Hogy nagyban mi a baj a világgal, azt világnézettől függően ki-ki a maga vérmérsékletéhez, státuszához képest határozza meg, klímaváltozás, túlnépesedés, migrációs válság, Donald Trump-Kim Dzsongun vizelőverseny, terrorfenyegetettség, Soros és a többi. Vagy éppen nem határozza meg sehogy sem, mert örül, ha él. Azt viszont, hogy kicsiben, közelről mi a gond, arról még azoknak is megvan a maguk jól körülhatárolható válasza, akiket vajmi kevéssé érdekel a közélet – minthogy bőrükön érzik.
Így aztán azt most hagyjuk, hogy a nagy kép mit mutat például Magyarország helyzetéről, abban viszont aligha lenne vita öt tetszőleges társadalmi csoportból véletlenszerűen kiválasztott elképzelt tesztalany között, hogy Hogy ezzel mit lehet kezdeni, megtanuljunk-e együtt élni vele, mint egy kellemetlen, de operálhatatlan csontkinövéssel, avagy próbáljuk-e minden elképzelhető eszközzel megváltoztatni, azon sokan, sokat gondolkodtak már, és a Katona József Színház most saját nézőinek kínál alkalmat rá, hogy ők maguk is elelmélkedjenek a kérdésen.
A Sufni színpadán bemutatott Holt lelkek arról azért gondoskodik, hogy eközben a néző ne érezze magát túlságosan sarokba szorítva: az előadás az alapanyagban rendelkezésre álló mennyiséget is alaposan megfejelve bőséges humorba burkolva adagolja be a keserű pirulát, és a rövid játékidő is kíméli az elkényelmesedett elmét, nehogy megerőltessük magunkat a fene nagy gondolkodásban. A darabot rendező Dankó István – aki főállásban a Katona színésze, legutóbb a briliáns Ascher Tamás Háromszéken című monstre fricskában alakította az ifjú, minden lében kanál Pintér Bélát – epigrammaszerűen rövid, csattanós produkciót állít színpadra, afféle mini-korrupciótanulmányt Gogol pikírtségét meglovagolva, amire a színészek alakításai túltolt jellemkomikummal tesznek rá még egy lapáttal.
Hogy az orosz hűbéri világ van még mindig ilyen közel a mai magyar viszonyokhoz, vagy a hasonlóság létező figurákkal a véletlen műve, nem tudom, mindenesetre a villanásszerűen fel- és eltűnő figurák zavarba ejtően ismerősek. Valójában a kérdés nem ilyen költői: a válasz a kérdésre Gogol alakjainak időtlen, univerzális voltában keresendő, úgy tűnik, a megkenhető kishivatalnok, a vaskos, kapzsi ténsasszonyok és a rátarti kiskirályok nem változtak sokat az elmúlt évszázadokban, mi több, ezután is aligha fognak. A négy színész (Elek Ferenc, Mészáros Blanka, Lestyán Attila és Vizi Dávid) szándékosan karikatúrába hajló alakításában – melyet a szintén eltúlzott jelmezek csak fokoznak – életre kelt valamennyi figurával jó eséllyel találkoztunk már, ezzel együtt drukkolni mégsem tudunk senkinek, legalábbis úgy nem, hogy ne tiltakozzon a jólneveltségünk: túl romlott vagy éppen életképtelenül naiv mindenki.
A zene felvonultat kortárs dümmögést ugyanúgy, mint hangulatfestő oroszos dallamokat, ehhez a látvány klipszerű, mintha az egyik jelenet vihara tulajdonképp végigvonulna a darabon, a villámok felvillanó fényénél valami kirajzolódik, látjuk, amit látunk, aztán vágás és tovább – de nem baj, mert, amint el is hangzik,
aki nem olvas újságot, hanem csak a szemének hisz, azt könnyen megtévesztik a látottak.
Az atmoszféra játékos, iskolai terepasztal / játéktábla a szín, helyek és emberek ki-be siklanak rajta, mint fröccsöntött műanyag társasjáték-figurák – meg mint a sűrűn csúsztatott kenőpénzek, ha már itt tartunk. Ez, és a gátlástalanul adagolt humor az, ami oldja az alapanyag mélyén végig jelen lévő nyomasztást – újabb ismerős élmény: szinte végig röhögünk, mert vagy ez, vagy a sírás, és akkor már legalább szórakozzunk jól önnön nyomorunkon.
Holt lelkek
Katona József Színház, Sufni / bemutató: 2018. január 4.
Rendező: Dankó István
Játsszák: Elek Ferenc, Mészáros Blanka, Lestyán Attila, Vizi Dávid
Díszlet/Jelmez: Kálmán Eszter, zene: Keresztes Gábor, világítás: Balázs Krisztián, asszisztens: Sütheő Márton
