Nem az a baj, ha leszbikus vagy, hanem ha Isten vagy apád előtt is titkolod

Joachim Trier kevéssé ismert fiatal, norvég rendező, aki eddig három filmet készített Eskil Vogt forgatókönyvíróval. A Szerzők 2006-ból, egy különös szerelmi háromszöget és a karriert állítja szemben egymással, a 2011-es Oslo, augusztus viszont egy férfire és Oslóval való viszonyára koncentrál. A 2015-ös, hazánkban talán legismertebb filmje, a Hétköznapi titkaink pedig egy édesanya nélkül maradt család gyászidőszakát mutatja egy apa és két fiú szemén keresztül. Az alkotópárost elsősorban az ember lelék szövevényessége érdekli, amit a Thelmában, a műfaji sokszínűséggel próbálnak több, különböző oldalról is vizsgálni.Thelma (Eili Harboe) vallásos neveltetést kapott, szülei ugyan nem bigott keresztények, de fontosnak tartják, hogy Istennek kell az első helyen lennie az életben. A lány életében először kénytelen egyedül élni, mivel egyetemre kezd járni távol a családi háztól. A beilleszkedés viszont annál is nehezebben megy, mint elsőre gondolta volna. Az áttörés furcsamód egy epilepsziához hasonló roham után következik be, jelentősen felforgatva ezzel Thelma életét. Kételkedni kezd a hitében, a szüleiben és beleszeret az egyik évfolytamtársnőjébe, aki ráadásul viszonozza is érzelmeit.Thelmában a szerelem és a bűntudat egyszerre ébred fel, és nem tudja, hogy hogyan is kezelje mindezt, ráadásul természetfeletti jelenségeket tapasztal maga körül, amiket képtelen megmagyarázni. A Thelma nem a hagyományos értelemben vett horror/thriller tengelyen egyensúlyoz, bár jó eséllyel ezt gondolhatnánk róla a trailer alapján.

A misztikum a játékidő nagyjából feléig a háttérbe szorul, eleinte sokkal nagyobb jelentősége van a tinédzserkori leszbikus szerelem természetének, amit Thelma és Anja (Kaya Wilkins) egymás iránt érez. Sajnos viszont a film képtelen elég részletesen kibontani a köztük lévő érzelmek okait, de jól mutatja be azt az elfojtást, amit a főszereplő érez vallásossága és szülei miatt. Van itt egy kiszolgáltatott, mozgássérült, óvó anya és egy lánya számára mindent jelentő istenszerű apafigura. Jelenlétük és lányukkal való dinamikájuk lehetne az egyik legérdekesebb része a filmnek, az események sodrából viszont jórészt kimaradnak.

A Thelma lényegében egy klasszikus felnövés-történetet mesél el, egy fiatal lánnyal a főszerepben, ahol a vallásos neveltetés és a leszbikusság adják ugyan a legtöbb feszültséget, a történet egy ponton mégis inkább a lány családjának titkokkal terhelt múltjáról kezd el szólni, melyek ismerete természetesen hatással lesz a jelenre. Így az egyetemi életre, a szerelmi kapcsolatra és arra, hogy Thelma egyáltalán bármit is felfogjon abból, amin éppen keresztülmegy, és amit mi nézők is szeretnénk megtudni.

A legtöbbször ugyanis csak a lehetősége van feldobva egy-egy történetszál mélyebb megismerésének. A szülők vallásossága és lányuk nevelése egy idő után súlytalanná válik, ahogy az is, hogy miért szeret egymásba a két fiatal lány. Joachim Trier érzékelhetően kísérletezik, a témákkal, de nem tudja elég jól egybegyúrni őket:minden arra van feltéve, hogy Thelma hogyan fordítja a maga hasznára a természetfelettit, de az előzetes témafelvetések kibontatlanságában súlytalanná válik ez a megoldás.

Félreértés ne essék, a Thelma egy kifejezetten érdekes film, de inkább kísérletként érdemes nézni. Különös elegye a családi drámának, a sci-finek, a coming of age-történeteknek és még egy egészen picit a szuperhősfilmeknek is. Nincs konkrét műfaja, a felsoroltak mind egyszerre jelennek meg benne, és bár a történet lassan folydogál, a színészi játék és a látvány olyan élvezetes, hogy azzal simán eltelik az a két óra, amit a moziban ülve töltünk.

Thelma, 2017, 126 perc, 6/10