A szovjet érában miért született sokkal több szatíra, mint napjainkban?
A szatíra természeténél fogva a tiltások lebontásával függ össze, amelyet képes beszéd, groteszk és allegória segítségével kísérel meg. Manapság gyakorlatilag nincsenek tiltások. Másodszor, a szatíra a hatalmat és a társadalmat azzal vádolja, hogy nem felel meg a hirdetett céloknak és ideáloknak. Éppen a magasztos projektek (kommunizmus, nemzeti monarchia, demokrácia) és az alacsony szinten megvalósuló realitás között dolgozik a szatirikus író. Manapság Oroszországban nincsen pontosan megfogalmazott pozitív projekt. A hatalom, a kommunistákkal ellentétben, nem ígér sokat. Nehéz a szatíra dolga.
Van olyan műfaj, ami kiszorította?
Sok olyan műfaj létezik manapság, amely használja a szatíra fogásait, megjelent például a szatirikus detektívregény. De ez mindig is így volt. A Jevgenyij Anyegin, az első orosz realista verses regény azzal a sorral kezdődik, hogy
Nagybátyám, elvek jámbor őre.
És ez nem más, mint a parafrázisa Krilov egyik állatmeséje elejének:
A szamár elvek jámbor őre volt…
Az elmúlt évtizedben kétszer is lehetett hallani filmeket érintő cenzúráról, az egyik az Oroszország 88 című skinhead film, a másik pedig a Pussy Riotról szóló dokumentumfilm kapcsán. Emellett Andrej Zvjagincev rendező Golden Globe-ot nyerő Leviatán című filmje se volt a hatalom kedvence. A kormányzatnak milyen szerepe van kulturális kérdésekben?
Én kerültem már összeütközésbe a cenzúrával. A szovjethatalom idején betiltották a Kerületi méretű rendkívüli esemény és a Száz nap a parancsig című kisregényeimet, aztán a posztszovjet érában, Jelcin alatt kivonták a könyvesboltokból a Demagrád első kiadását. Az orosz művészetben ma nincs állami cenzúra. Zvjagincev filmjeit játsszák, sőt mi több, mindegyiket állami támogatással forgatták. Egyébként a Leviatán nekem sem tetszett, mert nem tisztességes az orosz néppel szemben. Röviden szólva – hazugság. De létezik állami vezetést támogató hazugság is és állami vezetés elleni hazugság is. Zvjagincev az egyik legnagyobb specialistája az állami vezetés ellenes hazudozásnak. Ráérzett, hogy a ruszofóbia Nyugaton támogatottságot élvez, és aktívan ki is használja ezt a forrást. És különös dolog: Zvjagincev az orosz életről szóló filmjeit alapvetően olyan forgatókönyvek alapján készíti, amelyeket nem orosz szerzők és nem Oroszországról írnak. Így például a Jelenát brit forgatókönyv alapján az angol életről forgatta. Furcsa, nem igaz?
Ön többször is élesen reagált a korrupcióra, a Bukottak égboltja is például egy olyan oligarcháról szól, aki elmeséli, milyen számára a megvesztegetés, a sumákolás. A korrupció kicsit olyan, ami a külföldiek számára egybeforrt Oroszország nevével. Tényleg ilyen rossz a helyzet?
Amennyire meg tudom ítélni a Nyugatot és más vezető országokat, állandóan megrengetik bizonyos korrupciós botrányok: gondoljanak csak, mondjuk Berlusconira vagy Dél-Korea elnök asszonyára. Az USA-ban mind a mai napig bogozgatják a Clinton házaspár zavaros ügyeinek szálait. Igen, Oroszországban a „hetyke” 90-es évek óta tombol a korrupció, de ellene nem csak az irodalom küzd, benne jómagam is a regényeimmel és színdarabjaimmal, hanem szinte naponta tartóztatnak le nagyformátumú korrupciós szereplőket: minisztereket, kormányzókat, magas rangú csinovnyikokat és tábornokokat. Hogyan kellene még küzdeni a korrupció ellen? Agyonlövetéssel? Akkor viszont a Nyugat antihumánummal vádol majd minket, és Putyinnak Sztálin-bajszot rajzolnak majd. Egyébként pedig a Nyugat csak ritkán és kelletlenül adja ki nekünk az Oroszországból hozzájuk menekült tolvajokat.
Az öncenzúra jellemzi az orosz művészeket?
Bármely normális emberre jellemző az öncenzúra, másként az utcákon rettenetes trágárság uralkodna. Szerintem sosem volt még olyan idő, amikor az ember nyilvánosan kimondott volna mindent, amit valójában gondol, és éppen olyan szavakkal, amilyenekkel neki tetszik. Az írói világban a könyvekben és a megszólalásokban a haszon érdekében elkövetett hazudozás munkaköri szokássá vált. Ám az ilyen szerzők könyvei nem hosszú életűek, olyanok, mint a csoki, amit az ember a nadrágzsebében felejt.
Éles a szakadék a konzervatív és a liberális írók között?
Első pillantásra igen. Valójában azonban nem olyan mély. A helyzet az, hogy Oroszországban az írók jutalmazásának szinte minden eszköze (díjak, pályázatok, kiadások, címek, kitüntetések, sőt, a haláluk után állított emlékművek) a liberálisok kezében összpontosul, ezért azok az írók, akik a lelkük mélyén kőkemény konzervatívok, ezt igyekeznek eltitkolni. Ha engem egy hónapra kineveznének a jutalmazások elosztójává, akkor a liberális írók többsége gyorsan konzervatívvá nevezné ki magát. Azt a két-három liberálist pedig, aki ezt nem teszi meg, a legnagyobb díjakkal halmoznám el.
A Gödölye tejben fergetegesen parodizálta az orosz írótársadalmat, hogy egy kis ügyeskedéssel, jó szervezőmunkával írás nélkül is ismert és elismert alkotóvá válhat egy kőműves segéd. Ezzel akart reagálni erre az ellentétre?
Sajnos, a 90-es években elvesztek az alkotások művészi jellegének pontos kritériumai, diadalmaskodott a viszonylagosság posztmodern elve: hogy tudniillik ezt én remekműnek tartom, a ti véleményetekre pedig köpök. Ennek eredményeként megjelent egy rakás zseni, akik nem írtak sem egyetlen tisztességes verset, sem egyetlen értelmes elbeszélést. De éppen őket nyilvánították ki az új orosz irodalomnak, miközben ez nem volt más, mint „nem-orosz nem-irodalom”. Hát erről írtam meg 1995-ben a Gödölye tejben című regény-epigrammámat, amely az eltelt húsz év alatt harminc új kiadást él meg, több mint félmilliós összpéldányszámban. Az olvasók értékelték és osztották velem a szarkazmusomat.
Minden regényében fontos szerepet játszik a hatalom. Mi a viszonya vele?
A hatalom mint olyan, elkerülhetetlen az emberi társadalomban. Még az anarchisták bandájában is van vezér, azaz hatalom. De véleményem szerint a szabadság is csak a kényszer egy elfogadható foka. Ki kell csikarnunk a hatalomtól, hogy az 1., csak a szükséges kényszert alkalmazza, 2., hogy mindenekelőtt a társadalom hasznára működjön, és csak ezt követően a sajátjáéra, ami gyakran fordítva van, 3., hogy ne nyúljon a hatalomváltás mechanizmusaihoz. A többi már a gondviselés kezében van. Mindeközben én magam elég kajánul szoktam írni a mai orosz hatalomról. Elég, ha utalok Az aktatáska című komédiámra.
Támogatja Vlagyimir Putyin politikáját?
Mi a véleménye az ukrán-orosz konfliktusról és a Krím Oroszországhoz való csatolásáról?
A Krím Oroszország törzsökös része. Hruscsov, aki maga is Ukrajnából származott, népszavazás nélkül, adminisztratív kísérlet gyanánt csatolta a Szovjetunió keretein belül Ukrajnához. A Szovjetunió széthullása után a kísérlet véget ért, és a Krím visszatért oda, ahová tartozik. Az Ukrajna területén lejátszódó konfliktusok az ezen a határ menti területen építendő állam nacionalista doktrínájának hazug voltáról tanúskodik, hiszen ez, mint soknemzetiségű ország, csakis föderális lehet. Ha ezt Kijevben nem értik meg, minden fáklyás felvonulás ellenére szét fognak hullani.
A Demagrád című regénye egy antiutópia, amely a szocializmus újjáélesztéséről és a Szovjetunió feltámasztásáról szól. A regényt 1993-ban írta, nálunk viszont most jelenik meg nyomtatásban. 2017-ben mi az üzenete a regénynek?
Az, hogy minden súlyos történelmi pillanatban megszületik annak vágya, hogy minden problémát kemény kézzel és diktatúrával oldjunk meg. De jobb idáig nem elvinni a dolgokat. Minél erősebb egy gyógyszer, annál több a mellékhatása és a komplikációk lehetősége. Amelyeket aztán sokkal hosszabb időn át kell aztán gyógyítani. Véleményem szerint a diktatúra abban az egyetlen esetben megengedhető, amikor az országot meg kell menteni a széteséstől, ráadásul kizárólag abban az esetben, ha a nép meg akarja őrizni az egységet. Éppen egy ilyen történelmi kollízió van megírva a Demagrádban. Éppen emiatt nevezi a nép Rik admirálist a Haza Megmentőjének (HM), és kiáltja ki egyeduralkodónak, mivel az admirális feleségül vette Szineusz fejedelemnek, Rurik fejedelem öccsének leszármazottját.
A posztszovjet társadalom ezek szerint nincs bukásra ítélve?
Egyáltalán nincs. Ha Putyin kurzusa folytatódik, természetesen modernizált formában, Oroszország nemcsak hogy megerősíti pozícióját a Földön, de meg fog oldani több olyan belső problémát is, amelyek ma csak lassan oldódnak meg, amiért az ellenzék jogosan bírálja a kormányt és az elnököt.
A Margó Irodalmi Fesztivál nem az első alkalom volt, hogy Magyarországon járt, ráadásul a moszkvai Orosz-Magyar Baráti Társasági tiszteletbeli elnökeként van rálátása a magyar közéletre is. Milyennek látja Magyarországot és annak külpolitikáját?
Azt hiszem, Orbán Viktor „hosszú akaratú” politikus – ahogyan ezt az ókori Keleten mondták. Tudja, hogy Magyarország és a magyar nép történelmi sorsa fontosabb, mint a nemzetek fölötti adminisztratív rendszeré, amit Európai Uniónak hívnak. Ha annak idején a Szovjetunió vezetői ugyanígy gondolkodtak volna Oroszország jövőjéről, elkerülhette volna a katasztrófát, amely Oroszországot a 90-es években érte.
