A maratonfutás legendája, ugyebár, negyvenkét kilométerről szól. Nem kevés – de azért némi felkészülés után pár óra alatt megvan. De valójában és a legendabeli követ, Pheidippidész ezt másfél nap alatt lefutotta. Aztán eltelt párezer év, és az 1980-as években egy brit ultrafutót izgatni kezdett, hogy mennyi lehet a legenda valóságtartalma, összeverbuvált néhány embert, és ötfős csapatával nekiindult a távnak. Ekkor még nem volt infrastruktúra, sőt, aszfaltút sem nagyon, a térképekben alig lehetett megbízni, a jelzőtáblákból nem értettek egy árva szót sem, mégis, ötük közül egy futó harminchat órán belül teljesítette a távot. Ez 1982-ben történt, egy évvel később pedig megszervezték az első hivatalos Spartathlont, amelyen a résztvevők azóta is minden évben ugyanúgy kétszáznegyvenhat kilométer futást vállalnak harminchat óra alatt. Azóta persze egyre fejlettebb utakon, hivatalos ellenőrzőpontokkal, profi támogatással futnak, de azért a lényegi nehézség, a futás maga ugyanaz maradt.
És mégis futnak. Simonyi Balázs, az Ultra rendező-producer-főszereplője is, már sokadszor. A néző persze ezen a ponton azt várná, hogy a rendező majd jól elmondja a nagy igazságokat a futásról, az extrém sportteljesítményekről, erről az egész, vallásszerű őrületről, és főleg arról, hogy mindezt miért csinálják az ember. Hát, sajnálom, de még csak nem is spoiler elmondanom, hogy nem, ezek a nagy igazságok itt nem hangzanak el. Legfeljebb csak – és ez egy nagyon idézőjeles „csak” – érezni lehet, ha figyelmesen nézzük a filmet, de akkor nagyon. Mert ennek a filmnek szíve van, de olyan szíve, hogy ráülteti az embert a szívbillentyűkre, aztán lehet együtt dobbanni.
Nagy szavak, tudom, szólnom kellett volna – de az Ultra mélysége, szépsége, megejtősége, emberszeretete egészen váratlanul ért engem is. Szokásos doku-dramaturgia, követjük a rendezőt, meg még néhány futót a versenyről. Simonyi Balázs fut, minden látható indok nélkül, mint Forrest Gump, csak mert ott van az út. Látjuk hisztizni, szkeptikusként, nagyokosként, zokogva, önmagát átkozva ezért az egész ostoba ötletért, esküdözve, hogy soha többé – de azért csak megy. Fut egy francia apa, és
minél többet futok, annál jobban szeretném tudni, hogy miért
és a fia, mert ha fut, enyhül a nyomás a nemértés miatt, hogy az emberek miért nem értik a beszédét és hiszik idiótának. Fut egy magyar férfi is – de nem a Spartathlont: nem indulhat el a versenyen, mert már túl sokszor indult el sikertelenül. Így privátba’ fut neki. Fut egy német nő, futja a tragédiáját, mondhatnánk, de azért érezni, hogy a dolog sem nem egyszerű, meg, ha az is, nem von le semmit a küzdelméből, amire épp elég indok az, hogy ember.
De egyébként is, a nők! Vajon Simonyi Balázs tudja, mennyire rengeteget mond az elvileg oly’ férfias témának tartott küzdésről szóló, férfi rendező által késztett film a nőkről, vagy csak véletlen csípett el valamit? A német Annett mellett a két francia futó segítője, a családanya, aki úgy megy velük, mint egy anyatigris formájú árnyék, és egész makacs jelenlétével mutat valami nagyon tisztát a női minőségből: semmi irányzat és -izmus, csak szeretet és olyan támogató figyelem, aminek vége nincs. De a magyar „privát” futó kísérőjében is ugyanezt a minőséget nézhetjük meg még néhány árnyalatban, döbbenetes, fikciós filmen nem láttunk ilyen mélységet, talán épp azért, mert a valóság, ugye, azért mégis jobb író bárkinél.
Szóval nem hiányzik ebből a dokuból semmi, van harc, dráma, mélység, szeretet, és olyan katarzis, hogy egynémely hollywoodi játékfilmes sírva könyörögne a receptért.
Az Ultra már elérhető a HBO GO-n.
