Réges-régen egy messzi-messzi galaxisban, ahol még nem volt CGI, és a felpumpált izmokat, valamint a zöld színt nem VFX, hanem festék, illetve purhab helyettesítette, egy bizonyos Lou Ferigno nevű testépítő alakította Hulkot, a gamma-sugárzást elszenvedett tudós, Dr. Bruce Banner minden tekintetben eltorzult alteregóját. Természetesen hülyén nézett volna ki, ha egy izomkolosszus alakítja a nyápictestű Bannert, így kapott egy béna parókát, hogy “jobban hasonlítson”, a tudóst megformáló Bill Bixbyre. Az átalakulásuk pedig így zajlott.
A sorozat 1978 és 1982 között futott, 5 évad alatt 82 epizódot élt meg, de a modern kori Dr. Jekyll és Mr. Hyde-alteregó mellett feltűnt Thor is, aki köszönőviszonyban sincs azzal a karakterrel, akit az új Marvel-filmekből ismerünk, mert nem volt több, mint egy iszákos, verekedni vágyó gyökér texasi redneck prémbetétes válltöméssel. Nagy szerencse, hogy ennél igényesebbé vált a műfaj.
Thor mellett Daredevil is feltűnt a Hulk-sorozatban, s ha ő kinézetre nem is állt távol a 2015-ös Netflixestől, színészi játékban, akcióban és megvalósításban már annál több baj akadt vele. Itt bele lehet nézni, ha érdekel, hogy pontosan mi is volt a gond.
A Marvel képregénykiadó filmes jogainak szétcincálásáról már többször írtunk, úgyhogy nem is mennék bele abba jobban, hogy a papíron egy univerzumban létező szuperhősök miért nem tudnak a mozivásznon egyszerre spandexet húzni. Legyen elég annyi, hogy a legendás kiadó egzisztenciális krízisbe került a kilencvenes évekre, s olyan gyorsan próbált túladni a megfilmesítési jogokon, mint falusi kofa a rothadt kukoricamálén. A Fantasztikus Négyes kalandjai a FOX-hoz kerültek, viszont volt egy záradék, miszerint ha X éven belül nem készül el belőle valamilyen film, a jogok visszaszállnak a Marvelre, így a stúdió gyorsan összefércelt valami borzalmas audiovizuális bűntényt, amit itt lehet elejétől a végéig megnézni.
Erről a filmről bőven elég, ha annyit mondunk, hogy Stan Lee azt nyilatkozta, ezt soha az életben nem lett volna szabad bemutatni, és azonnal készüljön valami rendes belőle, hogy el lehessen felejteni. Mindössze egymillió dollárt költöttek rá, és csupán VHS-en jelent meg. Sajnos jó Fantasztikus Négyes-film azóta sem készült, a 2000-es évek elején készült két (itt és itt) epizód előnyei között csak Jessica Albát tudjuk kiemelni, a két évvel ezelőtti kapcsán pedig még annyit sem. Maximum azt, hogy a Lény nem néz ki úgy, mint egy fogyatékos krumpli.
Pont a napokban hunyt el Adam West, a legendás 1966-os Batman-széria Denevérembere, viszont már 1943-ban is készült moziszéria a Sötét lovagról, bár közel sem olyan dark hangulatú, mint újabban. A történetek is inkább arról szóltak, hogy Batman miként rúgja szét a seggét a bankrablóknak és hogyan repül be az ablakon, hogy rácsapjon az illetlen maffiózók kezére. Sajnos a külcsínre nem adtak sokat, Lewis Wilson szériájában a gothami hős leginkább úgy nézett ki, mintha egy jelmezkölcsönzőből hozta volna a csáléfüles maszkot.
Ha már szót ejtettünk az 1966-os Batman sorozatról: álljanak itt annak főgonoszai is: Joker már akkor is creepy volt, csak bénább volt a hajkoronája, a Macskanő korábban is szexi volt, viszont Pingvin leginkább egy fura ízlésű bankárra hasonlított:
Albert Pyun érdekes személyiség. Eredetileg egy élőszereplős Pókember-sztorit és a Masters of the Universe adaptációját készítette volna el, de financiális okokra hivatkozva a Canon Film lemondta a projekteket. Pyun ekkor döntött a posztapokaliptikus Cyborg-történet mellett, Jean-Claude van Damme főszereplésével (bár először egyébként operát is akart készíteni dialógus nélkül, de hála az égnek, nem tette).
Viszont nem akart szabadulni a szuperhősöktől, és elkészítette „a rossz Amerika Kapitány-filmet”. 1990-ben be sem mutatták az amerikai mozik, 2011-ben, amikor az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló elkészült, rövid ideig futhatott Pyun verziója is, hogy promotálja a filmet. Kevés pénzből persze nem telik jó CGI-ra, de az alkotók végiggondolhatták volna, milyen jeleneteket tesznek a filmbe, mielőtt az önmaga paródiájává válik a paradicsom fejű Vörös Koponyával és hasonlókkal. (A teljes film itt)
Doctor Mordrid egy mágus, aki azért érkezik a Földre, hogy megakadályozza Kabalt, a gonosz varázslót abban, hogy megnyissa a pokol kapuit. A film eredetileg a Marvel Comics fantasztikus mágusáról, Doctor Strange-ről szólt volna, de a jogok valahol elvesztek útközben, a film pedig elég gagyira sikerült. Egyébként a két rendező, Albert és Charles Band ezután inkább dinókkal akart foglalkozni, az ő nevükhöz köthető a Dinkaszauruszok. Talán nem is baj, hogy ez az 1978-as remek a feledés homályába tűnt.
Az 1989-es Tim Burton készítette Batman után a a DC-Warner páros úgy gondolta, talán érdemes más szuperhősöknek is teret adni, ezért el is készült a villámléptű Flash kalandjait taglaló sorozat, amely egészen közel állt hangulatában a Denevéremberes filmhez. Nem gótikusságát tekintve persze, viszont megpróbált elég sötét és darkos lenni a sorozat: Flash praktizálási helye, Central City elég hasonlóvá vált hangulatban Gothamhez, viszont a világ leggyorsabb embere a Sötét Lovaggal ellentétben nem istenkomlpexusos antagonistákkal, hanem maffiózók, bérgyilkosok és helyi kiskirályok ellen harcolt. Nem volt viszont átívelő szál, szigorúan epizodikus volt a széria, a CW mosatni sorozatával ellentétben, így olyan szappanopera-jelleg sem övezte, mint a mostanit. A régi spandex esetén semmi rosszat nem tudok leírni, mert az új is legalább annyira béna.
Pókember kalandjai is a tévé képernyőjén elevenedtek meg elsőként audiovizuálisan, 1977-ben készült el a sorozat másfélórás pilotja, amely olyan sikeres volt, hogy később a mozik is bemutatták. A kezdeti lelkesedés viszont gyorsan alábbhagyott, két évad és 13 epizód után kaszálták, mert szinte senki sem nézte. Stan Lee bírálta is a szériát, hogy mérhetetlenül ócska, eltér a képregények sztorijától és Pókember pizsamája is borzalmas. Egyetértünk, és inkább mindenkit a Pókember-játék első gameplay-előzetesének megnézésére sarkallunk. (A teljes pilot amúgy itt nézhető)
Nem a tragikus sorsú Christopher Reeve volt az első, aki az Acélember gúnyájába bújt, hanem Kirk Alyn, akinek neve akkoriban legalább annyira egybeforrt Supermanével, ahogy Reeve-nek 1978-tól. A Holnap embere 1948-ban debütált, majd követte egy 15 részből álló sorozat, majd 1950-ben újabb 15. A korabeli Batmanhez hasonlatosan inkább piti bűntények megoldásában jeleskedett, ekkor nyoma sincs még Lex Luthoroknak.
A Christopher Reeve-féle Superman sikerességét meglovagolva készült az 1984-es Supergirl spinoff, és igazából semennyire sem volt cikibb, mint a most futó hasonszőrű sorozat.
Az új Wonder Woman-filmről értekeztünk már itt és itt is, de ő sem először mutatkozik be a képernyőn, hiszen 1975 és 1979 között volt már egy három évadot megélt sorozat Lynda Carter főszereplésével. Maradjunk annyiban, jót tett a sztorinak és a ruhának is a ráncfelvarrás.
És végezetül, a legjobb! Lehagyhatatlan a listáról a Baywatch-hős, David Hasselhoff alakítása, amitől szavakhoz sem jutunk. Ha Stan Lee kiborult a Fantasztikus Négyestől, erre mit mondhatott? A Samuel L. Jackson alakította Fury kicsit tekintélyt parancsolóbb, nah!
