Hát te még azt sem tudtad, hogy a G-pont a dohányboltban van?

A Viasat nem kíméli a nézőit. A szerelem természetéről a nyári Exek az édenben adásaiból tanulhattunk meg néhány farkastörvényt, az emberi értékrend csúcsain épp e hetekben hágunk egyre magasabbra a Feleségek luxuskivitelben adásai révén, ma pedig elindul az Észbontók új évada, melyben honfitársaink általános műveltségéről kapunk olyan képet, ami kissé visszarángat a realitásba a romkocsmákban filozofálás Foucault-ködös magaslatairól. És egy percig sem ironizálok: tehetünk úgy, mintha ezeknek a műsoroknak nem lenne köze a mai magyar valósághoz, de a lesújtó valóság az, hogy igenis van, és eltagadni ezt, nem venni róla tudomást olyan skizofrén hozzáállás, ami biztos, hogy nem egészséges.

Mert persze, fővárosi értelmiségiként tehetünk úgy, mintha az ország minden lakosa elolvasna kéthetente egy kortárs magyar regényt, elmenne havonta egy elgondolkodtató (nem zenés) színházi előadásra, kritikával követné a híreket, és személyes ambícióit a tudás alapú társadalom által elénk állított élethosszig tartó tanulás mintái alapján építené fel. A valóság ezzel szemben az, hogy igenis létezik – és szabad szemmel jól látható méretű – az a rétege a társadalomnak, ahol a realityszereplés egy ugyanolyan komolysággal az előre jutás egyik útja, mint az én baráti körömben a hatvanhetedik online kurzus, pszichodráma vagy coaching tanfolyam. Ahol a szépségükkel házaló kikent-kifent Instagram-sztár modell-lányok példaképek, akik sokkal inkább csücsörítik hibátlan ívű ajkaikat egy vaskos tárcájú bizniszmen horogra akasztásáért, mintsem a komplexusaik leküzdéséért – amint azt hisszük a mi túltengő szociológiai-pszichológiai érdeklődésünkkel. És igen, egészen nagy tömegben kreált a magyar közoktatási és a nem létező közművelődési rendszer olyan honfitársakat, akik nemhogy nem hallottak még Tompa Andreáról, de az antikváriumra azt hiszik, egy új diszkó neve (megtörtént eset).

Persze lehet írogatni a kommenteket azt állítva, hogy ezek az emberek nem részei a magyar realitásnak, hogy nagyon pici kis szélsőségek, de helló, a kereskedelmi csatornák annál sokkal több pénzt kockáztatnak, semhogy a hasukra ütve kreálják a tartalmaikat. Viasatéknál sincs ez máshogyan, és ha egy ilyen csatorna képes évről évre összeszerválni egész sok fiatalt az Exekhez hasonló randirealityre, ha találtak öt és fél milliomosnőt, aki beleállt egy ilyen, őket szimpatikussá aligha tevő műsorba, és ha már a negyedik évadnyi Észbontót sikerült összeverbuválni, akkor lássuk be, ezek az emberek nagyon is léteznek, nagy számban, hisz amit látunk, az már egy többszörös szűrés eredménye. Szóval ezzel az attitűddel, látókör-szélesítésként érdemes leülni az Észbontók elé – már ha kell ürügy az „ennyire nem lehetnek hülyék”-káröröm gyakorlásához, ami a műsor lélektanának alapeleme.

Ami új a negyedik évadban: immár napi rendszerességgel megy a műsor, az első héten pedig celebadásokkal – az első adásban Bódi Sylvi, Pásztor Anna, Ganxsta Zolee és Kabai László – rúgják be a bulimotort, hogy aztán átadják a terepet a szokásos civil versenyzőknek, akik továbbjutásos rendben küzdhetnek a nyereményekért. Ami maradt a régiben, az Kovács Áron műsorvezető személye, és az adás lényege, az Észbontók személye. Ők azok a játékosok, akik saját tudatlanságukat, műveletlenségüket kellő cserfességgel képesek a nagyérdemű elé tárni, olyan okfejtésekkel, mint hogy például a magyar az nem holt nyelv, hanem szláv. Az Észbontók ezeket a kérdéseket egy adásfelvételen megválaszolják, majd az itt felvetteket megmutatják egy másik adásfelvételen – a show-elemekkel dekorált vetélkedőben, amit a néző lát a képernyőn – a tulajdonképpeni versenyzőknek, akik dolga az, hogy megtippeljék, vajon helyesen válaszoltak-e az Észbontók.

A dramaturgia lényege, hogy egyrészt vak tyúk is talál szemet, és még a legbutácskább Észbontó is tudhat ezt-azt, avagy tippelhet helyesen, másrészt az emberi elme kanyarulatai kifürkészhetetlenek, és lehet, hogy szürreális úton, de végül helyes eredményre jutnak a válaszadók – így a versenyzők dolga egyáltalán nem tudható le annyival, hogy áh, az ostobák, egyik kérdésre sem fogják tudni a választ. Amellett, hogy a butaság kiszámíthatatlan, az elhangzott mondatok is készületlenül érik a trashen nevelkedett nézőt is. Persze mondhatjuk, hogy biztosan megrendezett a dolog, de ez is ugyanaz a struccpolitika, amiről már épp eleget okoskodtam ebben a cikkben. Bár lenne ennyi tehetséges, ismeretlen amatőr színészünk, hogy ezt így előadják! Bár lenne ennyi kifogyhatatlan kreativitású írónk, hogy ezeket a dumákat kitalálják, megírják. Nem, a műveletlenség nem valami ritka, elvétve létező betegség, melynek áldozatai kevesek és szánni valók – hanem tömegjelenség, amit az Észbontók csak megmutat.

Kínlódás látni? Az, ha nem nevetsz az orra esőkön, magukat összefosókon, és egyéb balszerencséseken, de a hazai mozijegy-eladási statisztikák alapján nagy a valószínűsége, hogy igenis nevetsz. Vagy ez, vagy a meghatott szánakozás az esendőségen, vagy a szomorkodás, hogy ez létezik, hogy életerős fiatalembereknek saját szókincsük alapján gyengesége helyett gyengédsége van, és hogy ez valamit biztosan jelent majd a honi családon belüli erőszak statisztikáira nézvést. Vagy a kutatói kalandvágy is ott van, hogy istenem, de szeretnék egy kirándulást tenni annak a fiatalembernek az agytekervényeiben, akinek, ha mutatnak egy képet egy gombáról, és megkérdezik, hogy ez az élőlény milyen módon szaporodik, akkor elkezdi vizsgálni a képet egy katicabogárért, mert hisz csak az állat az élőlény, és akkor kell lennie ott egynek. Vagy lehet még más is – egy biztos, reakciókat biztosan kivált az Észbontók. Magam részéről remélem, hogy egy unatkozó Instagrammer is nézi majd a műsort, aki, megihletődve a látottakon, a pucér fenekére írt szótárjegyzetekkel akar majd tenni az általános műveltségért.