Az Igazából szerelem lenne a legrosszabb karácsonyi film a világon?

A jelenség

Ha megunhatatlan karácsonyi klasszikusról van szó, az emberek alapvetően három fő csoportra tagozódnak: egyesek szerint a Reszkessetek, betörők!, mások szerint az Igazából szerelem, megint mások szerint a Die Hard a legkirályabb karácsonyi mozi, ami nélkül nem ünnep az ünnep. Bár honfitársaink zöme (néhány Bud Spencer-rajongón kívül, aki behozná negyediknek a Bunyó karácsonyig című örökzöldet) Kevinre voksol, én speciel a második csoportba tartozom, és képes vagyok rá, hogy ha két csatorna öt időpontban vetíti, akkor mind az ötször megnézzem az Igazából szerelmet. Azzal együtt, hogy nem a filmművészet magasiskolája, hogy egyszerű, mint a bot, és a realitással köszönőviszonyban sincs, egyszerűen nem tudom megunni. Így aztán azt gondoltam, hogy lendületből nyílik majd ki a bicskám, ha végigolvasom a weben fellelhető – az idén tavasszal bemutatott rövidfilmes folytatása apropóján elszaporodott – cikkeket, amelyek azzal a céllal készültek, hogy detronizálják Richard Curtis közkedvelt filmjét. Hát, nem ez történt, inkább vettem egy nagy levegőt, hogy megnézzem közelebbről, mik is ezek az érvek, és egy tényleg butaságok-e. Lássuk!

Vannak érvek – és vannak, amik nem azok

A Guardian szerzője, Hadley Freeman egészen puritánul fogalmazott: szerinte az Igazából szerelem nemes egyszerűséggel hivatalosan, jogi, erkölcsi és tudományos értelemben is a legrosszabb film, amit valaha készítettek. Ilyen bátor és kategorikus állításokkal igen nehéz vitatkozni, hívjuk tehát segítségül a további ellencikkeket, hátha ott jobban kifejtik, mire is gondolhatott itt a szerző.

1. Ez a film inkompetens és nem tükrözi a valóságot

A Jezebel cikke Lindy West klaviatúrájából lehet, hogy van, akit szórakoztat, de inkább igazi céltalan egotrip, melyben a szerző gyakorlatilag percről percre elemezve intéz enyhén erőltetett kirohanást a film minden egyes mozzanata ellen. Hogy miért nevezem céltalannak? Nehéz lenne olyan filmet találni, ha egyáltalán, amelyet némi elkötelezettséggel ne lehetne ugyanígy cafatokra cincálni. Eredet? Ne már, tekergetik a városképet benne, mint a karácsonyi csomagolópapírt, hát ekkora marhaságot! A bárányok hallgatnak? Menjél már magaddal, azt a bőrt úgy nem is lehet leszedni meg összevarrni, ki volt ez az idióta?! Vagy vegyük A remény rabjait, ami évek óta letaszíthatatlan az IMDb minden idők legjobb filmjeit szemléző listájának éléről. Ebben aztán nagyüzemben megy a képtelenség, hát ilyen alagútásást nem is lehet csinálni, különben is ki lenne ennyire türelmes. Folytassam még?

Nagyon, nagyon kevés film van, ami igazán pontosan és akkurátusan kezeli a realitást, ezt a dokumentarista alkotásokon kívül számon kérni minimum elrugaszkodott dolog. Egy forgatáson mintegy négy és fél percenként igazítanak a színész már eleve is tökéletesen álló haján, sminkjén, ruházatán, hogy makulátlanul nézzen ki kockáról kockára, akkor is, ha az a dizájn, hogy kócos – ez a valóság csaknem tenyésztett, de minimum gondosan válogatott, kipolírozott, csillámporral meghintett változata. Innen nézve pláne nehezen tudom kapufán kívül bármi másnak nevezni azt, hogy a Jezebel cikke egyebek mellett azon őrjöng, hogy az Igazából szerelem inkompetens: a karácsonyi slágereket nem öt héttel karácsony előtt veszik fel a stúdiók, a karácsonyi bulikhoz nem pár héttel a buli előtt kell helyszínt keresni,

a sajtótájékoztatók nem így működnek, a diplomácia nem így működik, a miniszterelnökség nem így működik, SEMMI NEM ÍGY MŰKÖDIK.

És így tovább, hosszú sorokban lamentál azon a szerző, hogy az esküvők, az üzleti megbeszélések, a művészet, a gyász, az iskolai karácsonyi műsorok, a zenei toplisták, és a repülőterek sem így működnek. Sóhaj. Mit lehet erre mondani? Jogos? Jogos. Igaza van? Igen. Releváns? Nem, nagyon nem. Vagy akkor nem értem a viccet, és a cikk premisszáját: a dokumentumfilmeken kívül minden mozi becsapja az óvatlan nézőt?

Pedig hát a mozi már csak olyan, mint egy okosan effektezett fotó, a színek élénkebbek, a kontrasztok erősebbek, a túlzás alapeszköz – ezzel egyébként a tündérmesék is pontosan így vannak. Ehhez adódik hozzá egy pszichés jelenség, ami gyakorlatilag lehetővé teszi, hogy bármilyen filmet élvezzünk: a kételkedés önkéntes felfüggesztése. Erről hosszabban írtam az akciófilmek hatásmechanizmusa kapcsán, de a dolog persze, nem csak ott működik. Amikor leülünk a film elé, belemegyünk egy játékba, és elfogadjuk annak szabályait, ha nem tesszük, semmilyen filmet nem fogunk tudni élvezni, hisz eleve, ott bukik a realitás, hogy Herkulesnek nézzük az embert, akiről tudjuk, hogy a Dwayne Johnson.

Tévedsz, ha azt hiszed, neked nem turkál senki a fejedben

Turkál például az összes akciósztár az összes akciófilmben. A héten jön az új Vin Diesel-film, elmondjuk, hogy miért imádja, aki imádja.

2. A szerelmi boldogság záloga egy emlékezetes gesztus

A filmet ekéző gyakorlatilag összes cikk felrója a filmnek, hogy a szerelem – és szeretet – természetéről butácska, (fiú)gyermeki fantáziákat beteljesítő, irreális képet mutat. Merthogy – így a cikkek – az Igazából szerelem világában a férfiak néma rajongása távolról igenis meghozza a szerencsét, főként, ha az egy grandiózus gesztusban csúcsosodik ki. A film férfi szereplőinek zöme megkapja az álmodott nőt, vagy legalábbis megbékél a helyzettel, nem sérül. Így működik-e, és oké-e így mutatni be a másik nemhez való viszonyulást, közeledést? – erre egyértelmű választ adnak az említett cikkek, nem így működik, és ez nem oké.

Erre az érvre az előző pontban taglalt válasszal tudok reagálni, amit úgy lehet legegyszerűbben összefoglalni, hogy ez egy film, ember. Igen, óriási gesztusokat tesz itt a dobolni tanuló Sam; a Marseille-be repülő, portugálul tanuló, szerelme kezét megkérő Jamie; a táblácskás jelenettel a filmtörténetbe bevonuló Mark, és így tovább. Ezek a gesztusok irreálisak/szürreálisak, túlzók, szenvedélyes románcok lapjaira valók – és tele is van a szépirodalom és filmművészet hasonlókkal, nem csak a romantikus darabok egyébként. Védencüknek szánt golyó elé ugró testőrök, jeges vízben várakozó Jack Dawson, Richard Gere a Micsoda nőben. Soroljam még? Egyfelől az tény, hogy az Igazából szerelemben bemutatott vágyakozás – távolból csodálás – soha nem érintkezés eseménysor ritkán vezet eredményre a való életben, ez azonban egy mese, ahol a kisfiúk megkapják a vágyott ajándékot. Persze, naiv, de azért láttunk már ennél ördögtől valóbbat.

3. A férfiak aktívak, a nők passzívak és alávetettek

A legtöbb anti-igazábólszerelem cikk egyetért még egy dologban, jelesül, hogy a filmben a nők passzív szerepekben tűnnek fel, akikkel csak úgy megtörténnek a dolgok, azok alakulására semmi hatásuk nincsen, a férfiak azok, akik az események folyását alakítják, míg a filmbeli nőalakok mind szótlan, tétlen szereplők, akiknek a sorsáról a férfiak döntenek. Ezzel vitatkoznék. Bár tény, hogy az aktív cselekvés jogát a rendező egyértelműen a férfi szereplőkre osztotta – kivéve Mia alakjánál, akit cserébe ellenszenvesnek, sőt, egyenesen ördöginek állít be –, cserébe viszont a nőké maradt az események alakításában épp olyan fontos jogkör: a döntés joga. Míg a férfiak látványos akciókat hajtanak végre, a nők várnak, látszólag valóban passzívan, a végső döntést mégis ők hozzák meg. És nem állítom, hogy a mániákus és/vagy kéretlen, viszonzatlan rajongás vagy a zavarba ejtő gesztusok egyenértékűek lennének a szerelemmel, de a film sem állítja ezt: a legnagyobb kockázat, amit vállal annyi, hogy azt mondja, lehet olyan, hogy ebből szerelem lesz (de nem lesz minden esetben az).

Mert például Joanna dönthetett volna úgy, hogy csengő hangján kineveti Samet a nagy reptéri futás után, ehelyett ő maga is tett egy gesztust, megmutatva, hogy értékeli Sam tettét. Ő az, aki dönt a továbbiakról. Juliet szintén pontosan annyit ad Mark gesztusáért, amennyit neki megér ez az egész, és lelki békéjét megőrizve boldogan visszatért szeretett férje karjaiba, miközben Mark ahogy letette a titkos-tilos nagy érzelmeit, egyből jobban lett – mi ez, ha nem a kegyelem gyakorlása Juliet részéről, ami pedig nem mellesleg hatalmi pozíció. A miniszterelnök akcióját Emily képeslapja indította el, aki vallomásával engedélyt adott a közeledésre. Még Sarah és Karen is döntéshozók a maguk tragikusnak beállított helyzetében: a szerelmi boldogságot nem kapják meg, ám mindketten a saját prioritásaik mentén döntenek azt üzenve, ilyen vagyok, mint a tévé, csomagajánlat, ha így nem kellek, az fáj ugyan, de lássuk be, nem bennem van a hiba. És bár Sarah és Karen szenved a férfiak tetteitől, integritásukat mégis a nők őrzik meg – egyszerűbben fogalmazva ők a jó fejek, míg Karl és Harry is a szívtelen, farka kergetésén túl nem látó ösztönlény szerepét kapta. De mehetnék még tovább a többi eseményszálra, mindenütt azt találnánk, hogy a férfi aktív ugyan, de kiszolgáltatott a nő döntésének – kegyelmének? – ami kisfiús-kislányos lovagregényi gondolat ugyan, de azért elnyomást kiáltani kissé túlzás.

Ráadásul az is ott van, hogy mivel telik közben hőseink élete: igen, a férfi kezdeményez, de csak nagy nehezen, hosszú hetek kínlódása, felkészülés és önmaga túráztatása után, amit bizonyos rosszindulattal akár szánalmasnak is nevezhetnénk – miközben a nők egyébként boldogan, de legalábbis produktívan élték tovább az életüket. Nem mondom persze, hogy ennek így kell lennie, meg hogy a nők nem lehetnek sokkal proaktívabbak, csak azt, hogy érdemes megnézni, hogy biztos úgy van-e ez a mese, hogy szegény lányok senyvedve várták a herceget? Nekem úgy tűnt, hogy például Aurelia elég jól elvolt, még el is hangzik, hogy ő az étterem legjobb pincérnője, és nem várta párás tekintettel otthon az álombritet, aki, ha Aurelia nemet mond, hiába repült volna Marseille-be és haragította volna magára a fél családját.

4. A nő akkor lehet csak boldog, ha befogja a száját

Szintén visszatérő érv a filmmel szemben, hogy nem beszélnek benne a nők – aki pedig igen, lásd Karen vagy Sarah karaktere, annak szerelmi boldogtalanság a sorsa. Nehéz ezzel vitatkozni, a film női szereplői valóban egyfajta trubadúri, túlhaladott piedesztálon állnak, éspedig mindig szépségük okán, sosem azért, mert olyan sok okos, vicces, fontos dolgot mondtak volna. Holly Williams az Independent cikkében arra mutat rá, hogy ebben a film a teljes filmművészet jellegzetességét követi, a férfiszem általában így időzik a nőn a valaha készült összes film egy jelentős részében. Nem vitatkozom, ezt tényleg nagyon őskori hozzáállással kezeli az Igazából szerelem, ugyanakkor igazságtalanság elvitatni tőle azt, hogy mindeközben azért véleményt is mond, és alternatívát is kínál. Mark alakja a híres táblás akció után azt mondja, „vége van”, azaz amint abbahagyta a néma bámulást, és tett valamit, megkönnyebbült, mintha elsősorban nem is a viszonzatlanságtól, hanem a kimondatlanságtól, és önnön tétlenségétől szenvedett volna, jó reggelt kívánok.

Az Igazából szerelem női figurái hallgatnak, ennek ellenére is tudnak a férfivágy tárgyai lenni, sőt, minél inkább nem beszélnek, annál inkább, és ez minimum irreális, de inkább káros is – ez tehát a savazó cikkek állítása. Mélyen egyetértek, hogy van ebben csúsztatás, mert például ki tudja, hogy az egymáshoz láthatólag első látásra vonzódó miniszterelnök és Emily az ominózus csókjelenet után találnak-e majd beszédtémát, nem vesznek-e össze azon, hogy melyik focicsapatnak drukkolnak, és egyáltalán, mennyire lesz tartós a kapcsolatuk. De a film nem is ment el odáig, hogy ásó-kapa-nagyharang, annyit tudunk, hogy karácsony után pár nappal még együtt vannak, ennyit igazán megszavazhatunk a testi vonzalomnak, ami az esetek többségében igenis a párkapcsolatok kialakulásának indító oka – az én elrugaszkodott intellektuel-lelkemnek is fáj, de ez a csúf igazság.

Az Aurelia-Jamie kettőstől ugyanez a túlagyaló értelmiségi hozzáállás veszi el a hihetőség lehetőségét, mondván, sosem beszélgettek, hogy merülhet fel egyáltalán a lánykérés lehetősége? Erre a választ maga a film adja meg: Jamie mondja ki tört portugál nyelven, hogy igen, képtelenségnek tűnhet, de vannak helyzetek, amikor nincsen szükség bizonyítékra. Ráadásul nem igaz, hogy két hősünk sosem beszélt egymással: beszéltek, édes-félszeg vonzalommal, gyakran ugyanazt gondolva vagy egymást tükrözve, froclizva, csak éppen nem ugyanazon a nyelven beszéltek. Ez egy úgynevezett romantikus gondolat (!!!), üzenném az örömtelen kollégáknak, hogy ki-ki gondoljon vissza azokra a ritka, emlékezetes pillanatokra, amikor hasonlóan irracionálisan, szavak nélkül összekapcsolódott egy másik emberrel, ha pedig nincs ilyen emléke, akkor tartson alapos önvizsgálatot. Ha más nem, abban a kérdésben mindenképpen, hogy egy romantikus komédiától miért épp a romantikát akarja elvitatni.

+1: A nem-értjük-a-viccet érv

A filmet ekéző cikkek talán legkínosabb vonása az, amikor a szerző szándékosan nem érti a viccet. Például a Jezebel egész hosszan dühöng azon, hogy a filmben lekövérezik Emilyt, merthogy nem is kövér, hogy lehet ilyet állítani. A szerző itt könnyedén elsiklik a fölött, hogy a nő alakjára tett megjegyzések éppen hogy kifigurázva hangzanak el, mint a közbeszédben egyébként valóban jelen lévő vélemények, amelyeken csak nevetni lehet, mert hát mi mást kezdjünk a hülyeséggel. Hasonló öntudatossággal akadnak ki ezek a cikkek azon, hogy a teljes Billy Mack-szál mennyire felháborítóan homofób, a Colin vs amerikai lányok vonal pedig mennyire sztereotipikusan szexista és nőgyűlölő. Mintha nem lenne tökéletesen egyértelmű, hogy ezek a gondolatok éppen azzal válnak önmaguk karikatúrájává, hogy ennyire fullba tolják a kretént.

A film egyébként idén már megint lemaradt a magyar tévécsatornák karácsonyi kínálatából, ami felháborító, de a valódi rajongóknak úgyis ezer éve megvan a film DVD-n és/vagy egyéb formátumban. Boldog karácsonyt!