Így reagál az ember, ha azt a hírt kapja, hogy 30 nap múlva meteor pusztítja el a Földet

LEGJOBBAN a nyári esték, és a hajnalig tartó szerelmek fognak hiányozni. Régen azt gondoltam felnőni lesz a legnehezebb, de a bejelentés mindent megváltoztatott. A világ összes tévécsatornája egyszerre közölte a hírt.

A Föld egy hónapon belül összeütközik egy későn észlelt meteorittal.

Az embereknek harminc napjuk maradt, hogy elszámoljanak az életükkel. Ez pont huszonkilenc és féllel több, mint amennyire valójában szükségük volt.

*

KI FOGJA MAJD VÁGNI A HAJAD, HA ELMENTEM? ,,ELADTUK ISTENT. Jézus nevéből márkát csináltunk. A Bibliából pedig marketing stratégiát.”

Ezeket mondja a fővárosi egyház vezetője a reggeli adásban. A műsorvezetők isszák a szavait, mintha ez megmenthetné őket bármitől is.

A nappaliban ülök, másnapos vagyok és citromos vizet szopogatok, közben arra várok, hogy anyám felkeljen és főzzön egy kávét, mert fogalmam sincs, hogyan működik az új, kapszulás kávéfőző. Átkapcsolok egy másik csatornára, valami alacsony költségvetésű vidéki tévé lehet, egy zavaros tekintetű férfival beszélgetnek. A szalagcím a következő: AZ ILLUMINÁTUS REND ÁLL A VILÁG VÉGE MÖGÖTT?

Inkább a rádióállomások közt kapcsolgatok. A R.E.M. ,,It’s the end of the world” című számát játsszák, egy másikon pedig a „Doomsday Jesus” megy a Black Label Societytől. Úgy döntök, hogy inkább kikapcsolom.

Apám a fürdőszobában rókázik, túl sok vörösbort ivott az este, de ma reggel is ugyanúgy felkelt, mint minden hétköznap az elmúlt húsz évben. Amikor megkérdeztem minek megy be dolgozni, csak annyit felelt, hogy képtelen a seggén ülve várni a halált. Apám egyszerű, de nagyon kitartó ember, és ugyanazt gondolja, mint a lakosság nyolcvan százaléka. Csak a szokásainkhoz való kötődés, amitől azt gondolhatjuk, hogy minden rendben van. Ha mi nem változunk, a világ sem fog.

A hálószobából anyám lép ki kómás fejjel, túlszoláriumozott testét mályva színű köntösbe csomagolta. A konyhapult mellett vékony cigarettára gyújt. Kimegyek hozzá és megkérem, hogy főzzön egy kávét, mire azt mondja, hogy szerinte nekem kéne.

– De fogalmam sincs, hogyan működik.

– Beteszed a kapszulát, engedsz a tartályba vizet, és megnyomod a gombot.

A kávéfőzőt tanulmányozom, legalább tíz gomb van rajta.

– Melyiket?

– Nem tudom. Az egyiket.

Pár percig csak ülök a konyhaasztalnál, és anyámat bámulom. Ahogy eloltja a napi első cigarettáját, már gyújtja is a következőt.

– Miért nem vagy suliban? – kérdezi, miközben elindítja a kávéfőzőt.

– Lenne értelme?

– Legalább elfoglalnád magad valamivel. Vegyél példát az öcsédről.

– Az öcsém legalább két napja nem jött haza.

– Nem is aggódsz miatta?

– Én miattad aggódom.

Anyám telefonálni kezd valamelyik barátnőjével, a semmiről beszélgetnek, és arról panaszkodik, hogy le kell mondania a két hét múlva esedékes piócakezelését. Egyetlen bögrével megissza az összes lefőzött kávét.

Megemlítem, hogy én is kértem volna.

– Most már tudod, hogy működik. Nekem is főzzél még egyet, köszi.

Eltűnik a fürdőszobában, a víz csobogását néha megtöri harsány nevetése és hurutos köhögése, amit egy újabb öngyújtókattanás követ.

A kutyáim hangos ugatással rohannak ki, amikor meghallják, hogy nyílik a bejárati ajtó. Kisétálok az előszobába, aminek a falán az Andy Warhol stílusban készült portré páros lóg, a szüleimet ábrázolja. Mindig is utáltam ezt a képet. Ha a barátaim átjöttek, általában leakasztottam és elrejtettem a gardróbba.

Öcsém a falnak támaszkodva próbálja lerúgni a cipőit. Elég szarul néz ki. Alkalmasint részeg, vagy borzasztóan másnapos. Az arca még sápadtabbnak tűnik a bevérzett szemeitől.

– Merre voltál?

– Fogalmam sincs.

– Nem lenne könnyebb, ha kikötnéd?

– Miért kell beleszólnod mindenbe?

Az egyik cipőt sikerül levennie, de a másikkal már nincs ereje tovább szenvedni. Bevonszolja magát a szobába, és becsapja az ajtót.

Újra a nappaliban ülök. A világfájdalmat hirdető egyhangú cikkeket olvasom, közben az öcsém szobájából tompán kiömlő zenét hallgatom. Coldplay, elviselhetetlen muzsika. A CIA évek óta használja terroristák vallatásához. Én tíz perc után megtörnék, és feladnám az egész családom.

Apám fél négy körül ér haza, a kutyáim hisztérikusan sikítanak, ahogy meglátják. Mindig én etetem és sétáltatom őket, de hozzám feleannyira sem ragaszkodnak. Ilyen a kapcsolatunk. Tökéletesen elégedett vagyok vele.

Első dolga, hogy kibont egy újabb bort a féltve őrzött különlegességei közül. Ma egy tízéves Merlotra esett a választása. Leül a tévé elé, és régi VHS kazettákat néz a gyerekkorunkból.

– Öcséd hazajött? – kérdezi.

– Aha. Jó szarul nézett ki.

– A lényeg, hogy itthon van. Kérsz bort?

– Kösz, most nem.

– Xanaxot?

– Talán később. Lefekszem egy kicsit.

A plazmán most én vagyok, néhány éves lehetek, a nyaralónkban, a nagyapám mellett állok egy hatalmas ponttyal a kezemben, amit büszkén mutogatok a kamerának. Azt hajtogatom, hogy én fogtam, pedig a közös horgászatok alkalmával többnyire sört hordtam az öregnek, vagy a nádasban játszottam.

A bevetetlen ágyon heverészek, régi magazinokat lapozgatok, nem köt le egyik sem. Ezután a közösségi oldalakra írt bölcseleteket olvasom, és a barátaim fényképeit nézegetem. Az egyik exem pár sorban üzent a halott anyjának, hogy nemsokára újra találkoznak, ettől görcsbe rándul a gyomrom, és inkább megnézem milyen eseményekre hívtak meg. Többségük csoportos öngyilkossággal végződő bulikba invitál.

KAPJA BE ISTEN, GYERE HALJ MEG VELÜNK

INGYEN SÖR ÉS CIÁNKAPSZULA

HALÁLI BULI A MORRISONSBAN

Kiülök a teraszra, láncdohányzom, majd kimegyek egy pohár narancsléért, aztán a szomszéd macskáját nézem, megint átszökött és hipnotikus állapotban stíröli a medence felszínén fuldokló szentjánosbogarat. Megpróbálom magamhoz hívni, de rám sem pillant, egy gyors mozdulattal kikapja a bogarat és eltűnik a kerítés mentén húzódó sövények közt. Amikor már komolyan fontolóra veszem az egyik öngyilkos partit, megcsörren a telefonom. Marci hív. Ha valaki kérdezi, azt mondom, ő a legjobb barátom.

A bejelentés óta nem beszéltünk, azt mondta, szeretne a családjával lenni, és gondolkodni. Térdre rogyva könyörögtem neki, hogy gondolja át.

– Mi a helyzet? – szólok bele.

– Minden szar. Olyan a hangulat, mintha már meg is haltunk volna.

– Itt sem különb.

– Emlékszel mit kérdeztél azon az estén?

– Mire gondolsz?

– Megkérdezted, hogy lelépünk-e.

– Aha.

– Meggondoltam magam. Menjünk el.

– Hova?

– Nem tudom. Valamit csinálni akarok. Nem bírom ezt tovább.

Nem mondok semmit. Kisebb szünet után hozzáteszi:

– Örülök, hogy hívtál. Fél óra múlva ott vagyok nálad.

Egyetlen hátizsákban elférnek a legfontosabb cuccaim. Kimegyek a szüleimhez, akik még mindig a tévé előtt ülnek

– Lelépek – mondom.

Annyira egyszerre néznek rám, mintha csak egy jól komponált szappanopera jelenetében lennénk.

– Mármint elmegyek egy kis időre – javítom magam.

– Hova?

– Még nem tudom.

– De ugye hazajössz majd?

– Persze.

– Megígéred?

– Ühüm.

Öcsém bukkan fel a konyhából:

– Áthozhatom a hangfalakat a szobádból?

– Persze.

Anyám felpattan, és erősen magához ölel. Megcsapja az orromat kókuszos samponjának az illata, ami érdekes egyveleget alkot a dohányszagú bőrével. Csontos testének szorításában úgy érzem bármikor összeroppanhat. Apám még mindig csak bámul, mintha a sorozatírói nem osztottak volna rá szerepet.

Király Márk: Harminc nappal a világvége előtt

Művelt Nép Könyvkiadó, 2017