Donald Trump egyszerre főnyeremény és hatalmas szívás a komikusoknak. Egyfelől nap, mint nap mérhetetlen mennyiségű alapanyaggal látja el őket, ám épp ezért szinte képtelenség vele tartani a lépést. Elég, ha valaki egy pillanatra nem figyel, és máris lemaradt négy őrületes tweetről, három instant mémmé váló grimaszról, két szexbotrányról és egy diplomáciai válsággal fenyegető elnöki beszólásról. Ráadásul Trump legjobb karikatúrája nem más, mint saját maga, így eleve lehetetlen küldetésnek tűnik túlszárnyalni őt ebben a műfajban. Ezt látták be a South Park alkotói is, mikor egy éve töredelmesen beismerték: képtelenek a politikával lépést tartani, így inkább elengedik a híreket, és abbahagyják Trump kifigurázását.
Persze ebből a mókuskerékből nem könnyű kiszállni, így gombaként szaporodnak a főállású Trump-imitátorok, és humoristák egész hada tölti azzal mindennapjait, hogy viccet csináljon az elnökből. Közéjük tartozik Stephen Colbert is, aki a CBC-en futó The Late Show házigazdájaként osztja ki esténként Trumpot, most pedig önálló animációs sorozatot is indított róla. Ebben a mezőnyben komoly versengés megy azért, hogy ki tudja Trumpot jobban felbosszantani, hisz semminek nincs akkora marketingértéke, mint egy szaftos elnöki beszólásnak. Többen azzal reklámozzák műsorukat, hogy Trump unalmasnak, hazugnak vagy ostobának nevezte, Colbert pedig még ennél is tovább ment, mikor az Oscar-verseny mintájára, a Time Square-en kihelyezett óriásplakáttal kampányolt, hogy Trump neki ítélje a januárra meghirdetett Fake News Awardot.
A rajzolt Trump-karakter is a talk show-ban tűnt fel először, hogy Colbert büszkélkedhessen végre egy elnöki interjúval. Ebből nőtte aztán ki magát a sorozat, amelyet nálunk az HBO GO-n lehet követni. A Mesés elnökünk egész kicsit olyan, mintha Az elnök emberei és A Simpson-család keveréke lenne: a huszonöt perces epizódok egyfelől abszurd bepillantást engednek a Fehér Ház kaotikus működésébe, miközben a Trump-család sajátos viszonyai is terítékre kerülnek. A humor sokszor épp abból fakad, hogy a kettő mennyire átszövi egymást, így a kormányzás is végtelenített szappanoperává válik.
Bár a sorozat nem a napi hírekre reagál, élvezeti értékét azért eléggé megdobja, ha valaki követi az amerikai belpolitikát. Sok poénhoz jól jön, ha ismerjük az elnök holdudvarában mozgó figurákat, vagy akár a meghatározó tévés műsorvezetőket, akik demokrata és republikánus oldalon megkapják a magukét. Ezek a mellékszereplők ugyanis viccesebbre sikerültek, mint a zűrzavar központjában álló Trump, aki rajzfilmelnökként sokszor puszta árnyéka önmagának.
Vele kapcsolatban ugyanis csak felmondják a kötelező közhelygyűjteményt. Szép sorban kipipálhatjuk
- a féktelen önimádatot,
- a kényszeres hazudozást,
- az empátia és a fókuszálási képesség teljes hiányát,
- a nyilvánvaló alkalmatlanságot az ország vezetésére,
- vagy épp a krónikus tévéfüggőséget.
Mindez azonban bármennyire aggasztó a valóságban, már rég szakállas viccé kopott az elmúlt egy év során. Colbert sorozata így tökéletes példa a fent említett Trump-paradoxonra: minél több szenzációs alapanyag hullik a humoristák ölébe, annál nehezebb Trumpról újat mondani. Hiába röhög rajta a fél világ, a nevetés egyre kényszeredettebb, ahogy szép lassan szembesülünk vele, hogy valójában ezzel is az ő stratégiája érvényesül: hiszen mindenki folyamatosan róla beszél. Ne feledjük, hogy ez a módszer egy előzetesen lehetetlennek tartott választási győzelmet már összehozott neki.
A csapdahelyzettel az alkotók is láthatóan tisztában vannak, be is mutatják, miként állíthatja a hatalom saját szolgálatába az őt kifigurázó paródiát. A második epizódban Trump már annyira unja az elnöki feladatokat, hogy a kommandósokkal összeszedeti az ország legjobb Trump-imitátorait, hogy azok országszerte helyettesíthessék őt. Így végre nem kell felkelnie a tévé elől olyan idegesítő hülyeségek miatt, mint a természeti katasztrófák, diplomáciai csúcsok, vagy nemzetközi katonai válságok. A húzás persze végül visszafelé sül el, de azért még kihallható belőle az önkritika azzal kapcsolatban, hogyan vált a teljes amerikai média – beleértve Colbertet is – egy nárcisztikus showman függőjévé, megadva neki azt, amire mindig is vágyott: a végtelen műsoridőt.
Páran aggódnak, hogy a műsortól majd emberivé válok, de késő! Dr. Ronny nemrég megvizsgált és biztosított róla, hogy emberi lényeg vagyok, és ez gyógyíthatatlan
– magyarázkodik a rajzfilm Trump, és rajta keresztül Colbert, a bevezető monológban.
Ennek ellenére többen is a sorozat szemére vetették, hogy a személyes megközelítéssel és humorral túl emberivé teszi az elnököt, így elfogadhatóvá szelidíti az elfogadhatatlant. A Vulture kritikusa például nem tudott nevetni azon a jeleneten, mikor Trump úgy próbálja megkaparintani az atomkódokat, mint egy nagyra nőtt óvodás. Hahotázás helyett inkább ráguglizott, hogy kell atombunkert építeni a hátsókertben. Pedig a Mesés elnökünkkel nem az a baj, hogy viccet csinál abból, ami ijesztő – mi más volna a politikai szatíra feladata?
Az már inkább, hogy bármennyire igyekszik, nem tud sokkal abszurdabb lenni a politikai valóságnál, és túl nagy lelkesedéssel csapkodja le a magas labdákat, így nem sok ideje jut az eredeti, vagy, neadjisten, elgondolkodtató poénokra. Aki ilyenekre vágyik, annak inkább John Oliver műsorát, a képernyőre épp visszatérő Last Week Tonightot ajánljuk. Ő Trumpból (is) úgy képes vicces csinálni, hogy nem veszik el a napi hírfolyamban, és szerkezeti problémákra is felhívja a figyelmet.
Borítókép: HBO/SHOWTIME
