Május vége felé, amikor Franciaország veresége megpecsételődni látszott,
Estére többé-kevésbé elszánta magát. Sietve kiengesztelte Clarettát, elmondta neki, hogy ez „egy nehéz nap” volt, és hozzátette, hogy még rengeteg a tennivalója: „Mindenki arra vár, hogy nyomjam meg a gombot!” Másnap tájékoztatta a vezérkar főnökét, Badogliót, hogy a háború mellett döntött. Május 29-én reggel rövid tanácskozást tartott a hadsereg, a haditengerészet és a légierő vezetőivel, ahol bejelentette, hogy Olaszország hadba lépése június 5-től kezdve bármelyik nap várható. Megerősítette, hogy a szárazföldön a fegyveres erők védelmi feladatokra számítsanak, mivel „semmi látványosat” nem tehetnek, miközben a flotta minden lehetséges helyen támadni fogja az ellenséges hajókat.
Június 10-én este Mussolini kilépett a Palazzo Venezia erkélyére, hogy bejelentse a hadiállapot beálltát Franciaországgal és Nagy-Britanniával. Végre eljött a pillanat, hirdette ki, amikor „széttörik a lánc”, amely Olaszországot a Földközi-tenger medencéjéhez béklyózta, és megkezdődik „a fiatal és termékeny népek” küzdelme azok ellen, akik megpróbálták kisajátítani a világ vagyonát, jóllehet „erőtlenek, és a napjuk leáldozóban van”. A téren összegyűlt hatalmas hallgatóságban ott volt egy tizenkilenc éves római egyetemista, Elvira Menichini, akit a tanszéke utasított arra, hogy legyen jelen. A Duce rövid beszéde után így emlékezett vissza:
[…] moraj szállt fel az égbe. Engem is magával ragadott a mámor, és vadul tapsoltam. Abban a pillanatban olasz lány voltam […], tele haraggal a „hitszegő Albion” iránt, amely azokat a megalázó szankciókat szabadította ránk. Anyám és nagyanyám szerette Angliát, ahová fiatalabb éveikben elegáns ruhákat vásárolni jártak (ezek fűzőiben elefántcsont vagy halcsont lapocskák voltak), meg ernyőket és legyezőket. De én nem szerettem, csöppet sem. A háború soha vissza nem térő lehetőséget kínált számunkra, hogy lerázzuk magunkról a bénító igát.
A félelem és rettegés szokatlan érzése fogott el, és nagy bánatomra sajnos ugyanez rítt le apám és anyám arcáról is, akik még fiatalok voltak. Aztán rájöttem, hogy huszonéves fivéreim vannak, és hogy a „háború” mindenki számára egy szenvedéssel teli jövőt takar, amiről nem tudható, mennyire lesz súlyos, és mikor ér véget.
A Duce beszédét élőben sugározták az egész országban. A rádiót hallgató milliók között volt Don Luigi Serravale, a Vogherától északra fekvő lombardiai kisváros, Robecco plébánosa. Mióta a németek megkezdték Franciaország lerohanását, Don Luigi érezte, hogy az olasz hadüzenet bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Miközben körbebiciklizte a helyi falvakat, buzgón végezte a szertartásokat, szervezte a körmeneteket, és segített reklámozni Caravaggio Madonnájának újonnan felavatott szentélyét Fumóban,
Anglia ellen tüntettek. Június 10-én délelőtt fél tízkor felkereste őt a podeszta és a helyi fasiszta alapszerv titkára azzal, hogy a Duce később a nap folyamán szólni fog a nemzethez, és erre a templomharangok megkongatásával és dobszóval kell 17:30-kor összecsődíteni a városlakókat. Don Luiginak utána kellett néznie, van-e erre püspöki engedély, ezért elkerekezett a körülbelül tíz kilométerre fekvő Vogherába. Eltartott egy ideig, mire minden kétséget kizáróan megbizonyosodott, hogy létezik egyházi felhatalmazás. Csak 16:45-kor tudott visszaindulni Vogherából:
Szerencsére hátszelem volt, és teljes erőből száguldottam. Casteggióban a Via Emiliát zászlódíszben találtam, és hat ifjú dobos már szorgalmasan pergette a kisdobot. Valami különös érződött a levegőben: a lelkesedés és a szorongás keveréke. […] 17:15 körül már a plébánia udvarán voltam, ott találtam a podesztát, aki azért jött, hogy ellen- őrizze, megkongatják-e a harangokat, és hogy elhívjon, hallgassam a városházán a beszédet a többi hatósági személlyel együtt. Teljesen átizzadtam, át kellett öltöznöm.
18:00-kor a Duce, miután dübörgő tapsorkán közepette megjelent a Palazzo Venezia erkélyén, hatásos beszédet mondott, amelyben bejelentette, hogy a hadüzenetet már átadták a francia és az angol követnek. Beszédét többször is vastaps szakította meg, ami a beszéd végeztével sem akart megszűnni. Amikor a harangok megkondultak, Robecco népe a városháza udvarára gyűlt, és onnan hallgatta a beszédet. A hadüzenet hírére – amelyre az emberek már úgyis számítottak – sokak szeme könnyben úszott.
A robeccóiak túlnyomórészt néma reagálása valószínűleg jellemző volt sok kis falusi közösségre, ahol a pártszervezet csak korlátozott mértékben működött, és a legtöbb családban fájdalmas emlékek éltek az első világháborúban elesett vagy megsebesült rokonokról. Emellett az olyan vidékeken, mint Lombardia,
Így állt a helyzet a Cremonától északkeletre fekvő Gazzaniga városkában is, ennek a főterén hallgatta június 10-én Mussolini beszédét a tizenkilenc éves Angela Martina, apjával, az egykori szocialistával együtt. Az emberek többsége, mint feljegyezte naplójában, már előre tudta, mit fog mondani a Duce:
Csöndben hallgattuk a tüzes szavakat, a dagályos frázisokat és a tomboló tapsvihart a Piazza Venezián. Aztán az emberek kezdtek megjegyzéseket tenni. A fasiszták és sok fiatal lelkesnek tűnt. A férfiak aggódtak. A nők, különösen az idősebbek, akik már megélték a háború fájdalmas tapasztalatát, bánattól sújtottan tértek vissza otthonaikba. „Ez villámháború lesz, három hónap alatt vége az egésznek”, mondták a derűlátók. „Ki tudja, mi lesz! – mondták a borúlátók és a bölcsek, köztük az apám. –
Meg különben is, mennyire készültünk fel erre a háborúra mi, olaszok?”
A nagyobb városokban a pártszervezetek átfogóbb jelenléte segíthetett lelkesedést kelteni a hadüzenet iránt, ám ezt lelohaszthatta az ellenséges légitámadásoktól való félelem, ahogy azt a tizenöt éves nápolyi diáklány, Pasqualina Caruso meg is írta a naplójában. Pasqualina elment meghallgatni „nagy Vezérünk” beszédét a Piazza Carlo III-n a nagynénjével. Fellelkesítette, amit a Duce a „láncok széttöréséről” és „a mi tengerünk” fölötti uralom megszerzéséről mondott, valamint utalásai a „szövetséges nagy Németországra és nagy vezetőjére,
Aggódott azonban, hogy mit tehetnek „a kutya angolok” Nápollyal:
Hazamegyek, ahol a nővéreimmel […] erről a háborúról beszélgetünk, amely egészen új nekem, mivel még sose tapasztaltam ilyet (kivéve az afrikait). Este van, és minden sötét, mint most már napok óta. De ezen az estén az utcák még sötétebbek, ráadásul a szívünk reszket a légitámadástól való félelemtől. Anglia megígérte Olaszországnak, mielőtt az elszánta magát, hogy ha hadat üzen, elpusztítja legszebb városait, elsősorban Rómát és Nápolyt.
Miként egy másik tizenöt éves diák megörökítette a naplójában, a lelkesültséget Firenzében is gyorsan felváltotta a légitámadásoktól való félelem és egy szinte szürreális megérzés, hogy micsoda szakadék tátong a bombatámadás pusztítása és a meglévő védelmi módszerek között. De Pasqualinától eltérően Pietro Ambrosini nagyon nehezen tudta felfogni, hogyan lelkesíthet fel egyáltalán bárkit is a hadüzenet. Azon gondolkodott, hogy miért nézi szemlátomást másképp a dolgokat, mint a többiek. Talán azért, mert egy „nyugodt életet szerető, békés ember” mellett nőtt fel, és egy olyan anyával, aki mindig arról mesélt neki, milyen borzalmas események zajlottak 1915–18-ban. Pietro egy italmérésben hallgatta a Duce beszédét, ahol a rádiót teljes hangerőre tekerték fel. Minden jelenlévő tudta, mi lesz a bejelentés, szögezte le Pietro,
Ezt nagyon különösnek találta: ahhoz kétség nem férhetett, hogy Franciaország mostanra vereséget szenvedett, és Anglia hamarosan békét fog kérni. De ez biztosan nem lesz „villámháború”, amilyen Lengyelországban volt.
Christopher Duggan: A bódult nemzet – A Mussolini-imádat anatómiája
Park Könyvkiadó, 2016
