes államtitkára beszédet mond a fogyatékossággal élő felsőoktatási hallgatók közigazgatási ösztöndíjprogramja őszi szemeszterének záró-, illetve tavaszi szemeszterének nyitórendezvényén és oklevélátadóján a Közigazgatási és Igazságügyi Hivatal Csekonics-termében 2016. március 2-án.
MTI Fotó: Balogh Zoltán
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.