Tegnap ugyan összeszedtem néhány dolgot, ami elengedhetetlen a tökéletes Depeche Mode-koncerthez, állításaimat azonban már a koncert közben revideáltam: a tökéletes Depeche Mode-koncert az, ami van.
Onnantól kezdve ugyanis, hogy egy zenekar a színpadon állva láthatóan pont azt csinálja, amit őszintén csinálni akar, bármit játszhatnak bármilyen hangszerelésben, az húzza majd a közönséget, ha van eső, meztelenkedés meg kulcsslágerek, ha nem – mert a tömeg a hangulat erejére tud csatolni. Ahogy tettük ezt a tegnap esti Depeche Mode koncerten a Groupama Arénában.
A koncert a Going Backwards című, erősen filozofikus szövegű nótával indul, amint a zenekar márciusban kiadott karcos, politikus, Spirit című albuma is, amelynek a turné is szól, alaposan megdolgoztatva a négy év szünet után útra kelt bandát: színpad és turnébusz között telnek a mindennapok, nagyjából kétnaponta új városban lépnek fel, mindenütt több tízezres arénaközönség előtt, mindezt közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. És mégsem fáradtak.
Ezek a fiúk, úgy tűnik, elcsíptek valamit a zenélés, a kapcsolatteremtés, és végső soron az élet lényegéből, így harminc év alatt sem fogytak ki az alkotóerőből. Ami főleg azért említésre méltó, mert te tudnál bármit harminc évig ugyanolyan lelkesen csinálni? ezzel, sajnos, inkább kisebbségben vannak a magukfajta, rég működő bandák között, akik saját unalmukat több-kevesebb sikerrel elnyomva tolják a ráadás ráadásának ráadása, valamint a búcsúkoncert utáni búcsúkoncert utáni mostmáraztántényleg búcsúkoncert néven futó nosztalgiatripeket.
Persze, van három-négy elmaradhatatlan nóta, műsorra kerül az Enjoy the Silence, a Walking in my Shoes, a koncertzáró Personal Jesus, és a Never Let Me Down Again sem kerülhet le a műsorról, mert különben hogy lehetne a közönség elmaradhatatlan búzamezővé változtatását megoldani. A különbség ott van, hogy
És olyan is. A zenekar nagyon vegyesen játszik szinte a teljes diszkográfiából, nem fél lehagyni a műsorról olyan instant sikereket, mint a Just Can’t Get Enough, és nem felejti el azt a nem elhanyagolható apróságot, hogy az apropó egy új lemez bemutatása. A Spiritről ugyan elférne még egy-két dal a setlistben, a tizenkét dalos album öt nótája hangzott el, a nyitódal után a So Much Love következett, a Cover Me élőben még mélyebben szólal meg, mint az albumon, a Poison Heartban Dave a közönség hergelésének egy új arcát mutatta meg, az első kislemezdal Where’s The Revolution pedig várhatóan mozgalmi hangulatban szól élőben. A szuperszexi You Move-ért fájt a szívem, de ennek ellensúlyozására Dave Gahan a többi nótában bő kézzel adagolta a tőle megszokott erotikát.
Alkalma volt rá: az idei turnéban a tempó helyett a mélységi zúzda dominál, magyarán nem a pörgős, gyors nóták köré húzták fel a programot, hanem a lassú- és középtempójú dalokba vittek bele annyi karcot, feszültséget és zúzást, amennyi csak belefért. Ebben a már évek óta a bandával turnézó dobos Christian Eigner keze vastagon benne van, ő ugyanis olyan brutális dobolást művel, amit egy erősebb metálbanda is megirigyelne – mindezt váltva a líraibb dalok alatt bevetett finomságokkal. Általában is olyan a Mode élőben jó ideje már, hogy az egykori szintipop gyökerek, ha nem tudnánk létezésükről, eszünkbe sem jutnának. Hadd ne kategorizáljam műfajilag a színpadon történteket, mindenesetre az elektronika olyan gitár- és dobalapokkal szólal meg, ami messze több, mint az egykori szintis prüntyögés. Azt is szerettük, nem azért, de azért a gazdagodás ritkán árt meg az élő zenének.
Ami változatlan: Dave Gahan úgy énekel élőben, ahogy sokan stúdióban sem nagyon, és a szexfaktort sem csökkentette az utolsó turné óta eltelt években – bár a jelenleg viselt latinos bajuszra azért magyarázatot adhatna a neje, a stylistja, vagy a jóisten. Gahan túljátszott – és ezzel együtt is erősen hatásos – erotikájára a kivetítések is ráerősítenek: az oldalsó ledfalak élő képei szuperközeliben siklanak végig hősünknek mikor melyik testrészén, pórusszintig fetisizálva Gahant tetőtől talpig. Nincs ezzel gond, hol vesse oda magát az ember a közönség gátlástalan tárgyiasításának, ha nem egy arénaszínpadon. És miközben a popikonság abszolút csúcsain áll, Dave még mindig képes az olyan emberi reakciókra, mint például gyerekörömmel elsodródni a közönség kis meglepetésétől, mutatom.
A zenekar nemcsak a koncerthangzásban hozza a minőséget, de az áthangszerelések is nagyon működnek, az A Pain That I’m Used To-nak ez a verziója például szintekkel jobb, mint az album-eredeti, pedig ott is jól szólt. Ínyencfalatként bekerült a programba a Sounds of the Universe album egyik bónuszdala, a Corrupt, és egy főhajtás David Bowie előtt: a Heroes-t jól fogadta a közönség, naná, rokon a zsáner. Martin szépen hozta a szokott szólószámait, a Somebody alatt végre értelmet nyertek a mobilok, amint a szelfizgetés helyett a LED-lámpák csillagfényei adták a dal díszletét. A setlist összeállítása végig fenntartja a feszültséget tombolás és érzelmek között, a közönség stabilan ül a műsor hullámvasútján végig, a záró I Feel You – Personal Jesus páros pedig teker egy utolsót az energiákon, hogy biztosan mindenki kiguríthassa a gyógyszerét oda, ahova való, a sztratoszférába.
