Az amerikaiság krónikása
Stephen King amellett, hogy üzembiztosan a frászt hozza a publikumra, az is süt a soraiból, hogy mennyire ízig-vérig amerikai lélek ő, hogy ismeri és érti az amerikai lelket, a kultúra mélyrétegeibe itatódott hiedelmeket, a fiatal ország fiatal és a hódításokig visszavezethető traumáit, azokat az esendőségeket, amelyeket, ahogy a honfitársai, esetenként ő maga is felmutathat. Ha úgy tetszik, nincs benne a világon semmi sznobéria, itt mindenhonnan jönnek hősök és szánalmas alakok. Kingnél felvonul ugyanígy az amerikai társadalom összes jellegzetes rétege, a fehér szeméttől a kertvárosok kínos rendjén át a víz felett maradásért küzdő középosztályig, és ugyanígy a jellegzetes emberi nyomorok, társadalmi gyarlóságok is homofóbiától Ku-Klux Klánig.
– nyilván csak nagy átlagban, de mégis. Ehhez kapcsolódik az az – inkább a nyelvi geekek nyálát elcsurrantó -apróság, hogy angol eredetiben King könyvei az amerikai angol nyelv írott és beszélt formájának árnyalatait is gyönyörűen megmutatják osztálytipikus nyelvi stílusoktól a legkülönfélébb szlengekig. Titkolt, rejtett nyelvész lelkem beleborzong a gyönyörűségbe.
Az emberi lélek valós mérgei
King fantáziája ugyan vitathatatlanul brutálisan gazdag, de ezzel együtt is közelebbről megnézve ő csak azt énekli meg, ami van – felfokozva, kitekerve, meghintve a természetfeletti sajátos értelmezéseivel, de akkor is. Mert hiszen vegyük például az AZ-t: oké, hogy Krajcáros képes felvenni egészen sokféle alakot múmiától farkasemberen át rémmadarakig, és olyan trükköket húz elő az ingujjból, amelyek kétségkívül kilométeres távolságra vannak a józan ész vagy az általunk ismert fizikai valóság szabályaitól, mégis, a dolgok mélyén olyan évezredes emberi félelmek húzódnak, amelyekhez nem annyira fantázia kell, inkább csak az emberi működés bizonyos szintű ismerete.
Igen, Carrie telekinetikus képességeit maximum az Ezo&UFO Magazin törzsolvasói hinnék el, de a bántalmazott, elnyomott, megkínzott kamaszlélek borzalmas, sötét ereje már nem is olyan egzotikus gondolat, és
A felnőttmesemondó
Na nem úgy, mint Kovi, ugye, de King mesemondó, ez nem vitás, és „felnőtt”, vagy legalábbis bizonyos érettséggel és a félelemmel szembeni felvértezettséggel rendelkezők mesemondója. Ezzel alighanem épp azok értenek egyet leghevesebben, akik túl fiatalon merészkedtek King könyveinek közelébe – oké, hogy a gyerek imádja a kontrollált borzongást, de azért az AZ eseményeit nem biztos, hogy ismernie kell egy tizennégy éve alatti gyereknek. Nincs ezzel gond, nehogy már a felnőtteknek ne járjon a mesemondás semmihez nem hasonlító hangulata, amit King mesterien képes megteremteni: a hősöket szép alaposan megismerjük, meg a gonoszokat is, az egyenlőség jegyében ugye, a feszültség pedig folyamatosan épül, és egynél több kiugrást is produkál, ennek az eredménye az a klasszikus letehetetlenség, ami az ő köteteinek alapkelléke. Miközben, ugye, lásd az első bekezdést, még érkezik a szinte folyékony ismeret a helyi néplélekről is.
A borzalom, ami azért biztonságos
Oké, ez a pont bizonyos szempontból csúsztatás – hiszen nem csak Kingnél, hanem minden horrornál igaz, hogy a kontrollált káosszal operál. Magyarán történik egy nagy rakás ijesztő, gonosz, kiborító, bizarr, a józan észnek ellent mondó dolog, amitől az olvasó adrenalinszintje tesz egy kellemes magaslati sétát, köszönhetően az agy élménynövelő trükkjeinek, amelyek miatt egyébként az akciófilmeket is annyira szeretjük. Ám ezek amelyekben legtöbbször épp azok randomitása a legkiborítóbb.
Szintén a kontrollált félelem nagy vonzereje, hogy még a legborzalmasabb rémtörténetekben is, Kingnél pláne, számíthatunk valamiféle, ha nem is happy endre, de legalábbis közel megnyugtató végkifejletre. Ha nem is sérülés vagy áldozat nélkül, de hőseink révbe érnek, és a világ rendje, legalább egy időre, helyreáll. Ez pedig nagyjából ugyanazt adja az agynak, mint egy jó hullámvasutazás, amit őrült buli végig visítozni, de ugyanolyan jó az is, amikor végre stabil talaj kerül a lábunk alá.
A munka hőse
Elég végig futtatni szemünket Stephen King bibliográfiáján, hogy a teljesen laikus olvasó is megállapíthassa, hogy King munkamániás. Közmondásosan óriási mennyiségben termelte a könyveket King munkásságának fénykorában, és termeli még, ha lassabb ütemben is, de még ma is. Ami önmagában nem lenne olyan nagy teljesítmény – egy motiváltabb kommentelő is regényeket hány fel az internetre, és az Ötvenárnyalat regényeknél is egész erős a szöveg hosszának és az elkészülés időtartamának aránya –, de King nem csak sokat ír, de egészen üzembiztos színvonalon is. Persze, nála is vannak sikerültebb és közepesebb művek – az adaptációk között is -, de még a leggyengébb kötetei is erősebbek egynémely midcult bestsellernél, ráadásul nem csak horrorban képes erős szöveget írni, a fantasys, tündérmesés, történelmi fikciós kiruccanásai is működnek. Ami pedig külön szimpatikussá teszi ezt a végtelen közléskényszert, az a terápiás jelleg, ami süt ezekből a történetekből. Mert ahogy az AZ főhőse, Bill Denbrough, úgy King is saját démonaival küzd meg hősei bőrébe bújva, ennek legszebb példája A ragyogás, Jack Torrance kis túlzással King maga, aki ekkor nyakig kínlódott a legkeményebb alkoholizmusban.
King közléskényszere mindemellett ráadásul időtállónak bizonyult: a fénykorának nevezhető hetvenes-nyolcvanas évek hype-ját követően Kinget divatos volt savazni, ám ő túlhaladta a ponyvázókat. Sőt, különösebb karc nélkül túlélte a rémes filmadaptációkat is – mert azért az Oscar-jelölést érő Carrie és Halálsoron, vagy a briliáns A ragyogás mellett a több mint száz tévés és mozis feldolgozás között bőséggel voltak rettenetes rosszak –, és most, a 2010-es évek második felében épp fürdőzik a reneszánszban, sorra érkeznek a King-adaptációk, és – ha hihetünk az első reakcióknak – ezek között igazi ékkő lesz a héten érkező AZ is. Nagyon várjuk!
