A háború előtt jöttek beírni, hogy minek vallom magamat, mondom, magyar állampolgár vagyok, de az anyanyelvem német, azt nem is tagadom le. Hát ezért szedtek össze bennünket. Húsz lányt vittek el tőlünk a faluból, és a húsz lányból még én élek egyedül. Tolna megyei vagyok, németkéri, oda január 9-én jöttek szólni, hogy kilenc órára legyek a községházán, kétheti élelmet vigyek magammal. Este kilenckor onnan vittek Dunakömlődre, aztán másnap hajnalban át Kalocsára. Másnap hajnalban – mert mindig sötétben szállítottak bennünket – bevagoníroztak és három hétig mentünk. Február 2-án értünk ki Dombaszra, de onnan még kelletett mennünk, hogy odaérjünk a lágerbe. Másnap reggel mindjárt kaptunk gyógyszereket is, hogy megnyugodjunk, és alá kellett írni egy papírt. Hát, nem tudtuk ugye, hogy mit írtunk alá, később tudtuk meg, hogy öt évet írtunk alá.

A kilencvennégy éves Lerner Ferencné Szauer Mária Szigetújfalun él, ahová akkor költözött, amikor összeházasodott férjével, akit a málenkij robot alatt, a lágerben ismert meg. Marika néni öt évet töltött az 1034-es szovjet kényszermunka-táborban, Kantarnán. Ő a táborok egyik utolsó magyar túlélője – volt mit mesélnie.

Pedig mondták mindjárt már kifelé a katonák, hogy öt évre visznek, de nem hittük mi azt el! Kettő kísért bennünket, és mindig, amikor a vonat megállt, zörögtünk, hogy nyissák ki az ajtót. Ők meg jöttek, és azt mondják, hogy lányok, tudjátok, hogy hová mentek? Hát, mondjuk, földre. Azt mondja, nem, aranybányába mentek, és öt évig fogtok maradni. Dehogyis, két hét lesz! Nem, azt mondja, öt év! És végül úgy is lett, ahogy mondták: maradtunk is nem egészen öt évet, januárba lett volna annyi, mert ’45-ben vittek ki, és ’49. október 19-én értünk haza. Csak nem szénbányát, aranybányát mondtak. Hát aranybánya volt nekik, mert nagyon jó szenük volt, mindig mondom, abból minden évben küldhetnének egy vagonnal.

Gulag, Gupvi, málenkij robot

A hadifoglyoknak és politikailag nemkívánatos elemeknek fenntartott Gulag mellett a szovjetek 1939-ben létrehozták a Hadifogoly- és Internálótáborok Igazgatóságát, a Gupvit. A Gupvi táborait ideológiai indíttatás helyett sokkal prózaibb okból hozták létre: a háború miatt óriási munkaerőhiány volt, pedig a harcok, később pedig az újjáépítés miatt fokozott szükség lett volna a termelés zavartalanságára. Az ide hurcoltak kiváló ingyenmunkaerőt jelentettek, és később, amikor már adtak nekik fizetést, a táborokat akkor is bőven megérte fenntartani, hiszen rengeteg emberre volt szükség. Csak Magyarországról kétszázötvenezer ember dolgozott a lágerekben. Eredetileg az ellenségnek kikiáltottakat vitték el, így a német származásúak szinte biztosan a lágerekbe kerültek, később pedig szinte bárkit elvittek, aki munkaképes volt. A „behívóban” néhány hét könnyű mezőgazdasági munkáról volt szó, a magyarok az orosz „malenykaja rabota” – „egy kis munka” – kifejezést értették málenkij robotnak, ma is így emlegeti a köznyelv. Ebből a „kis munkából” lett aztán több év kemény fizikai munka. Erről a világról szól a február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján a Dunán vetített Örök tél című film (kritikánk lent), melynek főszereplőjét, Frank Irént például kukoricát törni vitték el. És itt ér össze film és valóság: Irén évekig interjúalanyunk, Marika néni barakktársa volt, öt éven keresztül szenet bányásztak a Donyec-medencében.

A szerelem Sztálin portréja alatt a legforróbb

Régi adósság törlesztésére vállalkozott a szovjet kényszermunka-táborok borzalmait megfestő Örök tél, és hozza is, amit vállalt, sőt, még többet is.

Mikor kiérkeztünk, pár napig otthon voltunk, aztán kaptuk a ruhát, és be lettünk osztva valamelyik bányába. Először voltam az egyesben, de az olyan laza volt már, onnan nem nagyon termeltek ki már. Egy orosz lánnyal kerültem egy helyre. Összeszidott egyszer, mert a csilléket tolni kelletett, és ő tudott már menni a síneken, de én nem, és mindig félreléptem, bele a vízbe, s ő is vizes lett. Azt mondja nekem, blecki magyarszki kurva, mondom blecki ruszki kurva! De nem mert visszaszólni! Aztán amikor már tudtam menni a síneken, és mondták, hogy onnan elkerülök, akkor már szerette volna, hogy maradjak, de én nem akartam, akkor kerültem a kettes bányába, és ott maradtam végig.

Ott jobb volt. Jó nem volt sehol se, de jobb volt. Télen azért volt jó, mert meleg volt lenn, nyáron meg azért, mert hűvös. Nincsen olyan útvonal, ahol nem voltam! Hála istennek, baleset nem ért, még egy kis darab kő se esett rám. Pedig egyszer nagyon mondták, hogy gyere onnan el, mer a fejed fölött van már a plafon. De, mondom, nem megyek, mert nekem ezt még le kell dobni. Mert egy réteg szén volt, egy réteg kő, akkor nekem egy réteg szén jött. Mikor ledobtam az utolsót, akkor elléptem, a jobb sarkamat éppen, hogy érintette a kő, ez volt az összes, amit kaptam.

Volt, aki máshol volt, rosszabb helyen, mint mi voltunk. Most Ruszkiban nincs olyan hideg, mint amikor mi kint voltunk, negyven fokos hidegbe, volt olyan, aki, amikor kimentünk az épületből, egyből összeesett, megfagyott. A lágerbe mélyen le kellett menni, de jeges volt az út, mint a tükör, nem tudtunk volna lemenni gyalog, elestünk volna, leültünk, és úgy csúsztunk le majdnem a lágerig. De élveztük, nevettünk rajta, ha már így volt, mit csináljunk?

Marika néni nyilvánvalóan nem buddhista, mégis, ez a fajta zen hozzáállás a beszélgetés során végig megmaradt: a kint töltött időről nem tragédiaként, megtorolni való igazságtalanságként beszélt, hanem úgy, mintha öt év kényszermunka az élet kihívásainak egy teljesen átlagos formája lenne, amivel, más lehetőség híján, egyszerűen szembe kell nézni.

Megvoltunk, csendben voltunk, dolgozni dolgoztunk, meg voltak elégedve velünk. Volt reggeli, délutáni, és éjszakai műszak, minden héten másképp kellett menni. Én szerettem az éjszakát, mert akkor nem kelletett annyit dolgozni, de volt olyan is, sztahanovista műszakban, hogy tizenhat órázni is kelletett. A norma nem volt olyan sok, nyolc vagont, tízet, tizenkettőt fel kellett küldeni öt vagy hat embernek. Egy másik nővel ketten dolgoztunk, volt, hogy csak kettőt küldtünk fel, mert nagy szívlapátokkal háromszor is előre kellett dobálni, míg be tudtuk tenni a csillébe, de volt, hogy nyolcat fel tudtunk küldeni.

Nem dicsekvésképpen mondom, de nem kerestem rosszul. Mert két évre rá már kaptunk fizetést. Ketten voltunk egy barátnőmmel, ő keresett kétezer rubelt, én meg kétezer-ötszáz rubelt. Volt olyan szemtelen csoportvezető, aki, ha odakerült a nevemhez, mikor olvasta a teljesítményt, kevesebbet mondott. Mondom, le vagy sajnálva, te vén kappan! Az meg kérdezte a bánátiaktól, hogy mit jelent. Megmondták neki, de nem sértődött meg. Mert mindig szekált, nem hagyott békibe, ha bent volt a bányáknál, azt mondja, davaj-davaj Marusza, mondom, menj innen, mer evvel a lapáttal fejbe váglak. De tudta, hogy úgyse csináltam volna meg, mert én kaptam volna büntetést. Addig mondta, míg látta, hogy már nagyon mérges vagyok, akkor ment.

Mikor nem dolgoztunk, akkor mostunk, varrtunk magunkra, ha kellett. Pihenni is kellett sokat, mert nem volt könnyű munka azokat a nehéz köveket feldobálni szívlapáttal három méter magasba. Ha nappalosok voltunk, akkor délután le tudtunk menni a füves részre, nyáron megpihentünk kinn, vittünk le takarót, és ott elvoltunk egész délután, ha éjszakások voltunk, akkor délelőtt aludtunk, aztán mentünk megint le. Szép hely volt az ottan, csak hát…

Csak hát mégis csak rabságban voltak. Mégsem fordult elő gyakran, hogy valaki szökni próbált: a büntetés ugyanis nagyon szigorú volt – és sikerre sem sok esély volt.

Hallottuk, hogy ez is, az is szökött, de semmi értelme nincsen, mert ki úgyse kerül, ha pedig elkapják, szigorú a büntetés. A mi lágerünkből nem szökött meg senki, mert mi úgy vettük ezt, hogy soha az életbe nem is kerülünk innen haza, beletörődtünk, hogy ez a mi életünk, ez a mi sorsunk. Nem reménykedtünk, őszintén mondva. Hiába is hőbörgött volna valaki, bezárták volna a gödörbe. Az volt a büntetés, a bunker: a föld kiásva, kis tető rá csinálva, és oda belöktek, ajtót rácsukták, hideg nem volt a földben, olyan az, mint egy pince, télen meleg, de sötétben kellett lenni. Mi is voltunk ott, de hamar kijöttünk, de mások egy éjszakát és egy fél napot is maradtak.

Nem volt sok büntetés, esetleg csak olyan, hogy valakit megvert a parancsnok, a legtöbb nem érdemelte meg. Egy gyerek van, azt még mai napig sajnálom. Szerencsétlen, tizenhét éves volt, gyönge, ment volna dolgozni, mert mindig megvárták, míg mi feljövünk a bányából, úgy mentek le ők, és addig lefeküdt kinn, jó meleg volt a szén, elaludt. Szóltak, hogy nem ment le dolgozni, biztos szökni akart. Akkor bejöttek a lágerba, a lágerparancsnok nagyon megverte, aztán kivitte kerítésen kívül, és három lövéssel agyonlőtte, már nem ő, hanem a tiszt. Utána mondtam neki, ide figyelj, ez nem akart szökni, ez a szerencsétlen elaludt, és senki nem szólt neki. Mert a férfiak sokkal gyöngébbek, mint a nők, azok nem bírnak annyit ki, mint egy nő. Munkába talán erősebbek, de úgy az élethez gyöngébbek, ha nekik nincs meg az a mennyiség, ami kell, ételben, meg mindenben… nagyon sok férfi meghalt, naponta kettő-három, mert sokkal gyengébb a szervezetük ebből a szempontból. Mi, nők, többet bírunk, mi macskák vagyunk. A macska is sokat bír, de mi is sokat bírunk.

Azzal együtt, hogy sokan nem bírták az első időket, Marika néni néhány tipikus mítoszt azért lerombolt: bár eleinte barakkokban, priccseken aludtak, de például nem kellett fagyoskodniuk. A táborvezetés ugyanis a szénnel nem spórolt, a barakkokat annyira felfűtötték, hogy sokszor takaró sem kellett, így a ruháikat inkább arra használták, hogy kicsit puhább legyen a fekhely. Nem volt tilos, hogy a családjukkal megpróbálják tartani a kapcsolatot, az otthoniak tudták, hogy életben vannak, és levelezni is lehetett, bár lassú volt, nehézkes, és szigorúan ellenőrizték is a postát. Marika néni is tudott a családjáról, és fordítva. Ám az első idők ezzel együtt is nagyon nehezek voltok: akadozott az ellátás, még a vezetők is nélkülöztek, sőt, volt, hogy ők loptak a raboktól.

Első két évben nagyon rossz volt, kevés volt az étel. Nekünk is, de nekik se volt több, az is igaz. Reggel fagyos káposzta volt, egy nagy medencében lefagyasztva, azt bedobták a forró vízbe, és az lett a levesünk, egy jó nagy bögrével. Mi, akik lenn dolgoztunk, kaptunk egy kiló kenyeret, meg teát, és beosztottuk, hogy elég legyen másnapra. De hát mi volt az a kiló kenyér? Mert az nem rendes kenyér volt, hanem kukorica-, árpaliszt, meg minden ilyesmi. Akik fent dolgoztak, azok még rosszabbul jártak: kaptak húsz dekát. Szegénykéknek, ugye, nem volt elég. Úgyhogy éjszakára a fejünk alá raktuk a kenyeret, máskülönben ellopták. Az éhség fájt ugye, mindenki fiatal volt, és fájt az éhség.

Egy volt, aki lopott egy kiló kenyeret, aztán a lágerparancsnok a nyakába kötötte, és kikötötte a fára. Magyar gyerek volt. Aztán amikor mentünk dolgozni, akkor mondom neki, ezt még egyszer meg ne lássam, ne hozd szégyenbe a magyarokat, ha nincs pénzed, gyere, én adok, ha megkapod a fizetésedet, visszaadod. Ha másnap jössz, én újra adok, de ezt még egyszer ne csináld. Nem is csinálta már utána. Csak dolgozni nem akart! Később már, amikor kicsit jobb lett, kaptunk ilyen magazint, benne mindenféle befőttek, kolbászok, szalámik, savanyú káposzta, bonbonok, akkor mindig jött, hogy azt mondja, Maris, van bonbon, mondom, tessék, itt a pénz, hozzál nekem. De ő is kapott belőle, mert pártfogás alá vettem. Azt mondta nekem, ha hazamegyünk, bevisz a gyárba egy jó helyre – mert a testvére az autógyárban valami nagy fejes volt. Hazajöttünk, rám se nézett, nem is tudta, hogy ki vagyok.

A legtöbb hasonló történet szibériai táborokról szól, Marika néni és társai nem ott, hanem a Donyec-medencében, Kantarnán voltak. A kisváros ’53 óta Ukrajnához tartozik, az ország keleti részén, Donyecktől nem messze található Kontarne néven.

Egy völgybe tettek bennünket, régen ott voltak az óvodások nyári szünetbe, ott voltunk talán másfél évet, és akkor történt ’48 májusában, hogy nagy árvíz jött. Felhőszakadás volt, átszakadt egy gát. Én akkor pont délutános voltam, és dolgoztam. Szóltak a lágerben, hogy mindenki meneküljön fel a dombra, mert három méter magasságban jön a víz. De hiába, voltak, akik nem hitték el, á, befogjuk az ablakokat-ajtókat, nem fog bejönni a víz. Amikor meg észrevették, hogy bizony, az épület mozog, akkor már menekültek volna, de nem tudtak. Egy óra alatt negyvenkilenc halottunk volt. Elsodorta a víz őket. Kiabáltak segítségért, de hát ki tudott menni? Egy ember visszament a hegedűjéért. Mondták neki, ne menj vissza, de, én a hegedűért visszamegyek, visszament, és hegedűvel együtt elvitte a víz, meg is halt. Voltak, akik a fára felmásztak, és a ruhájukat teljesen letépte a víz, a lábuk fenn volt a fán, a fejük az iszapba. Borzasztó látvány volt. Másnap szedték össze a fiúk őket, és megásták a sírokat, meg csináltak nekik koporsót, annak mondtuk, de hát csak deszka volt, úgy nagyjából összeverve, hogy be tudjuk tenni őket. És ki voltak rakva negyvenkilencen, adtunk rájuk valamit, a lányoknak csináltunk egy kis koszorút és egy kis csokrot, mint menyasszonynak, úgy búcsúztunk el tőlük.

Havasi János, az Örök tél főszereplője, Frank Irén fia a film alapjául szolgáló, azonos című novellájában elmeséli, hogy az árvízben meghaltak emlékét sokáig őrizte az akkor felállított temető, ám

egyszer csak lebontották a kerítést, minden temetői jelet elvittek, de a lakosság azóta sem építkezett arra a területre. 2009-ben (…) a polgármester megígérte, hogy fakeresztet állíttat a halottak emlékére, öt évvel később pedig egy kantarnai asszony telefonált Pécsre, hogy ha anyagi segítséget kap Magyarországról, maradandóbb sírjelet állít. Sajnos már akkor elkezdett érdeklődni utána az ukrán titkosszolgálat, a háború során pedig füstbe ment a jó szándékú kezdeményezés. Kantarna éppen a frontvonalban fekszik, s azóta talán újabb málenkij robotosok ássák itt a lövészárkokat.

A ’48-as árvíz azért is nagy törés volt a tábor életében, mert már épp kezdték volna jobban érezni magukat. A legtöbb lágerben készült fénykép, amit hazahoztak a túlélők, ekkor készült, épp ezért élték túl az elkobzást: a csinos házak előtt mosolygó, jól öltözött, jól táplált fiatalok nem ártottak a szovjet propagandának. Az új rubel bevezetése nyomán ekkorra már javult az ellátás, fizetést kaptak, a munkások elkezdtek berendezkedni arra, hogy itt fogják leélni az életüket.

Amikor az új épületbe kerültünk – középen egy hosszú folyosó, jobbra-balra voltak a szobák –, akkor már kaptunk vaságyat, matracot, párnát, éjjeli szekrényt. Szereztünk üveget, és az éjjeli szekrényen mindig várt virág, akkor már igazi otthonunk volt. Az asszonyok kezdtek egy kis bazárt csinálni, és pirított napraforgót hoztak, meg tökmagot, azt vettük, és a nélkül a bányába nem mentünk le. De amíg volt a zsebünkben, addig nem tudtunk dolgozni! Csak később, amikor már úgy megtanultuk enni, mint az oroszok. Akkor már rendesen kaptuk a kaját is, a konyhán nem főztek rosszul, meg kezdtünk főzni saját magunk is, sütöttünk lepényt kukoricakásából, meg korpából süteményt is. Itthon megpróbáltam, mondom, meglepem a családot, itt nem sikerült megcsinálni. Ott meg tudtam csinálni. A fiúk már fociztak is, jöttek a másik lágerból, az egyik mindig kiabált, van süteményed? Mondom, jól van, van, gyere, kapsz, addigra készítettem mindig.

Nem nagyon ügyeskedett senki, nem lehetett, mert ha lopni mentek, és elkapták, akkor büntetést kaptak. De azt mondta a lágerparancsnok, úgy csináljátok, hogy ne kapjanak el. De én nem voltam sose, mert nekem nem kellett. De voltak olyanok, akik kimentek, cukorrépát vagy másik répát tudtak szerezni. Mi nem is nagyon cserélgettünk. Jó, eleinte a ruhánkat, én is odaadtam a szoknyámat valamiért eleinte még, de mikor már volt pénzünk, az már nem kellett. Piac is volt ott nem messze, mindent tudtunk venni. Később az amerikaiak is küldtek nekünk ilyen nagy doboz sajtot meg császárszalonnát. Az a sajt, hogy miből volt, nem tudom, de az olyan nagyon finom volt! Pedig itthon nem eszek sajtot, se vajat, se tehén részről semmit.

Marika nénit hallgatva eleve újraértékeli az ember a saját problémáit, ám a beszélgetés előre haladtával egyre inkább úgy éreztem, ez a furcsa, keserédes élettörténet elképesztőbb, mint némely filmforgatókönyv. Munkabírása, szívóssága ugyanis nem csak jobb körülményekhez segítette, de megadta neki az életmentés lehetőségét, és még többet is.

Ahhoz volt a legnehezebb hozzászokni, hogy nagyon sok tetűnk volt. Volt mindenünk: ruhatetű, lapostetű, hajtetű, a hajlatokból marokszám szedtük ki. Aztán későbben építettek kemencét, a ruháinkat oda betették, és úgy tudtunk megszabadulni a tetűktől. De járvány nem volt, egyszer volt sárgaság, abba én is beleestem, de nem lettem sárga, az orvos hiába látta rajtam, hogy beteg vagyok, nem tudott felvenni a betegszobába. Sok meggyet ettünk, voltak ott fák, az jó volt rá. Nekem ez az egy betegségem volt. De az én uram az nagyon beteg volt. Mármint akkor még nem volt az uram! 

Középfültőmirigy-gyulladást kapott, már felment neki az agy felé a genny, és azt mondta az orvos, hogy kellene ötszáz rubel, mert a gyógyszer, ami kell rá, ennyibe kerül. Azt mondja, miből adjak, nekem nincs pénzem – hát keresett kétszáz rubelt, miből lett volna? Akkor már tudták, hogy mi beszélgetünk egymással, és az orvos küldte az egyik lányt, én feküdtem, felkeltett, azt mondja, küldött az orvos, kellene a Ferinek ötszáz rubel gyógyszerre. Akkor letérdepeltem az ágyra, és azt mondtam, istenem, ha énnekem életet menteni kell, akkor életet fogok menteni. Fogtam azt az ötszáz rubelt, vittem, sírva fakadt, azt mondja, jól van, itt te dolgozol, te keresel pénzt, és hazamegyünk, én fogom otthon keresni a pénzt. De akkor én mondtam neki, nem, te mész jobbra, én megyek balra. Ő meg: nem, te hazajössz, én már küldtem tőled képet is haza, és azt mondtam neki, én evvel a lánnyal megyek haza.

Mert kint ismertem meg a férjemet ott, ahol volt az árvíz, szilveszterkor. A lágerparancsok rendezett egy kis mulatságot, mi, németkériek nem mentünk. A lágerparancsnok meg leküldött egy lányt, hogy mondja meg nekünk, ha nem jönnek, én megyek, egy vödör hideg vizet alájuk öntök. Mondom, lányok, gyertek, mert ez képes és megcsinálja. Mentünk, első voltam belépni, és Feri rögtön jött, felkért táncolni, és akkor ott leültünk egymás mellé és beszélgettünk, ott ismertem meg őtet. Mert akkor már a fiúk sem voltak úgy, hogy nem érdekel senki, akkor már többet beszélgettek. Mert hiába volt ott négyszáz férfi és háromszáz nő, két évig mi nem beszéltünk fiúval, ők nem beszéltek lánnyal. Volt, aki azt mondta, ha itt meztelen szaladsz előttem, akkor sem nézlek meg! Mert kaptunk olyan gyógyszert, hogy ne is érdekeljen senki. Nem tudtuk akkor, de később megtudtuk, hogy olyat kaptunk. De nem is volt baj, nem volt, akinek családja lett volna ott kint, nem születtek gyerekek.

Én végig öt évig ugyanott is maradtam, a nyolcas lágerba, de volt, hogy cserélték a lakókat. Tőlünk nem vittek el, hozzánk csak hoztak. Irént (Frank Irén, akiről az Örök tél főszereplőjét, Gera Marina karakterét mintázták – B. J. L.) is úgy hozták egy másik lágerből, onnan ismerhették egymást a Lajossal is (Feketics Lajos, akiről a filmbeli Rajmundot, Csányi Sándor karakterét mintázták – B. J. L.), akivel jóba volt, meg az én urammal is. Az a Lajos nagyon jószívű ember volt! Ha jött, nálam kezdte a masszírozást, az ujjammal kezdte, aztán végig masszírozta a hátamat, akkor ment az Irénkéhez is. Nagyon meg tudta nyugtatni az Irénkét, akkor már kicsit barátságosabb lett, kezdett beszélgetni.

Irén zárkózottsága érthető: ekkorra már kétszer csapták be az oroszok, már kétszer mondták azt neki, hogy hazaengedik, mindkétszer csak áthelyezték egy másik lágerbe – már nem hitt abban, hogy valaha is hazamehet, ahogy a többi rab sem.

Egy szép napon szóltak, hogy a magyarok ne menjenek dolgozni egy hétig, szerezzenek maguknak ruhát, vásároljanak be, mert hazamennek. De hát nem hittük el. A bánátiak azt mondták: milyen jó nektek, mi már előbb jöttünk két héttel, és ti már mehettek haza. Mondom, várjatok, majd ha a magyar határt átléptük, akkor elhisszük, előbb nem, mert hát ki tudja, hová visznek. A táborparancsnokék azt mondták, itt is maradhatunk, építkezhetünk, meg is lehet házasodni. De nem mondtunk semmit, nem volt egy se, aki azt mondta volna, hogy én maradok, mind csak haza és haza.

Amikor leszálltunk a magyar határnál, mindjárt bementünk egy terembe, fiatalok voltak ott, mondom az egyiknek, hála istennek, hogy már magyar embert látunk, és magyarul tudunk beszélni, most már elhisszük, hogy Magyarországon vagyunk. Az megfordult és ott hagyott. Olyan ávós-féle lehetett, egy árva szót nem válaszolt vissza. Aztán tovább mentünk, Debrecenben ki kellett jelenteni, hogy ki akar Magyarországra jönni, és ki Németbe. Aki Németországba jelentkezett, azokkal már nem is tudtunk beszélni. Én kétfelé spekulálgattam, mert akkor már tudtam, hogy a szüleim kint vannak. Irénke jött hozzám, azt mondja, Mariska, a Feri már kitépte a füvet maga előtt idegességében, nehogy Németbe jelentkezzél. Én voltam az utolsó odaállni az asztalhoz. Hát, amikor ott álltam, felnéztem az égre, mondom, édes Jézusom, mit csináljak? És mintha így lecsaptak volna rám, azt mondtam, Magyarország.

Így megszabadultam a mostohámtól is, nem megyek ki, hogy újra együtt kelljen vele élni. Mert amikor mondták, hogy elvisznek, azt mondta, hehe, jól teszik, legalább megokosítanak. Megfordultam, és szégyen kimondani, hogy mit feleltem, de nem bánom: azt mondtam neki, maga egy anya? Ennél különbet a trágyadombon lehet találni! Ezt kívánja nekem? Nagyon sokat megvert, apámmal megveretett, nem volt boldog, ha nem tudott pofon vágni. Aztán egyszer megint pofon akart vágni, mondom, most üssön meg, de az összes haját kitépem itt a helybe. Nem mert megütni, és utána nem bántott már.

A hazatérés egyáltalán nem volt örömteli és zökkenőmentes: a kitelepítések miatt sok családról senki nem tudta, hova lett, ott lakik-e még, ahol korábban, van-e egyáltalán hová hazamenni.

Nekem mindig az volt ott kint a kérésem, hogy ha egyszer hazamegyek, éjjel tizenkét órakor érjek haza, akkor kopogjak be az ablakon, hogy engedjetek be. És tényleg úgy lett. Cecén szálltunk ki, pont kocsi is volt az állomáson, a sofőr mondta, hogy senki nem a saját lakásában van, de egyet tudtam, a szomszédot, hogy az biztos ott maradhatott, mert az magyar ember volt, pártember. Ott bekopogtam, be is engedett, de azt mondta, te nem maradhatsz itt nálam, holnap el kell ám menned. De már reggel a nagymamám tudta, hogy ott vagyok, és küldte két unokatestvéremet, hogy Maris, gyere, a nagymama téged tárt karokkal vár. Tényleg úgy volt, ott állt az ajtóban. Azt mondja, Mária, csak, hogy hazajöttél, miért nem jöttél egy évvel hamarabb? Kivihettél volna engem Amerikába. Egyedül én vihettem volna ki, mert az a nevem, mint neki, Szauer. A két lánya már kint volt, és nagyon szeretett volna kimenni. De azt mondja, örülök neki, hogy itt vagy, legalábbis megmenekülök a sok munkától.

De nem sokáig volt szerencséje. Már a Nyugatinál, amikor leszálltunk, Feri haza akart hozni ide Újfaluba, de azt mondtam, én hazamegyek, ha nincs otthon senkim, akkor visszajövök. Aztán hamar idekerültem. Október 19-én jöttünk haza, itt november 7-én volt a búcsú. Akkor írt, hogy gyere föl, én Kelenföldön foglak várni téged. Hát följöttem, itt voltam egy hétig, karácsonykor megint jöttem, maradtam szilveszterig, hazamentem és akkor azt mondták, ezt fejezzétek be, esküdjetek meg. És úgy is lett, február 18-án megesküdtünk, és itt maradtunk. Jó férjem volt, mi nem bántottuk egymást, ha egy kicsit mérgesebben szólt rám, akkor azt mondtam, most vagy te hallgatsz, vagy én hallgatok. Nevetett, de mind a ketten elhallgattunk, nekünk ez volt a veszekedésünk.

Hát ez volt, túléltük, hála a jó istennek. Pár hónap híján öt év volt, négy évet számítottak csak be. Na, nem baj. Annak is örülök, hogy nem mentem ki Németbe akkor, mert itt nyugodt életem volt. Aztán mikor a forradalom volt, akkor mentem volna, de nem kaptam meg a vízumot már, csak ’67-ben tudtunk kimenni a szüleimhez a két gyerekkel, egy hónapig ott voltunk, a fiam szerette volna, ha maradunk, de hazajöttünk. A lány is sokszor mondja, miért nem maradtunk kinn. De nem baj, nekem itt is jó dolgom van. Nem tudtuk, hogy kapunk-e valamit, vagy nem kapunk, de későbben, 2000-ben kezdtek adni minden hónapba húszezer forintot. És azt kapjuk, amíg élünk, meg most meg van ígérve, hogy 2500 eurót kapunk a német államtól, le kelletett adni mindenféle papírt, el is fogadták, csak azt mondták, legyünk türelemmel. Itt a faluba egy embert tudok, aki már megkapta azt a pénzt, de annak a lánya adta be ott kint, az biztos előbb került sorra, mint én, majdnem az utolsó voltam beadni. Hát reméljük, hogy én is megkapom.

De nem panaszkodhatok. A nyugdíjam sem rossz, bár én sokat dolgoztam itt is. Mikor hazajöttünk, az uram mindjárt ment a gyárba, én is akartam, de azt mondja, te a gyárba nem jössz, mehetsz napszámba, téeszbe, de a gyárba nem. Mondom, miért, féltékeny vagy? Azt mondja, nem vagyok, de én tudom, hogy mi megy a gyárba, nem jöhetsz. Itt maradtam, 60-ban beléptem a téeszbe, kezdtünk építkezni, ’61-ben kész lett ez a ház. Akkor csak két szoba volt, aztán még egyet a fiam hozzáépített, most itt a nagy lakásom és egyedül vagyok, jó, most itt az unokám, nálam dolgozik. Kilencedik éve, hogy az uram meghalt, teljesen egyedül voltam itt, a nyugodt élet megvolt, ha letettem valamit, otthagytam, nem mondta senki, hogy ez miért van itt.

A náci haláltáborok túlélőiről tudjuk, hogy sok esetben annyira szerették volna elfelejteni a velük történteket, hogy még a legközelebbi családtagjaiknak sem beszéltek arról, hol voltak. A szovjet táborok lakóival nem ez történt: nekik nem volt szabad beszélni.

Amikor hazajöttünk, már az első évben akartunk egy összejövetelt csinálni. De a kommunisták megtudták, és aki elkezdte a szervezést, azoknak megmondták, ha nem állítják le magukat, mennek a börtönbe. Nem mondhattuk el azt, hogy hol voltunk és milyen volt. Még a családomnak se mondtam el sosem, azok is nemrég tudták csak meg, hogy mi volt. Csak csodálkoztak, hogy bírtátok ki? Mondom, hogy? Hát ki kellett bírni, muszáj volt.

Aztán később már beszélhettünk, csinálhattuk az összejövetelt is, azóta minden évben van misénk, és ünnepelünk. Azt mondta nekünk kint az orosz vezető, hogy lányok, tíz évet számoljatok le az életetekből, mert nem élitek meg az ötvenet, és ki gondolta, hogy megéljük a kilencvennégyet is, és meg akarjuk élni még a százat is. A medencecsontom odavan, a csontjaim mennek széjjel, sorvadok össze, nem látok jól, már én is olyan lötyögős vagyok, és mind olyan, aki még megmaradt. Öten vagyunk, egy kilencvenöt éves, egy bánáti lány, meg egy fiú, azok is ’24-esek, mint én, és még egy férfi van itten, újfalusi, az, ha megéri, akkor ebben az évben lesz száz éves szeptemberben. De meg akarom érni azt a kerek számot én is, szeretném.

De nagyon sokat kivinnék oda. A sok betörő, gyilkos mehetne oda ki, ott megtanulnák, hogy mi volt az, éhen lenni. Vagy akik irigyelnek bennünket esetleg a jóvátételért, menjenek, dolgozzanak öt évig, de olyan kajával, mint nekünk volt. Mert van, aki azt mondja, milyen jó nektek, hogy ti ezt rá kapjátok. Olyan is volt, aki szintén kint volt másfél évet, igaz, a legrosszabb évekbe, de aztán hazajött az első csoporttal, és azt mondta, nekünk jó. Mi meg nem fogjuk azt mondani, hogy nem kell. De van olyan is, aki azt mondja, őszintén, ti még több jóvátételt is érdemelnétek, nem ennyit. Mondom, jól van, ezzel is meg vagyunk elégedve. Kénytelenek voltunk ott lenni, belenyugodni, túlélni. Mind kérdezik, mi segített túlélni? Az, hogy mentünk dolgozni, volt, amivel lekössük magunkat, úgy voltunk, ameddig tart, addig tart.

A cikk elkészítésében nyújtott segítségét köszönöm Ötvös Veronikának.