Kétféleképpen szoktak reagálni az emberek, amikor megtudják, hogy orosz szakon végeztem. Az egyik verzió (az esetek 0,01 százaléka): „óh, akkor te eredetiben olvastál Dosztojevszkijt, Tolsztojt és Csehovot!”, a másik típusú reakció (99,99%) pedig: „gyere, igyunk egy vodkát”.
Bár kulturált alkoholfogyasztásomat próbálom leginkább a cseh és szlovák sörökre korlátozni, a tudásszomjam – ahogy korábban a pálinkakóstoló kurzus esetén – ismét győzött, és amikor a Facebookon rátaláltam, hogy a Magyar Bartender Szövetség szervezésében előadást rendeznek
címmel, nyomtam egy „Érdekel”-t.
Mi a magyarok nemzeti szeszes itala? Hát, persze, hogy a pálinka. És a mexikóiaké? Igen, jól mondjátok, a mezcal, a tequila. És a franciáké? A konyak, valóban. Amerikáé? A bourbon; nagyszerű. És az oroszoké?
Nem, nem a vodka. Tévedés.”
Ezzel az erős állítással nyitott az említett előadáson prezentáló Alekszej Rogyionov, aki amúgy a saját főzdéje által készített italt jött népszerűsíteni, de ne szaladjunk ennyire előre. A következő közel két órában (miközben eloszlatott pár mítoszt is, mint például azt, hogy a periódusos rendszeres Mengyelejevnek bármi köze lenne az ital receptjéhez) végig azt ecsetelte, hogy Rettegett Iván, Nagy Péter cár, Dosztojevszkij és Puskin korábban nem a mai értelemben vett vodkával koccintottak, hiszen
A Polugar (amelynek másik neve a kenyérbor, de az elnevezés ne tévesszen meg senkit, gabonaalapú tömény szeszről beszélünk) a félig és az égetett szavakból származik (az alkoholfokot a hidrométer bevezetése előtt két egység ital forralásával mérték, addig égették, amíg 1 egység maradt, innen az elnevezés).
A kenyérbort először 1515-ben említik hivatalos iratokban (nyilván előtte is létezett, de az első írásos emlék ebből az évből származik), és egészen 1895-ig jelen van az orosz (alkohol)kultúrában, amikor is II. Miklós cár jóvoltából (már akinek ez jó volt) állami monopóliumba került a már új technológiát használó szeszgyártás, és a házi főzésnek befellegzett. Innentől kezdve az oroszok 115 éven át itták – és fogyasztják kulturáltan ma is – azt a vodkát, amit mi is megtalálunk a boltokban, a szórakozóhelyeken és a hűtőszekrényünkben (ami amúgy nem túl autentikus megoldás, mert a vodka hagyományos fogyasztása szobahőmérsékleten történik). A 115 év amúgy azért érdekes, mert
Alekszej kicsit erős párhuzammal mutatja be, hogy mekkora volt akkortájt a fogalmi zavar.
Képzeljük el, hogy egy olyan országban élünk, ahol mindenki imádja a koffeint, de csak energiaitalok és kóla formájában fogyasztják. És akkor jön valaki, és elmondja, hogy amúgy elég régóta létezik egy kávé nevű ital is”
– na, körülbelül ekkora áttörés volt, amikor Alekszej apja Oroszországban előállt a vodka múltját feltáró munkáival. A legkevesebb, hogy nem igazán hittek neki.
A kulcsfigura tehát az ital történelmét kutató Borisz Rogyionov, aki számos könyvet írt a témában, majd a kutatásból átment fejlesztésbe, köszönhetően annak, hogy egy 18. századi könyvben talált egy receptet.
Először cégeket keresett meg, de amint azok értesültek, milyen korabeli technológiáról lenne szó, elzavarták.
Srácok, miért nem csináljuk meg mi magunk?”
– tette fel ekkor Borisz a mindent megváltoztató kérdést a két fiának. Előadónk, Alekszej akkor a legnagyobb orosz textilipari cég vezérigazgatója volt, de a Polugar kedvéért otthagyta a pólókat, és családilag szeszfőzésre váltottak – korabeli technológiák alkalmazásával, 18. századi könyv ábrái alapján rekonstruált rézüstökben.
Méghozzá Lengyelországban, mert az oroszoknál akkor ennek még törvényi akadálya volt. Több országban is megpróbálkoztak, jártak Belgiumban, Olaszországban, felkerestek kézműves főzdéket, de a legtöbb helyen (Alekszej mondja így) hülyének nézték őket. Ma már egy lengyelországi erdőben egy kastély mellett található főzdében, a város zajától és bűzétől távol készül a Polugar. Elég hamar beindult a biznisz.
Közel 400 ízben hozható létre az ital, Borisz állítólag 250-et próbált ki, de saját bevallásuk szerint – ahogy Alekszej mondja – A hosszú kísérletezgetés eredményeként ma 24 különböző ízben érhető el az ital, az Erzsébet cárnő számára 1745-ben készíttetett palack mintájára gyártott üvegcsékben.
A világon ekkor (2010 körül) kizárólag Rogyionovék gyártották újra a 115 éve kihalt Polugart, nem kis sikerrel, ám az apuka egyszer csak elkezdett lobbizni, hogy Oroszországban is újra lehessen főzni az italt. Alekszej elmesélte nekünk, hogy először értetlenkedtek apjuk nyomulása láttán:
Már ne is haragudj, de ez olyan, mintha saját magad lőnéd lábon!”
– mondták neki, nem értve, hogy miért akarja, hogy más cégek is kiléphessenek a piacra, ahol ők az egyeduralkodók. Borisz Rogyionovnak azonban küldetése a történelmi ital elterjesztése, és mivel lobbitevékenységét siker koronázta, végül 2015-ben valóban megszületett a Polugar gyártását engedélyező törvény.
Tulajdonképpen Alekszej is egyfajta missziót teljesített azzal, hogy most előadást tartott Magyarországon, hiszen nálunk nincs is forgalomban az ital.
Kár, pedig finom.
Az előadás alatt 10 különböző Polugart kóstolhattunk meg, többek között a következő ízekben: rozs, kömény, torma, fokhagyma, paprika, boróka, meggy. Ha netán tíznél több vagy kevesebb volt, ne haragudjon meg senki, a hatodikig még egészen biztos voltam a számolásban.
