Az Engedj be! a valaha volt egyik legjobb vámpírsztori, amire sokan tinihorrornak is tekintenek, bár a legszebb szerelmesfilm is egyben. Pont akkor került mozikba, amikor az Alkonyat-láz tetőzni kezdett, viszont svéd film lévén kevés nézőhöz jutott el, pedig százszor pontosabb képet mutatott arról, mennyire magányos tud lenni a kamaszlét, milyen az, amikor valaki totálisan kiközösített, és kortársai csak sanyargatják. Zavarbaejtően mutatja be, milyen, amikor két tinédzser teljesen elfogadja egymást.
Ezt dolgozta fel Pálfi György (Taxidermia, Szabadesés) első színházi rendezésében, ami a Zsilipben látható év végéig. A helyszínt azért fontos kiemelni, mert az Újpest rakparton található épület korábban az AVH-tisztek legfőbb találkozási tere, az MSZMP pártétkezdéje volt. Az épület most üresen áll, csak a darabnak ad otthont, később pedig közösségi térré változik, játszóháznak, imatérnek, múzeumnak, bisztrónak és múzeumnak is helyet adva.
Most viszont, felújítás híján remek díszletül szolgál a sztorihoz, amely a svéd eredetiben is nyomasztó: ott a szürke lakótelep és a neonlámpák teremtik meg a sivárságot, a Zsilipben pedig a nyers vasbeton, a rozsdás lépcsők és az üres falak.
A darab viszont nem egy az egyben átültetése a svéd regényeredetinek vagy az abból készült filmnek (esetleg az abból készült amerikai remake-nek), hanem továbbgondolása is. Látszik, hogy Pálfi első színházi rendezését szerette volna megspékelni mindennel: látványos formai játékokkal, hanghatásokkal, képi illusztrációkkal, és ami a legfontosabb, humorral.
Ez utóbbi viszont látványosan elkülönítve jelenik meg, Oskar és Eli kapcsolata végig komoly marad, a könnyedebb pillanatok megmaradnak a többi szereplőnek, például a testneveléstanárt alakító Szabó Simonnak, vagy a Halmberg nyomozót játszó Kovács Ádámnak. Ők karikatúrák, egyedül a tinik normálisak. Ahogy Pálfi György fogalmazott:
Ebben az előadásban tarkabarka gumicukorba, a divatkatalógusok színpompás jelmezeibe csomagolva mesélünk a lélek legsötétebb bugyraiban történő eseményekről. A szemünk előtt lesz egy kedves, érzékeny kiskamaszból lelketlen gyilkos, és mindez úgy történik, hogy nézőként egészen a darab legvégéig ennek megvalósulásáért szorítunk. Számomra ez jelenti a horrort, nem az a néhány liter piros festék, ami a jelenetek során elfolyik.
A darab azért is erős, mert a vámpíros történet mögött komoly társadalmi mondanivaló is áll: hiszen az iskolai erőszakkal, az elfoglalt elvált szülők gyermekekének magányosságával, a függőségekkel és a kiszolgáltatottsággal is foglalkozik. Ráadásul Eli és Oskar szerepébe bármilyen kirekesztett társadalmi csoportot behelyettesíthetünk, legyen szó menekültekről, cigányokról, homoszexuálisokról vagy fogyatékkal élőkről.
A darab groteszk látásmódja lehetővé tette azt, hogy ezek a kérdések ne szájbarágósan kerüljenek előtérbe, viszont a néző fejében pont emiatt inkább a harsány dolgok maradnak meg: az első fellógatott áldozat, a tesitanár füttyögése vagy a trance zenére érkező cukorkaárus. Emiatt el is halványul az eredeti mű rétegzettsége és az igazi dráma, de ez nem feltétlenül baj, hogy Pálfi el akarta kerülni egy már létező feldolgozás remake-jét, és inkább erősebb kontúrokat akart húzni. Egy biztos, a nézőből szélsőséges reakciókat fog kiváltani, viszont a humor, a mondanivaló, valamint a fiatal színészekért (a zseniális Szőke Abigél és Kozma Ákos miatt) érdemes megnézni.
