Az anyám! nem titkolja sokáig, hogy itt valami furcsa, természetfeletti történetről van szó, hiszen már az első tíz másodpercben olyan dolog történik, ami kérdések sokaságát veti fel a nézőben.
Majd a feleség (Jennifer Lawrence) felébred az ágyában, és szépen lassan körbesétálja a hatalmas viktoriánus házat férjét (Javier Bardem) keresve. Kettejük kapcsolatáról nem sokat tudunk, de annyi hamar kiderül, hogy a férj egy alkotói válságban szenvedő író, jóval fiatalabb felesége pedig főállású háziasszony, aki csak és kizárólag a férjének él. Egyik nap váratlanul betoppan egy férfi (Ed Harris), aki tévedésből azt az információt kapta, hogy ez a ház egy panzió, mire a nagylelkű férj azonnal bejelenti, hogy természetesen náluk maradhat vendégként. Ez cseppet sem tetszik a feleségnek, de már az első párbeszédekből egyértelmű, hogy az ő véleménye vajmi keveset számít ebben a házasságban. Hamarosan megérkezik az ismeretlen férfi felesége (Michelle Pfeiffer) is, aki szélsőséges exhibicionizmusával és ellentmondást nem tűrő modorával Lawrence (szó szerint) szürke karakterének teljes ellentéte.
Innen kezdve elindul egy introvertált ember rémálma: idegen emberek férkőznek az intim szférájába, tolakodó kérdésekkel zaklatják, olyan helyiségekbe mennek be, ahova nem szabadna, rendetlenséget hagynak maguk után, és állandóan valami bajt csinálnak.
Az idegenek érkeztével az olyan szőnyeg alá sepert kérdések, mint a „Miért nincs gyereketek?”, „Nem furcsa a nagy korkülönbség?”, „Milyen problémáitok vannak az ágyban?” és a „Miért töltöd a fél életedet azzal, hogy a férjed korábban leégett gyerekkori házát felújítsd?” előtérbe kerülnek, amitől egyrészt folyamatosan nő a kíváncsiságunk, másrészt sajnálni kezdjük az Ibsen Nórájához hasonlóan babaházba zárt feleséget.
Mivel az anyám! lényege a megdöbbentés (a címben lévő felkiáltójel is erről árulkodik), az alapszituáción túl nem érdemes a történetről többet mondani (nem is lenne egyszerű megfogalmazni), azt viszont a csalódások elkerülése végett nem árt előre tudni, hogy ez a film száz kérdést vet fel a nézőben, de csak tízet válaszol meg. Az egész egy hatalmas allegória, tele rejtett és egyértelmű utalásokkal, melyek reflektálnak a párkapcsolatok kizsákmányoló erejére, a világ aktuálpolitikai helyzetére, a vallás és a sztárkultusz beteges összefonódására, és még lehetne sorolni, sőt, abban is biztos vagyok, hogy a film minden nézéssel újabb jelentést kap, ugyanis elsőre biztosan nem lehet befogadni az egész őrületet. Ha pedig nem akarunk kényszeresen beleolvasni valamilyen üzenetet, akkor nézhetjük úgy a filmet, mint egy gyönyörűen és idegtépően megkomponált, szürreális rémálmot.
Jennifer Lawrence Oscar-jelölését csak az akadályozhatja meg, ha a konzervatív akadémia-tagok úgy felidegesítik magukat ezen a zagyvaságon, hogy azért se adnak presztízst a filmnek.
Lawrence a forgatás alatt jött össze Aronofskyval, és nem is csodálom, hogy a rendező azonnal beleszeretett abba, aki a szürreális agymenését ilyen hitelesen el tudta adni.
Rá lehet fogni, hogy művészkedős marhaság, és isten látja lelkem, meg nem tudnám magyarázni, hogy pontosan miről szólt ez a film, de Aronofsky ígérete a sokkolás volt, és ezt be is tartotta.
