1979 óta tudjuk, hogy az űrben senki sem hallja a sikolyunk. 1979 óta nem alszunk jól. Ez elsősorban a 38 évvel ezelőtt születő xenomorphnak de legfőképp Ridley Scott rendezőnek köszönhető, aki lényegében egy új műfaj alapjait fektette le, azóta pedig a lény alaposan berágta magát a popkultúrába is.
Azt fejtegetni, hogy mi is az Alien-franchise titka, mitől olyan népszerű, hogy az első film további három folytatást, két Predator cross-overt és a Prometheus–szal egy prequel sorozatot is kapott, olyan lenne, mintha azt kérdeznénk, hogy vajon miért nem lövik le az aranytojást tojó tyúkot. Nem, nem érdemes és ne legyünk álnaivak, azt is pontosan tudjuk, hogyan működnek ezek a filmek:
Valakik elmennek valahova, ahol Valami megfertőz Valakit, de erre valahogy csak túl későn jönnek rá a Többiek, úgyhogy Valaki átalakul és kinő/kifejlődik belőle/benne Valami, aztán sorra meghalnak a Többiek, akik valahogy nem fertőződtek/haltak még meg, úgyhogy valahogy megpróbálják megakadályozni, hogy a Valami megfertőzze/ölje őket, amíg nem túl késő. (Bővebben erről itt olvashatsz.)
Ridley Scott és nem kis mértékben H. R. Giger látomásainak köszönhetően tartunk ott, hogy a xenomorphok most úgy néz ki, újra eredeti, nagy, rusnya, fekete bogárember formájukban térnek vissza az Alien: Covenant–ban, nem pedig ájtatos manó képében, ahogy a Prometheus-ban.
Látomások egy jövőről, ahol a felek egyenlőek – Alien (1979)
Ridley Scott első Alien-filmje, addig teljesen ismeretlen vizekre kalauzolta a 80-as évek horror-rajongóit, egész pontosan H. R. Giger látványtervező agyának legmélyebb bugyraiba. Giger állítólag ezekkel a lényekkel álmodott, belőlük építette fel azt a világot, ami szürrealitása miatt örök védjegyévé vált a franchise-nak, ahogy Sigourney Weaver is. Ridley Scott alaposan megelőzte korát azzal, hogy egy nőt tett meg filmjének főhőséül, és a későbbi darabokban már nem egyszerűen akciósztárrá avanzsált, hanem egyfajta feminista utópiaként, ami ez esetben nem a “férfigyűlöletet”, hanem a nemi egyenjogúságot jelentette. Az első részben ugyan a hangsúly még korántsem erre helyeződött, de már ebben a filmben felépítették a Az Alien sikerét mi sem jelzi jobban, hogy a film után a 80-as években számtalan másolata született. Az eredeti filmhez képest nem volt ritka az sem, hogy a pofátlan másolás néha odáig fajult, hogy indokolatlanul sok pornográf elemet pakoltak ezekbe a filmekbe. A lenti videóban részletesen össze is szedtem, a legelborultabb másolatokat.
Minden nagyobb, az ösztönösség is – Aliens (1986)
Ripley hadnagynak a második részben a xenomorphok mellett azzal is meg kell küzdenie, hogy egy alapvetően férfiközpontú, militarizált közegben egyenlőként bánjanak vele. James Cameron pedig egy új változót hoz be a képletbe, felvillantja Ripley anyai ösztöneit, amiből már egy minimális ízelítőt az első részben is kaptunk, amikor megpróbálja lassan széthulló és megőrülő csapatát egyben tartani. Az anyai ösztönök pedig nem csak Ripley életében jelentkeznek Newt személye miatt, hanem az xenomorph anyakirálynőjében is, aki ezáltal válik nyálcsogartó, petegyárból érző szívű, dühös anyatigrissé.
Vallásos, cölibátust fogadott gyilkosok – Alien³ (1992)
A harmadik felvonásban minden eddiginél élesebb kontrasztot húz fel Ripleyvel szemben David Fincher azzal, hogy a film helyszínéül egy börtönbolygót és az ott lakó, kizárólag férfiakból álló, vallásos közegbe dobja bele főhősét. A hadnagynak ezúttal nem anyaként, hanem nőként kell helytállnia, persze megint adott egy gyilkos xenomorph, mivel a rabok évek óta nem láttak nőt, a szexuális ösztönök pedig néha felülkerekednek a jól felfogott önérdeken: bizonyos helyzetekben félre kell rakni a nemi identitást, például ha egy kutyából kikelt idegen mészárolja a bolygólakókat.
Idegenvadászat francia módra – Alien: Resurrection (1997)
Jean-Pierre Jeunet nagy meglepetés volt a franchise életében és bár a keményvonalas rajongók ezt a fejezetet kedvelik a legkevésbé, több olyan szekvenciával is büszkélkedik ez a rész, amit elődjei szinte csak kóstolgattak. A “női princípium” talán ebben a részben van körüljárva a legalaposabban, ahogy azok az egzisztencialista kérdések is, hogy mitől ember az ember, mitől érző lény egyáltalán, és vajon milyen módszerekkel aprítanak a francia színészek, ha az életükről van szó.
A Földön is alien – Alien Vs. Predator (2004)
Hét évvel az utolsó önálló Alien-mozi után bekopogott Paul W. S Anderson hogy egy új fejezetet nyisson az Idegen és az emberek közötti harcban, azzal, hogy beemelte a Predatort a képletbe. Pontosabban valójában a Predator-filmek életébe nyitott új fejezetet, mivel a xenomorphok lényegében csak asszisztálnak, az 1987-es Predator szempontjából a jövőben, az Alien-mozik viszonylatában viszont a múltba, a nézők számára pedig a jelenbe helyezett történetben.
Na, most már elég lesz – Aliens vs. Predator: Requiem (2007)
Az AVP a kritikusok körében nem aratott osztatlan sikert, bár sokan elismerték vizuális erényeit, a forgatókönyv súlytalansága örök tüske maradt, a második rész pedig, bár bravúrosan csak három perccel az első után folytatódik, nem igazán tudta megugrani az első sikertelenségét, egy emlékezetes jelenetet leszámítva, amikor az egyik xenomorph sokat sejtetően besétál egy szülészetre.
Sajnos mind a két AVP-ben elmaradnak azok a filozófiai és pszichológiai rétegek, amik a korábbi felvonásokban azért még képesek voltak valamilyen plusz súlyt adni az akció és horrorelemek mellé. Ahogy az elsőre, úgy a második részre sem igazán reagált jól a nagyközönség, viszont újabb Alien-filmre csak 2012-ig kellett várni.
Kérdés kérdés hátán meg egy fekete takony – Prometheus (2012)
2012-t írunk és a rendezői székben újra Ridley Scott ül. A rajongók joggal várták azt szerte a világon, hogy a két AVP-s szörnypornó helyett újra valami szépen rétegelt, de összességében mégiscsak sci-fi horrorba oltott akciófilmet kapunk. A Prometheus sok mindenben sikeresen frissítette a franchise-t, a látvány tekintetében mindenképp és az eddigiektől eltérően ez konkrétan a 79-es film előzményeit mesélte el. Mégis hiányzott valami. A film kétség kívül progresszív volt annyiban, hogy egy új, az eddigiektől merőben globálisabb témát helyezett a középpontba. Hiába derült fény viszont az 1979-es Alienben felbukkanó Space Jockey kilétére, az Idegenek és gyakorlatilag az egész emberiség eredetére, ha egyszerűen a film maga nélkülözte az egyik legfontosabb kelléket: a xenomoprhot. Ezt pedig sokan számonkérték akkor Ridley Scott-on.
Akkor megvan a megoldás!
Az Alien: Covenant az eddigi első visszajelzések alapján már nagyobb hangsúlyt fektet arra, amire az eredeti film és maga mögött hagyja végre a Prmoetheus törikönyv szemléletét. Ha lehet tippelni, az új filmben hiába aprítják majd az alienek a Covenant legénységét, olyan fajta rétegeltséget már aligha várhatunk tőle mint elődjeitől, persze ez még nem ok arra, hogy ne jusson eszünkbe újra:
