Ha a George Michael: Freedom című dokumentumfilm tavaly ilyenkor készült volna el, biztos több értetlenséget szült volna, elvégre szokatlan megoldás, hogy egy világsztár saját magáról készítsen dokumentumfilmet, amolyan filmes memoárként. George Michael tavaly karácsonyi halála viszont hirtelen egész más megvilágításba helyezte az egészet, és a filmből, melyen a zenész még közvetlenül a halála előtt is dolgozott, értékes dokumentum lett arról, hogyan látta magát az 53 évesen elhunyt popsztár.
A csaknem másfél órás filmet eredetileg márciusban tervezték bemutatni, ám Michael halála után kicsit át kellett dolgozni, és végül most a héten sugározta a Channel 4 nevű brit tévétársaság. A filmet Michael és korábbi menedzsere, David Austin rendezték közösen, és egyébként minden egyéb elemében egy szokványos zenés dokumentumfilm, neves beszélő fejekkel, pár sosem látott archív felvétellel és egy narrátorral, aki maga George Michael.
A sztár, akit még dokumentumfilmben is színész alakít
A film elején Kate Moss elmondja, hogy az Michael halálakor már majdnem kész volt, ezért is érdekes, hogy gyakorlatilag az egészet archív anyagokból állították össze, és amiket Michael narrál, azok is korábbi interjúkból kerültek a filmbe. Mindössze pár frissebb vágókép van, melyek az utolsó fotóknál jóval soványabbnak tűnő énekest a londoni házában mutatják, ahol a kamerának háttal ülve dolgozik az írógéppel. Csak a stáblistából derül ki, hogy ez nem is maga George Michael, hanem egy színész alakítja, és ha minden igaz, ez már az eredeti koncepcióban is így volt – a nyilvánosságot régóta kerülő popsztár nem érezte indokoltnak, hogy a 2016-os önmagát megmutassa a külvilágnak. És a filmben ez egyébként egyáltalán nem is zavaró.
Az is kicsit szokatlan, hogy Michaelt egyből a Wham! tagjaként ismerjük meg, és a gyerekkort vagy a családot bemutató körök ezúttal elmaradnak, míg a film alapján ő maga karrierje legfontosabb pontjainak a Faith album utáni küzdelmét tartja a hírnévvel; továbbá a kiadója, a Sony elleni peres ügyét, aztán a Freedom videoklipjét, valamint az első szerelme, Anselmo Feleppa halálát. Tulajdonképpen ez az a négy fontosabb esemény vagy életszakasz, amely köré felfűzi a film a sztorit, és jóval részletesebben is foglalkozik velük, mint a többivel.
Sőt, úgy is tűnhet a filmből, hogy maga Michael szerint az 1996-os Older lemezzel gyakorlatilag le is zárult a karrierje érdemi része, és az utána következő húsz év mintha csak függelék lenne. Nem tér ki a film az utolsó évek botrányaira, a börtönbüntetésére és megromlott egészségi állapotára sem, mint ahogy az énekes későbbi élettársai sem jelennek meg még említés szintjén sem.
De mi mást tehetnénk, mint hogy elfogadjuk, mely részleteket tartott fontosnak a főszereplő a saját életéről, azok egyébként is elég sok mindent megmagyaráztak Michael utolsó húsz évéből. A film ráerősít arra a George Michael-képre, mely szerint egy rendkívül tehetséges, ugyanakkor érzékeny és önmarcangolásra hajlamos ember rejtőzött a szupersztár maszkja mögött, aki viszont másokkal ellentétben képes volt le is venni ezt a maszkot.
Megőrizni a méltóságot, vagy hajtani tovább a biciklit?
Ez tényleg nem lehetett könnyű döntés, hiszen Michael a nyolcvanas évek végén konkrétan a legnagyobb világsztárok közé tartozott, Madonnával, Michael Jacksonnal és Prince-szel együtt, ő mégis azt választotta, hogy kiiratkozik ebből a klubból. Példátlan lépésként döntött úgy, hogy semmilyen promóciót nem vállal a következő albumához, melynek ráadásul sem a borítóján, sem pedig a dalokhoz készült videoklipekben nem volt hajlandó szerepelni.
A Sony érthetően nem örült a legnagyobb sztárja kereskedelmi öngyilkosságának – más kérdés, hogy a filmben megszólalók szerint kis rugalmassággal kompromisszumra juthatott volna a cég Michaellel. Sőt, a probléma igazából Amerikában létezett, hiszen ahogy Michael is büszkén mondja a filmben, a Listen Without Prejudice album Nagy-Britanniában még sikeresebb is lett, mint a Faith. A Sony azonban nem volt hajlandó engedni, mire az egyre önérzetesebb Michael is befeszült, bár még ez sem vezetett volna feltétlenül szakításhoz.
Közbejött azonban valami: Michael 28 éves korában megismerte a brazil designert, Anselmo Feleppát, akit élete első és legnagyobb szerelmének tartott, és aki két évvel a megismerkedésük után meghalt AIDS-ben. A filmben azt mondja, az emiatt érzett fájdalmát és dühét is beleölte a Sony-perbe, melyet aztán elveszített (noha az ügynek valójában nem voltak nyertesei, hiszen a Sony elveszítette a koronagyémántját). És ha ez még nem lett volna elég, nem sokkal később édesanyja is meghalt, ez a három csapás pedig pont elég volt ahhoz, hogy igazából már sosem tudott teljesen talpra állni, és jöttek a drogügyek meg a szexbotrányok.
Ne már, George Michael tényleg fehér?!
De a filmnek Michael önvallomása csak az egyik fele, hiszen a róla beszélő világsztárok is sokat tesznek hozzá a filmhez, sőt, nekik köszönhetők a film legmeghatóbb vagy éppen legszórakoztatóbb pillanatai is. A megszólalók között vannak, akikkel Michael dolgozott is együtt – Elton John, Stevie Wonder vagy Mary J. Blige –, míg a komikus Ricky Gervais vagy az abszolút más világból érkező Liam Gallagher tényleg feldobják a filmet, mert amellett, hogy érdemben is hozzá tudnak szólni a témához, még viccesek is. Ez utóbbi például sajnos nem mondható el James Cordenről, aki ráadásul pont nem igazán népszerű most a Weinstein-ügyben tett szerencsétlen megjegyzései miatt.
A film legnagyobb poénját azonban nem a humoristák vagy a nagypofájú rocksztár szolgáltatják, hanem Stevie Wonder, aki ráadásul egy valódi Stevie Wonder-viccet süt el: „Te jó ég! George Michael tényleg fehér?” (Mindezt egyébként arra, hogy a Faith idején Michael a fekete zenei listákon is tarolt.)
Elsőre lehet, hogy meglepő, hogy Michael életművéből pont a Freedom ‘90 című számmal foglalkozik kiemelten a film, a dal ugyanis a maga idejében közel sem volt akkora sláger, a brit listán még a Top 20-ba sem fért be.
Viszont egyrészt az egyik legjobban öregedő száma, a mai napig ugyanolyan frissnek hangzik, mint a megjelenésekor (Mark Ronson be is vallja, hogy egész zenészi pályafutását meghatározta), de ami még fontosabb, az öt korabeli szupermodellt felvonultató, David Fincher rendezte videoklip olyannyira elkapta a korszellemet, hogy Christy Turlington mondja is, őt ma már ebből a klipből ismerik a legtöbben. Mert hogy feltűnik ő is a filmben, Cindy Crawforddal, Linda Evangelistával és a többiekkel együtt, és ezek a visszaemlékezések is erős pontjai a filmnek.
De még csak nem is itt ér a film a csúcsra, hanem amikor meghalljuk Stevie Wonder They Won’t Go When I Go című dalának a fenséges feldolgozását a Listen Without Prejudice lemezről. A film egyik fő koncepciója ugyanis, hogy a megszólalók a kamera jelenlétében hallgatják Michael slágereit, ennél a dalnál pedig nem csak Wonder van láthatóan meghatódva – Nile Rodgers például el is sírja magát, pedig ne feledjük, a forgatáskor Michael még javában élt. Ezek pedig tényleg olyan pillanatok, hogy még úgy is megérintik az embert, ha sose érdekelte különösen George Michael életműve.
Biztosan lehetne „belemenősebb”, ellentmondásosabb filmet is készíteni róla, de így, hogy gyakorlatilag Michael búcsúja lett, bárkinek javasolható, akit érdekel a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legnagyobb sztárjának élete. A filmben hallható egy interjúrészlet is, amiben Michael reményét fejezi ki, hogy nemcsak dalszerzőként és énekesként, hanem olyasvalakiként is megmarad majd a köztudatban, aki meg tudta őrizni a méltóságát. Ebből a filmből pedig tényleg kiderül, hogy volt, aki még szupersztárként is meg tudott maradni elsősorban egy embernek, a hibáival együtt.
Kiemelt kép: Getty Images/Sean Gallup
