A magyar autógyártás az autózás hőskorában óriási lendülettel indult, így posta-, teher és személyautók, valamint autóbuszok egész sora hagyta el a kisebb-nagyobb üzemeket. Néhány fejlesztés csakhamar teljesen megváltoztatta az autóipart: a később Rábaként ismertté vált győri Magyar Waggon- és Gépgyár Rt. volt például a négykerékmeghajtás kidolgozója, ami nélkül a modern közlekedés egyszerűen elképzelhetetlen lenne.
Az üzemek mellett persze itthon is léteztek házi autóépítők, akik hosszú éveken, vagy épp évtizedeken át faragták a garázsban lassan épülő modelleket, hogy aztán éveken át gyűjtsék be velük az elismerő biccentéseket és mosolyokat.
A kevéssé ismert, illetve nagyobb sajtóvisszhangot és elismertséget kiváltó próbálkozásokat egyaránt Négyesi Pál autótörténész foglalta össze az autóimádók Mekkájának számító magyarjarmu.hu-n, így mi most ezek közül csak a sorozatgyártásban is könnyen elképzelhető Buday Miksa-féle sportautót mutatjuk be.
A Buday család sebességgel való kapcsolata nem Miksával kezdődött, hiszen Béla volt a húszas évek derekán megszületett az első Buday-féle csónakmotor, melyeknek különböző, világszinten is az élvonalba tartozó verzióit – az 1947-ben bemutatkozott 175 cm3-es egyhengeres, duplagyújtásos verzió például négy-öt évvel előzte meg a világot – még az ötvenes évek végén is óriási számokban gyártották.
A család egy másik tagja, Miksa a húszas években Németországban élt, ahol többek közt a csillagmotoros Megola motorkerékpár megszületésében is részt vett. A munkák emléke a közel egy évtizeddel későbbi hazatérése után sem halványult benne, így saját autótípusok kifejlesztésébe kezdett. Négyesi kutatásai szerint nyolc különböző típust készített el, így egy kétüléses sportautót is, ami az Autó-Motor elődjének számító Autó magazin egyik korai számában (1949 augusztus 1.) mutatkozott be a szélesebb nyilvánosság előtt.
Az „újtipusú amerikai kocsi lekicsinyített másának” tűnő autó a cikk szerint közel egy évnyi munka eredménye. Buday nem vette félvállról a tervezési folyamatot, hiszen az alváz mellett a karosszéria teljes egészét is ő tervezte. Erőforrásként egy 750 köbcentiméteres BMW motorkerékpármotort épített be.
A sebességváltót a kor népszerű Zündapp motorjaiból szerezte be, differenciálművét pedig egy Opel Kadett adta.
Az alacsony építésnek, a könnyű karosszériának, illetve az erős motornak köszönhetően a kisautó akár 95 kilométeres óránkénti sebességgel száguldhatott, fogyasztása pedig 6,5 liter volt.
Az újságíró természetesen nem elejtette el a sorozatgyártást firtató kérdést sem, melyre a mérnök így válaszolt:
“Gyártásra nem gondoltam, de megrendelésre szívesen építek hasonló kiskocsit.”
Az autó további sorsa sajnos nem ismert, így jó eséllyel eltűnt valahol a Kádár-kor süllyesztőjében. Kár, hiszen egy ilyen minőségű autó ma is jókora feltűnést keltene, sőt, a magyar veterános társadalom egyik legnagyobb kincse lehetne.
