Scarlett Johansson már a magyar mozivásznakon is hasítja a cyberpunk tereket, szegény, kap is még mindig hideget-meleget pusztán azon az alapon, hogy europid létére egy kultikus mangából lett kultikus anime főhősét alakítja – akinek szükségszerűen japánnak, vagy legalábbis ázsiainak illene lennie. Akárhogy is, Scarlett elvállalta a Páncélba zárt szellem főszerepét, a mozi nem is sikerült rosszul, de ami e cikket életre hívta, az nem a minőség, inkább a hype, ami a mozit övezi. A Páncélba zárt szellem ugyanis alighanem a legismertebb, és a nemzetközi közönség körében legismertebb anime, amit Japán az elmúlt uszkve száz évben kitermelt.
Miért ez a hype?
A bűnös alighanem Mamoru Oshi 1995-ös filmje, ami nemcsak Japán avagy az anime műfaj viszonylatában, hanem világszinten is óriási siker volt, kultusza azóta pedig csak nő. Ezt mi sem jelzi jobban, mint az a nem elhanyagolható tény, hogy a Páncélba zárt szellemnek tucatnyi feldolgozása készült úgy film, mint tévésorozat és manga formájában. De nemcsak a formátum, a megjelenítés és a stílus is ezerféle, a főhős harcolt már különböző korokban, szelíden, avagy vérre menően, testét, avagy annak hiányát is rengetegféleképp újraálmodták már – szóval
Az alapmű Masamuna Shirow 1989-ben megjelent mangája – erre is kitérünk, maradjunk abban: képregénye. A manga a későbbi kultfilmhez képet lényegesen könnyedebb hangvételű, és az Őrnagyot is eggyel vidámabb karakterként ábrázolja – a ’80-as évek végén, amikor a manga készült, még tartott a technológiai fejlődés hurráoptimizmusa. Hogy ki ez az Őrnagy? A 9-es Részleg nevű különleges alakulat vezetője – őt alakítja most Johansson – afféle kőkemény GI Jane, naná, hogy kemény: 97%-ban kiborg. A manga számos epizódon keresztül az ő változatos kalandjairól mesél, a ’95-ös film ezen kalandok egyike köré íródott.
Oshii filmje a relatíve könnyed manga egyik történetszálát kiválasztva azz alapdarabnál jóval melankolikusabb hangot ütött meg animéjében, a film olyasféle kérdéseken elmélkedik, mint a tudat, az elme és az én – mindez alaposan felturbózva akciójelenetekkel, melyek aztán olyan filmeseket ihlettek meg, mint a Mátrixot jegyző Wachowski-tesók, vagy akár a magasságos Steven Spielberg. Külön figyelemreméltó a filmzene, sokszor szinte önálló szereplőként vastagon hozzátesz az Őrnagy világának megértéséhez. A Páncélba zárt szellem történetének kétségtelenül ez a csúcspontja eleddig, pedig készült aztán 2002 és 2005 között egy több mint ötven részes sorozat, ami szintén komoly rajongást váltott ki: sok rajongó épp azt értékelte a sorozatban, hogy az a ’95-ös film filozofikus hangvételét és az alapul szolgáló manga pörgős történetmesélét ötvözte.
2004-ben ismét Oshii kreált újabb animét a sztori egy másik szálából, ezúttal illegálisan gyártott szexrobotokról, akik gyilkolászni kezdték saját tulajdonosaikat. Itt sem a hangulattal volt a gond – bár jóval sötétebb volt a Páncélba zárt szellemnél –, inkább a megjelenéssel: a háttér elemeihez elkezdtek CGI-t használni, míg a karakterek rajzoltak maradtak, így az egésznek némi videójátékos felhangja van, ami nem tett jót az összképnek. A legutóbbi feldolgozása a történetnek a 2015-ös Arise című széria, ami az Őrnagy előzménytörténetét igyekezett bemutatni. Ebbe a sorba lépett most be a Johansson-féle darab.
Jó, de amúgy az mi az, hogy anime?
Nagyon egyszerűen a japán animációs filmeket nevezik így. A cikk ezen pontján két út van: hagyjuk az egészet, hisz innentől érthető, avagy menjünk bele a sűrűjébe, és kezdjünk el azon lamentálni, hogy pontosan akkor mi is anime és mi nem az… különutas megoldásként a lényegre szorítkozom. Az anime szó a ’70-es években kezdett megragadni, addig a japán nyelv több szót is használt a saját animációs filmjeinek megnevezésére. A kifejezés tényleg annyit jelent, hogy animáció – pontosabban ez már egy rövidített szóváltozat, az etimológiába menjenek bele az otakuk.
Merthogy ilyen is van. Az otakuk a manga és anime fanatikus rajongói, a hangsúly pedig a fanatikuson van. Tágabb értelemben használják ugyan a Japán kultúrája, történelme, mindennapjai iránt érdeklődőkre is, de és inkább negatív jelentés társul a szóhoz: az otakuk azok, akik annyira rápörögtek a rajongásuk tárgyára, hogy jóformán kijelentkeztek a való életből, Japánban egészen komoly a jelenség, vannak, akik effektíve elvonultak a világtól, és összeköltözve, afféle kommunaként csak rajongásuk tárgyának élnek.
Ugyan az első japán animációk már 1917-ben megjelentek, az anime atyjának bizonyos Osamu Tezukát tartja a népítélet, és az anime szó is neki köszönhetően nyerte el ma használt jelentését a ’60-as években. Tezuka mangaművész és animátor volt, és kidolgozott egész sor technikai-művészeti megoldást arra, hogy Walt Disney rajzfilmjeihez képest kevesebb képkocka megrajzolásával – magyarán olcsóbban és gyorsabban tudjon animációs filmeket készíteni csapatával.
És miért néznek ki az animék olyan furán?
Leginkább a véletlen és a japán vizuális nyelv szerencsés találkozása miatt. Ugyanis a körülmények vicces összjátékaként aztán a Tezuka által kiötlött, ideiglenesnek szánt takarékoskodási trükkökből lettek az anime formanyelvének immanens elemei: innen jön például az állóképek használata, ami hasonló hatást ér el az animékben, mint a hagyományos filmekben a lassított felvétel, drámaivá, jelentőségteljessé teszi az adott képet. De szintén összetéveszthetetlen anime-stílusjegy – és ugyanebből a takarékosságból született – a sebességvonalak használata is mozgalmas jeleneteknél. Képzeld magad elé, mondjuk, a Dragon Ball egy csúcsjelenetét: Son Goku gyakorlatilag egy helyben marad, maximum „rezeg” egy kicsit, csak mögötte a háttér „mozog”, azaz elmosódott sebességvonalak suhannak, ami arra pont elég, hogy a villámgyors mozgás illúzióját keltse.
A karakterek összetéveszthetetlenül óriási szemei is kialakultak már itt, Tezukánál, fő ihletője Walt Disney gigantikus szemű figurája, Betty Boop volt. Az anime alakjainak így a kezdetek óta óriási szemei voltak, ami alkalmat adott az emberi érzelmek egész széles skálájának megjelenítésére – például a gonosz figurák szeme többnyire alaphelyzetben is szűkebb. A szemek mellett a haj is hangsúlyos: a figurák haja nemcsak extrém színekben és formákban pompázik, de jóformán külön életet él, a haj mozgása aláhúzza az akciókat, vagy érzelmeket fejez ki, például az elkámpicsorodó hős haja lekonyul, az ijedelemtől meg éppenséggel égnek áll. Ugyancsak jellegzetes vonás a különlegesen elegáns, stílusos ruhák viselete, Persze ez mind csak stíluselem, s mit ilyen, nem kötelező, az anime egyik legnagyobb nemzetközi hírű alakja, Hayao Miyazaki figuráinál például gyakorlatilag egyik sem stimmel: a szemek realisztikusabb méretűek, és nem alkalmaz például fura, irreális hajszíneket sem, valamint az öltözetek is kevésbé extravagánsak, mint az animehősöknél általában.
Mindenesetre ezeket a szükség szület megoldásokat alkalmazva Tezuka és csapata 1960-ban bemutatta be a Three Tales című filmet, az első animét, amit televízióban vetítettek. A többi innen már történelem. Az, hogy a ’60-as évek volt az anime bölcsője, annak hangvételére is kihatott, még túl közel volt a második világháborús atomcsapás emléke, ezt a traumát az első animék borús, kétkedő hangulata is visszatükrözte. Az anime azóta persze jócskán átalakult, ma már a disztópia csak egy a kismillióféle történettípus közül – ami megmaradt, az a hangvétel eggyel komolyabb volta, mint amit a nyugati stílusú animációs filmek nézői megszoktak. ahol a nehéz témákat széles ívben kerülik – így az anime világában még annyira sem értelmezhető „a rajzfilmek gyerkeknek valók” marhaság, mint itt nálunk.
Ez ugyanaz, mint a manga?
Nem, de tulajdonképpen csak a médium különbözik: a japán manga szó valójában ugyanúgy vonatkozik a képregényekre, mint az animációs filmekre, az angol és nemzetközi használatban ugyanakkor a manga szó egyértelműen csak a nyomtatott történeteket jelzi, magyarán a japán képregényeket. A manga a japán popkultúra alapeleme, nem úgy, mint a nyugati képregények: Japánban ez nem szubkultúra, hanem a mindennapok része, gyakorlatilag minden korosztály és társadalmi réteg olvas valamilyen mangát, az akciótól a kereskedelmi témákon át a horrorig van minden. A japán kiadói piac meghatározó hányadát adják ezek a kiadványok, csak helyben 4-500 milliárd jenes üzletről beszélünk, amihez a nemzetközi kiadások újabb milliárdokat adnak.
Van az a hentai is…
Van, te kis huncut. De felesleges kerülgetni a témát, bizony a hentai is a mangaművészetből nőtte ki magát, nagyjából annak megszületésével egy időben. Legalábbis az a hentai, amit mi itt nyugaton hentainak nevezünk, ami nem más, mint az anime pornó, amiből aztán már ugyanúgy van soft- és hardcore, illetve típusok ezer fajtája, mint a pornográf tartalmak bármelyikéből. A hentainak ezt a jelentését az amerikaiak terjesztették el, köszönhetően pongyola fordítások egész sorának.
A japán nyelvben ugyanakkor a hentai sokkal átfogóbb fogalmat jelöl: a szó a „hentai seiyoku”-ból lett rövidítés, ami leginkább „abnormális szexuális vágy”-ként fordítható, ilyen formán a hentai tényleges jelentése „perverzió”, és egyértelműen negatív értelmű kifejezés, amit sértésként lehet dobálni, hogyha valakinek a szexuális preferenciáit akarja ekézni a honpolgár. A japánok az erotikus/pornográf animére inkább az ero-manga vagy az ecchi-manga szavakat használják, míg mint mondjuk a vérfertőző szex – így japánban járva csak óvatosan érdemes használni a hentai szót.
És ez az egész anime cucc miért akkora szám?
Egyedi látásmód és formanyelv, izgalmas témák, sokrétű karakterek, és egész sor hatás a nyugati filmekre – kell ennél több? Az anime egy teljes, nagyon komplex, és az európai-amerikai látásmódtól alapjaiban eltérő világ, amiben érdemes legalább némi kirándulást tenni. Tezuka annak idején ugyan vállaltan maga is Walt Disney köpönyegéből bújt ki – első hősét, Astro-boyt alig lehet megkülönböztetni tetszőleges nyugati társától – a későbbiekben azonban a japán animációk stílusa saját fejlődési utat járt be, és mára már összetéveszthetetlen bármivel.
Ennek a külön fejlődésnek prózai oka van: a nyugati filmeket világszerte terjesztették, míg az animék sokáig megmaradtak Japánban. Amióta viszont kiléptek a szigetországból, azóta ez a hatás fordítva is megindult, már a ’80-as években is készültek anime stílusú rajzfilmsorozatok amerikai stúdiókban és közönségnek, így Így azt, hogy mi anime és mi nem az, egyre nehezebb eldönteni. Ha szigorúan vesszük, anime csak az lehet, amit japán stúdió vagy legalább zömében japán alkotók készítettek, elsősorban japán közönségnek – így például a nálunk is népszerű Avatar – Az utolsó léghajlító nem anime: amerikai filmstúdió gyártotta angolszász közönségnek. Nem mintha ez oly sokat számítana, csak a rend kedvéért.
És a legfontosabb: az üzenet. Az anime világában a hősök hétköznapi életet élő, problémákkal küzdő figurák, akik mellesleg néha megmentik az univerzumot valami gonosztól – gondolj csak Holdtündér Bunnyra, aki a gimisek összes elképzelhető nyűgjével küszködik, és még néha egy-egy kozmikus harc is belefér.
De a gonoszok is ugyanilyen sokrétűek, vannak reményeik, küzdelmeik, sérüléseik – nem csupán érthetetlenül rosszindulatú őrültek. Ráadásul az animékben a tetteknek következményei vannak, a főhős hibái nem múlnak el nyomtalanul, ám a következményekből tanulni tud. Ez a fejlődőképesség az anime lélektanának alapeleme: a rosszak is képesek megváltozni, a boldogtalan hősök képesek értelmet adni életüknek, ahogy az életnek általában is jelentősége és célja van, amiért érdemes harcolni. Tehát az anime nemes egyszerűséggel azért akkora szám, mert hat arra, amit Hollywood a szemed elé pakol – miközben alternatívát is kínál minderre.
