Idén nem Hollywood hozott minket lázba igazán. A vásznakat és a mozipénztárakat persze most is világmegmentő szuperhősök uralták, mégsem fért fel egyetlen nagy blockbuster sem az éves toplistánkra. Cserében viszont sok ínyencség van rajta, például új-zélandi dzsungelvígjáték, európai művészfilm, dögös akció-musical, Oscar-díjas melegdráma, valamint Jarmusch mozgóképes merengése a buszvezetés és a költészet közös metszetéről. És befért egy magyar film is, azt sem annyira nem nehéz kitalálni, hogy melyik. Ez a tíz film tetszett nekünk a legjobban 2017-ben, legalábbis azok közül, amelyeket a magyar mozik is bemutattak:
10. Logan Lucky – A tuti balhé
Az év nagy visszatérője egyértelműen Steven Soderbergh, aki pár éve ugyan nyugdíjazta magát, most mégis letette az asztalra az év egyik legjobb vígjátékát. Az Ocean’s-trilógiához hasonlóan itt is egy nagy balhé áll a központban, de ezúttal nem hibátlan öltönyű playboyok és vegasi szélhámosok, hanem furfangos nyugat-virginiai redneckek viszik a kasszát.
Soderbergh végig vékony jégen táncol, de a piruett közben sem szakad be alatta: úgy csinál viccet a vidéki suttyóságból, hogy egy pillanatra válik lekezelővé, sőt, még a sokszor kinevetett country-kultúra értékeit is sikerül megcsillogtatnia. Ehhez persze kellenek a színészek is. Nem csak Adam Driver, de még Channing Tatum is jó érzékkel lövi be az elrajzolt karikatúra és a pszichológiai realizmus közti vékony átmenetet. A Bondtól szabaduló Daniel Craignek pedig igazi jutalomjáték a szőkített fegyenc szerepe, akinek végre egy pillanatra sem kell elegánsnak és kifinomultnak lennie. (Jankovics Márton)
9. Wind River – Gyilkos nyomon
Taylor Sheridan Hollywood egyik aktuális aranyifja, aki egyik briliáns lehetőség után kapja a másikat, és rendre él is ezekkel. Színészből lassanként váltani kezdett, nem sokkal később megírta a Sicariót, ami a megjelenése évének egyik legerősebb darabja lett, majd a következő forgatókönyves projektjét már meg is rendezhette, ez lett a Wind River.
A sztori igazi didergős, kíméletlen krimi-thriller, melyben egy zömében indiánok lakta, rideg, kietlen vidéken egy fiatal nő és barátja halálának ügyében nyomoz az FBI egy zöldfülű ügynöke és egy helyi nyomkövető-vadász-mesterlövész, akit Jeremy Renner alakít, naná, Sólyomszem után nem is lehetne stílusosabban szerepet osztani. A Wind River western, csak éppen sivatag helyett hómezőkön, éspedig igen fifikás darab, mely olyan mesterien vonja el a figyelmet a saját hibáiról, hogy azt tanítani kellene, annyira hatása alá vonva a nézőt, hogy még napokig ebben a jeges-embertelen hangulatban didergünk. (Bodnár Judit Lola)
8. Nyomd, bébi, nyomd!
Ezt a filmet mindenki érti, akinek a lelki szemei előtt valaha filmjelenetek születtek walkman/discman/iPod-hallgatás közben. A korábban már több nagyot is gurító Edgar Wright nyilvánvalóan erre fűzte fel az egészet, épp ezért érdemes úgy tekinteni rá, mint egy rendkívül szórakoztató akció-musicalre, parádés, zenére vágott autós üldözésekkel. Az pedig már önmagában az év filmjei közé sorolja, hogy központi szerepet kap benne a Damned Neat Neat Neat című száma, a rocktörténet egyik legjobb basszusmenetével. (Inkei Bence)
7. Paterson
Hogy kerül toplistára egy olyan film, amelyikben gyakorlatilag semmi nem történik, és tényleg az a legnagyobb fordulat, hogy hopp, már nem is kedd van, hanem csütörtök? Hát úgy, hogy Jim Jarmusch még a hétköznapok monotóniáját is képes költészettel és humorral megtölteni. A titokban verseket író kisvárosi buszsofőr története annyira meghitt, hogy szabad szemmel alig látható a nagy dráma, ami a felszíni unalom takarásában zajlik. Pedig a Paterson valójában azt a forradalmi kérdést feszegeti, hogy a költészet tényleg csak a nagy művészek kiváltsága-e, vagy esetleg ott bujkál minden kávéfőzésünkben, eleresztett közhelyünkben és fásult rutinmozdulatunkban is, amivel esténként a kocsmában a sörünkért nyúlunk. A film után nemcsak jobb helynek érezzük majd szűkös kis életünket, de még a 9-es buszon is titokzatosan mosolygunk majd a rázkódások és zajok lírai ritmusán. (Jankovics Márton)
6. Vademberek hajszája
Hallottam már olyat, hogy valaki szerint a Vademberek hajszája Taika Waititi leggyengébb filmje, de nekem legalább annyira tetszett, mint mondjuk a még több humorral operáló Hétköznapi vámpírok. Az meg csak a ráadás, hogy szerencsére nálunk idén mutatták be az új-zélandi rendező filmjét, úgyhogy bátran felkerülhetett a listára az embervadászatba forduló megható történet.
A Vademberek hajszája egy árva kisfiúról szól, aki nem véletlenül olyan, amilyen, finoman szólva is kezelhetetlen. Aztán végre befogadja egy szerető házaspár, illetve egy olyan házaspár, ahol a feleség igazán gondoskodik a fiúról. A nő azonban meghal, Ricky (Julian Dennison) pedig a mogorva Hecre (Sam Neill) marad, és végül úgy alakul a történetük, hogy az erdőbe menekülve próbálják kicselezni a gyerekvédelmiseket. 2017 talán legkedvesebb filmjéről van szó, amiben szokásához híven Taika Waititi is feltűnik. Nem csoda, hogy Hollywood kinézte magának a 42 éves rendezőt, és ebben az évben mutatták be Waititi Thorját is, aminél lehet, hogy sokan felrótták a komolytalanságot, éppen ezért lett zseniális, kétórás nevetés. Bár csak a Vademberek hajszája fért fel a listánkra, érdemes mindkét filmet újranézni, na és megjegyezni Taika Waititi nevét egy életre. (Jánossy Villő)
5. Testről és lélekről
Enyedi Ildikó két végletesen zárt embert bontogat a szemünk láttára szeretetteljes gondossággal. Esetlen egymás felé tapogatózásuk minden pillanata alaposan átgondolt: a precíz dramaturgiai ív, a hiteles dialógusok, a szépséges operatőri munka, a hatásos kísérőzene és elsősorban a két főhős, akikről le se tudjuk venni a szemünket. Borbély Alexandra és az amatőr Morcsányi Géza egyformán lenyűgözően és természetesen létezik a kamera előtt, semmi hamisság vagy túlzás. A vágóhíd véres valóságában és a téli erdő tökéletes álomvilágában párhuzamosan kibomló szerelmi történet finom humora nem várt, kellemes meglepetés, de azért ez nem egy könnyű film, az eltűnő szarvasok végül fájó hiányt hagynak maguk után. (Bujdosó Bori)
4. Tűnj el!
Nyilván ezt a filmet egész más lehetett Amerikában megnézni az idén, és egész más Magyarországon, viszont itt is ugyanúgy lehetett élvezni és érteni is Jordan Peele filmjénél. A Tűnj el! ugyan hivatalosan horror, de sokkal szellemesebb a műfaj java részénél, és még a rasszizmusellenes üzenete sem szájbarágós egyáltalán, miközben meg helyenként nagyon is ijesztő, amit látunk. Mégis, a film betalált számos olyan nézőnél is, aki egyébként nem rajong a horrorért, sőt, és ez is azt mutatja, az alkotók pontosan jó helyre lőtték be ezt a filmet. Az egészben a legjobb, hogy ez Peele rendezői bemutatkozása, mi jöhet itt még? (Inkei Bence)
3. A négyzet
Mire számíthatunk akkor, ha egy Arany Pálma-díjas svéd filmre ülünk be, amelynek kurátor a főhőse, a címe pedig egy kortárs művészeti installációra utal? Nos, teljesen mindegy, mire számítunk, mert A négyzet úgyis meg fog lepni minket. Először is azzal, hogy ez az év egyik legviccesebb filmje. Tele van pattanásig feszült, iszonyú kínos pillanatokkal, amelyeken harsányan lehet nevetni, de közben egy kicsit rosszul is érezzük magunkat tőlük. Ilyen például Terry Notary motioncapture-színész gorillás mutatványa, az év egyik legnagyszerűbb filmjelenete.
A rossz érzés oka az, hogy A négyzet képmutató emberekről szól, akik olyanok, mint mi, csak gazdagabbak. Ruben Östlund rendező úgy nevetteti ki a politikai korrektséget, a képzőművészeti világot és általában a nyugati jóléti társadalmakat, hogy nem paródiát készít – ellenkezőleg, ilyen okos eszmefuttatásokat a kortárs művészet befogadásáról nem nagyon szoktak filmekben előadni. Éles, intenzív, precízen összetartott és pazarul megrendezett film, 2017-ben ez volt az európai filmművészet csúcsteljesítménye. (Kránicz Bence)
2. Holdfény
A Holdfényt szeretik LMBTQ-filmnek beállítani, ami nem igaz. Vagy afroamerikai szubkultúra-filmnek, ami szintén nem igaz. Ha már kategorizálni kell, akkor mondjuk, felnövés-történet lehet leginkább, de amiért ez a film Oscart nyert és amivel elbűvölte a világot, az éppen az a mélyen emberi és univerzális történet, ami sokkal inkább a szeretet és szeretetlenség körül forog. Hármas tagolásban, a kisgyerekkor, a tinikor és a felnőttkor egy-egy villanását látjuk, közben felnő egy végtelenül magányos életre ítélt ember, formálják azok, akikkel érintkezik, az élmények, amik érik, törik és zúzódik, de az a picike kis szeretet, amit összekapargatott magának, melegíti és hajtja akármeddig. Férfivá érik, brutálisan kigyúrt gettóarccá, aki azért ugyanúgy nem találja a helyét a világban, mint nyolcévesen, csak már van hozzá fux, ami elvonja a figyelmét. Csodálatos darab a Holdfény, valahogy így érdemes filmet csinálni: valamit gondolsz a világról, azt meg akarod és meg is tudod mutatni. Ráadásul Barry Jenkins megtalálta a közlésvágyhoz a formát is, mert amellett, hogy emberi, megrendítő és még ezer jelzővel leírhatóan fergeteges film ez, még a forma is rátesz egy lapáttal, így a tartalomhoz igazi vizuális gyönyör is járul. (Bodnár Judit Lola)
1. A régi város
Még szép, hogy A régi város felkerült a legjobbak közé, és nem csak azért, mert Casey Affleck Oscart nyert az alakításával. Majdnem egy éve, januárban mutatták be a filmet, mégis élesen bennem van a főhős, Lee Chandler (Casey Affleck) családi tragédiája. A Boston mellett játszódó történet zseniálisan oldja a nyomasztó hangulatot, és lehet, hogy keményen megkönnyeztem egyes részeket, összességében mégsem nyomasztó a film.
Természetesen annak, aki nem látta volna még A régi várost, nem lőném le, mi áll a sztori középpontjában, de annyi talán elég, hogy a rendező, Kenneth Lonergan ügyesen érzékelteti a kontrasztot Lee Chandler régi önmaga és az új között. Ég és föld a különbség, Chandler a saját árnyéka, a legtöbbször alig tudjuk elképzelni, hogy valaha egy életvidám férfi volt, mégis lehetőségei szerint segít a családjának. Szívfacsaró film egy feldolgozhatatlan tragédiáról, tele humorral. A régi várost nem tudnám újranézni, de egy alkalom is bőven elég ahhoz, hogy ne felejtsük el az egyszerre felkavaró és szerethető képsorokat. (Jánossy Villő)
Borítókép: InterCom
