Az Atomszőke a The Coldest City című képregény adaptációja, de egy pillanatra se gondolja azt senki, hogy egy vicces világmegmentős, beszólogatós szuperhősfilmet kap, amiben szemérmesen elfordul a kamera, ha erőszakra kerül sor. A 18-as karika teljesen jogos és érthető, itt bizony senki sem finomkodva beszél, csontok törnek és fejek loccsannak szét. Viszont amíg az alapul szolgáló képregényben szinte egy deka akció sincs, viszont a sztori kerek, addig az Atomszőke pont fordított utat jár be, brutális mennyiségű kézitusa jellemzi, míg a története teljesen túlbonyolított.
Persze ez valahol érthető, hiszen egy magára valamit is adó kémfilm így működik: mindenki más, mint aminek kiadja magát, az addigi bajtársról kiderül, hogy ellenség, de valójában mégsem, és még sorolhatnám. Az Atomszőke viszont már túltolja a csavarokat. Az egyetlen mentsége, hogy Charlize Theron olyan elemi erővel tolja a kíméletlen brit MI6-ügynököt, hogy simán cipeli a hátán a filmet, amiben olyan színészek asszisztálnak ehhez és játszanak alá, mint James McAvoy, Sofia Boutella, John Goodman vagy Toby Jones.
A cselekmény egyébként a hidegháború utolsó éveiben, a berlini fal lebontása előtt játszódik, Lorraine Broughtont a német fővárosba küldi az MI6, hogy hogy szerezzen meg egy listát, amin titkosügynökök, köztük kettős ügynökök neve szerepel, és amire a KGB is feni a fogát. Főhősünk felveszi a kapcsolatot a helyi beépített ügynökkel, David Percivallal (McAvoy), akinek segítségével próbálja az ügyet felgöngyölíteni, de ahogy fentebb már említettem, közben egyikük sem tudja, kiben bízhat meg, és ki kinek is dolgozik valójában.
Az egésznek keretet ad egy kihallgatás, ahol Lorraine-t faggatják az előző 10 nap eseményeiről, ami annyira esetleges, mintha utólag találták volna ki, hogy kerüljön a filmbe. Viszont minden más nem az. Vizuálisan komoly anyag, amit erős neonszínek tesznek noirossá, Budapest kerületei, a Rózsa, a Damjanich vagy a Lónyai utca kiválóan funkcionálnak Berlinként (vagy az Opera épülete megint Párizsként), Theron pedig olyanná tud válni, amilyen lehetett volna akkor, ha az Aeon Flux egy normális forgatókönyvet kap, a rebootolt Mad Max-et pedig nem Tom Hardy-val, hanem vele próbálják eladni.
David Leitch rendező – aki egyébként az első John Wick társdirektora, s aki kaszkadőrből lett koreográfus, majd filmkészítő – kiválóan pattintotta össze az Atomszőkét, és olyan jeleneteket pakoltbele, amit az akciófilmek rajongói imádni fognak. Ráadásul egy-két “egyszerűbb” párbaj mellett van néhány olyan is, ami mocskos és durva, a szereplők komolyan vehető sérüléseket szenvednek, és a végére mindkét fél (a győztes és a vesztes egyaránt) eléggé belenyomorodik. Van egy egysnittesnek álcázott negyedórás jelenet (a vágópontok itt-ott feltűnnek majd a vájtszeműeknek), amiért önmagában érdemes megnézni a filmet. Az egész az utcáról indul, majd egy lakóház második emeletén és a lépcsőházában folytatódik, és ismét az utcán ér véget, Theron pedig nem kíméli magát (látszik, hogy rengeteget edzett; fun fact: még Keanu Reeves-szel is), az egész ötletes és friss, sőt még egy villanysparhelt is gyilkos fegyverré válik.
McAvoy is ficánkol az állandóan elkéső, kicsit mindig másnapos, stiklis ügynök szerepébe, Boutella pedig olyan elemi, hogy rögvest megbocsájtjuk neki a Múmiás fiaskót. Már a trailerben is látható volt, hogy eléggé működik majd a kémia Theron és közte, filmbéli pikáns szexjelenetük pedig nem is cáfol rá erre.
A fentiek miatt tényleg kár, hogy az Atomszőke kicsit nagyot akar markolni, és túlságosan meg akarja kavarni a nézőt.
Hibája még a filmnek, hogy a korhangulatot árnyaló számokat kicsit túladagolták, olykor túlzenéltnek hat, de biztos lesznek, akik széthallgatják majd a soundtracket. Okkal.
Ettől függetlenül biztos nagy siker lesz, és szinte borítékolható a folytatás is, amit egyáltalán nem bánok. Sőt, titkon vizionálom, hogy amint az MGM fejesei tököt mernek növeszteni, és belátják, James Bond karaktere megérett egy újrahangszerelésre, Christopher Nolan kezébe adják, hogy csináljon vele BÁRMIT és Charlize Theront teszik főszereplővé, annyira jól állt neki a hűvös, mégis dögös ügynök szerepe, aki ritka menőn csinált szinte mindent: kezdve a vodkakortyolástól, a garbófelhajtáson át a kabátlevételig.
