Eastwood: Tisztelem apám munkásságát, de igyekszem más utat járni, mint ő

Francesca Eastwood egyelőre kevéssé ismert, mint négyszeres Oscar-díjas színész-rendező édesapja, Clint Eastwood, esetleg szintén színész édesanyja, Frances Fisher, féltestvéreihez, Morgan és Scott Eastwoodhoz hasonlóan ugyanazon a pályán mozog.

Bár ott van a háttérben a szülői kéz, próbálja nagyon öntudatosan építeni a karrierjét szerepválasztásaival. Nem alakult persze minden zökkenőmentesen, Morgan és Francesca voltak a főszereplői a Mrs. Eastwood & Company című reality shownak (ez a Keeping Up with the Kardashians-hez hasonlatosan családja életét mutatta be), amelyben a még tinédzser lány felgyújtott egy méregdrága táskát pasijával, és sok néző ellenszenvét vívta ki (a reality egy évad után nem is folytatódott).

Viszont a felvágós botrány után inkább filmezésre adta a fejét, feltűnt a Fiúk Jerseyből (2014), valamint a Final Girl (2015) című alkotásokban, majd az édesapja által rendezett Az igazság napjában is. Igazán maradandót viszont a Fargo harmadik évadában alakított, majd 2016-ban az Outlaws and Angels-ben is, és bár a western nem volt zseniális darab, az akkor 23 éves színésznő nevét több producer is felírta noteszébe a tavalyi Sundance-en. Legújabb filmje, a Natalia Leite rendezte A bosszú angyala (2017) a most futó Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon látható, amelynek főszereplőjeként egy feltörekvő, naiv művészhallgatót alakít, aki szexuális erőszakot szenved el, majd bosszút áll a férfiakon.

A saját történetet adaptáló rendezővel és a színésznővel Miskolcon beszélgettünk meztelenségről, szuperhősökről és időutazásról.

Legtöbbször erős női karakterek szerepében tűnik fel. Ez tudatos karrierépítés, vagy valamiért ilyen forgatókönyvekkel keresik meg?

Francesca Eastwood: Inkább véletlen. De nem bánom, hogy ilyen szerepek találnak meg. Amikor a Fargót forgattuk, egy kicsit megijedtem, hogy sokat kell majd egy sminkszobában ülnöm, miközben a hajammal pepecselnek, és én leszek majd a buta csinilány, de aztán kokós simlissé váltam, aki átver mindenkit. Minden pillanatát élveztem, hogy igazán badass lehetek. Szeretem ezeket a karaktereket, de valójában minden szerepet úgy választok ki, hogy lássak benne fantáziát, és közölni kívánjak velük valamit.

A Twin Peaks legújabb évadában csak egy rövid epizódszerep erejéig tűnik fel. Volt fogalma bármiről is, hogy David Lynch mit akar, és egyáltalán a jelenet, amiben szerepel, miként illeszkedik majd a történetbe?

FE: Nem sokat tudtam az egészről, csak akkor kaptam meg a forgatókönyv rám eső részét, amikor odaértem a forgatásra. A szereplőválogatáson még szöveget sem kellett felmondanom, csak beszélgettem. A forgatáson viszonylag kevés és egyszerű instrukciót kaptam, de borzalmasan izgultam. Igazából azt se tudtam, hogy benne leszek-e a végső változatban, vagy kivágnak majd. De menő élmény volt.

Féltestvére, Scott Eastwood kicsit benne ragadt a Piszkos Harry-típusú szerepekben, de ön is kemény karaktereket kap. Nehéz teher az Eastwood-név?

FE: Felnézek rá és tisztelem apám munkásságát, ahogy az anyámét is, de igyekszem más utat járni, mint ők.

Van közük ahhoz, hogy színész lett?

FE: Sokáig nem akartam az lenni, az USC (Dél-Kaliforniai Egyetem – a szerk.) hallgatójaként egyáltalán nem gondoltam erre, de az életem valahogy mégis úgy alakult, hogy erre a pályára kerültem.

Legújabb filmjében, A bosszú angyalában egy campuson megerőszakolt lányt alakít, aki aztán vendettát vesz az elkövetőkön. Ha jól tudom, nem szereti az erőszakos filmeket, mi fogta meg mégis a történetben?

FE: Valóban nem szeretem horrort, a thrillert az erőszakosságuk miatt, de amikor először olvastam A bosszú angyala szkriptjét, tudtam, hogy ezt a történetet el kell mesélni, ez pontosan az a szerep, amiben meg akarom mutatni magam. A forgatókönyv ráadásul baromi izgalmas volt, tele akcióval, de rengeteg drámával, és csak úgy sodort magával a sztori. Nagy hatással volt rám. Már csak Natalie (a rendező – a szerk.) érintettsége okán is.

A filmnek mennyi része egyezik a valósággal?

Natalia Leite: Még tinédzser voltam, amikor az USA-ba jöttem, és ebben az új országban rögtön a barátomnak hittem mindenkit, aki egy kicsit is kedves volt. Ez talán naivság volt a részemről,

nem kellett volna bizonyos emberekben megbíznom. Ez vezetett oda, hogy ugyanaz történt velem, mint a film főszereplőjével. Aztán próbáltam úgy tenni, mintha nem velem történt volna. Azt szerettem volna, hogy ez ne az én történetem legyen, próbáltam nem törődni vele, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Évek teltek el, mire beszéltem róla, mert rájöttem, nagyon rossz hatással van a kapcsolataimra.

Nagyjából ennyi a közös. Viszont fontos, itt nem ért véget az önterápia, mert amikor Leah MecKendrick megkeresett, és megmutatta A bosszú angyala első forgatókönyvét, megrémültem, mert ugyanarról szól, mint ami velem történt, és tudtam, ezt az utat most már végig kell járnom, el kell mesélnem ezt a sztorit. Persze egy ponton eltér az enyémtől, és inkább olyan történetben gondolkodtam, ahol a főhős protagonistává válik, mégis megmarad a karakter szimpatikussága. Ugyan tökéletesen elveszti a józan eszét, elkezd férfiakat gyilkolni, személyes vendettájává válik az egész ügy, de meg akartam tartani az emberi mivoltát, hogy a nézők lássák, min megy keresztül az az ember, akit megerőszakolnak.

Milyen filmek szolgáltak inspirációul ehhez?

NL: Például az 1981-es Ms. 45, vagy a 2010-es Köpök a sírodra!, de egy csomó olyan filmet is megnéztem, amiben az erőszak ábrázolását figyeltem. Például mennyire legyen közel a kamera az eseményekhez, hogy a néző még bevontabban legyen részese, esetleg épp ellenkezőleg, távolságtartással kezeljük az erőszakot.

FE: Emlékszem, kezdetben még arról is szó volt, hogy egyfajta flashbackben látjuk az erőszakot, homályosan. De mivel ez nem volt tisztázva a forgatókönyvben, sokáig azt sem tudtam, miként fogjuk ezt megvalósítani. Viszont ez nem zavart, inkább a szerep üzenete izgatott, mintsem az, mennyit mutat belőlem a kamera.

NL: Egy dolog lebegett a szemem előtt: szerettem volna olyan valóságossá tenni a nemi erőszakot, amennyire csak lehet. Végül széleslátószögű objektívvel vettük fel, vágás nélkül, egy snittben, ami egyáltalán nem szokványos.

A nemi erőszak ábrázolása esetén indokolatlan lenne a szexiséget aláhúzni, Francesca nem is meztelen. Viszont a film vége felé viszont teljesen pucéran mászkál a szobájában. Miért volt erre szükség?

FE: Ez volt az első alkalom, hogy levetkőztem egy filmben, viszont nagyon fontosnak tartottam, hogy ez megtörténjen, mert úgy éreztem, a karakterem testi és lelki értelemben is változáson, fejlődésen megy keresztül. Gyógyulnia kell, és közben egyre magabiztosabb lesz testkép érzetében is. Teljesen felöltözve is remeghetünk a nyomasztó társadalmi nyomásoktól, de meztelenül lehetünk igazán szabadok.

A saját döntése volt a teljes meztelenség?

FE: Nem, benne volt a forgatókönyvben, de nem okozott problémát levetkőzni. Mondtam Nataliának, hogy csináljuk meg.

NL: Egyetértettünk, hogy ez nem egy PG-13-as mozi (korhatár besorolás: 13 év alatti gyermekek számára szülői felügyelet erősen ajánlott – a szerk.), de meztelenség nem lesz a megerőszakolós jelenetben, mert nem akarom szexuálisan izgatóvá tenni. Azt szerettem volna, ha vad, elemi erejű és nyomasztó. De ez a történet arról is szól, hogy egy nő miként fogadja el a saját testét. Ráadásul az ominózus jelenet akkor van, amikor a saját festménye előtt áll, és belenyugszik, mit alkotott, és abba is, mi ő maga. Ez a része a karakterfejlődésnek.

Francesca, kér tanácsot szerepek kapcsán az édesanyjától?

FE: Nem, viszont most magától ajánlotta a The Hunting Ground című filmet, mert az egyik vetítésen az este műsorvezetője volt (ez a netflixes dokumentumfilm az amerikai egyetemeken történt nemi erőszak-esetek eltussolásáról, valamint az áldozatokról szól – a szerk.). Azt mondta, ez talán inspiráló lehet majd. Így is lett.

Már számtalan helyen jártak ezzel a filmmel, van különbség a nézői reakciókban egy-egy országban?

NL: Az szinte mindenhol közös, hogy a nemi erőszakról sehol sem mernek nyíltan beszélni az emberek, és a nézők között mindig vannak olyanok, akik nagyon hálásak, hogy elkészült ez a film. Az egyik vetítésen egy nő felállt, és remegve elmondta, hasonló eset történt vele is. Látszott rajta, hogy ezt még soha nem mondta ki hangosan, pláne nem ennyi ember előtt. Ezekért a pillanatokért érzem, érdemes volt elkészíteni a filmet.

Francesca, miben játszik legközelebb?

FE: Ahogy már említettem, nem szeretem horrort, a thrillert, az erőszakot, mégis egy rape revenge-filmben kötöttem ki most is. Szóval annyit árulhatok el biztosan, hogy olyan filmekben szerepelek majd, amikben A bosszú angyalához hasonlatosan kicsit kilépek a komfortzónámból.

A film magyar címe sokak számára megtévesztő lehet, nálunk ugyanis a Marvel-kiadó Avengerse fut Bosszú angyalai néven a hazai képregényekben, vagyis a felületes néző akár azt is hiheti, egy szuperhősfilmre ül be. A komfortzóna tágításba beleférne egy spandexes szuperhősszerep?

FE: Szeretek új dolgokba belevágni, ebbe beleférne az is, hogy valami időutazós sztoriban szerepeljek. Ha van ilyen, az lehet, érdekelne.

Kiemelt kép: Déri Miklós, Orosz Péter. Forrás: Jameson CineFest