Számtalan alkalommal úsznak a látókörünkbe az ország egyes részeinek, vagy egészének lemaradottságát hangoztató szalagcímek – legutóbb például azt tudhattuk meg, hogy lehagyta a román életszínvonal a magyart, sőt, immár az EU legszegényebb államai közé tartozunk. Nem mindig, illetve nem minden téren volt ez így, hiszen a hatvanas években többek közt az építészetben is tartottuk a lépést a nyugati országokkal, sőt, a kor egyik legérdekesebb, jövőbe mutató tervét is mi mutathatjuk fel.
A Budapest magazin 1966. augusztusi számának egyik cikkében (Kiss E. László: Gondolatok és tervek a Belváros jövőjéről) találkozhatunk az akkor még az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Természettudományi Karának (ELTE TTK) otthont adó, ma a Bölcsészettudományi Kar épületeiként működő Múzeum körúti tömb bővítésével, melyeket a diákok egyszerűen kinőttek.
Az állami tulajdonú KÖZTI három javaslatot dolgozott ki a probléma megoldására, melyek közül Kiss E. László cikke a leginkább grandiózus darabot mutatja be, mely
A terv a mai B és C épületek lebontásával számolt, és használta volna az akkor még üresen álló, néhány évvel később kis híján az első magyar zsebfelhőkarcolónak otthont adó (ezt a tervet korábban már bemutattuk – a területen ma Zalaváry Lajos East-West Business Centere áll) saroktelket is.
A tervező szerint a főként telepített üzemben előregyártott vasbeton építőelemek összeszerelése védőállvány felett, a mindennapi élet zavarása nélkül folyhatott volna, az állványt pedig már az első két szint összeszerelése után a következő tömb helyére helyezhették volna át, köszönhetően a máris önhordóvá vált épületkezdeménynek.
Az építész az épületek (a terv szerint “épületpengék”) mindegyikébe mobil válaszfalakat tervezett, így a termek méretei egy későbbi átalakítás során minimális munkával növelhetők, vagy csökkenthetők maradtak volna, sőt, a leírás az emeletek számának növelését (akár a felszín irányába is), valamint teljes épületegyüttes további bővítésének lehetőségét sem zárta ki.
Az új tornyok területének növekedésével a régi épületek, illetve a környező házak jó része – kivéve a Steindl Imre által tervezett főépület, illetve a Bródy Sándor utcai egykori Képviselőház (ma az Olasz Kulturális Intézet) – feleslegessé vált volna, így akár bontásra is sor kerülhetett volna, hogy a felszabadult területen a Belváros legnagyobb zöldterülete születhessen meg.
A terv egyáltalán nem számol a vasbeton tornyok alapozásához szükséges területtel, sőt, a fényviszonyokat sem veszi figyelembe, létrejöttének pedig az ötven évvel ezelőtti pénzügyi helyzetben nem igazán lett volna sok esélye, az azonban tagadhatatlan, hogy már maga a terv születése is fontos, de jobbára ismeretlen mérföldkő a magyar építészettörténetben.
