Januárban zanzajátékra invitálta Facebook-követőit, hogy foglalják össze pontosan hat szóban a kedvenc regényük tartalmát. A fehér királyé mi lenne?

József Attila kalandjai gonosz kommunisták között.

Ez biztosan elég pontosan írja le a cselekményt?

Amikor a nagyobbik fiam kicsi volt, kérdezték tőle, hogy olvasta-e az apja könyvét. Azt mondta, nem, de tudja miről szól: József Attila kalandjairól.

Miért gondolhatta ezt?

Valószínűleg pont akkor sokat hallgatta Huckleberry Finn és Tom Sawyer kalandjait hangoskönyvben, József Attila meg Kosztolányi pedig családtag nálunk, sokszor előfordulnak az otthoni beszélgetések során. Valahogy így fuzionálhatott a kettő.

Azóta olvasta már?

Három évvel ezelőtt Finnországban jártunk, ahol elolvasott minden könyvet, amit hozott, nálam viszont volt egy felolvasópéldány A fehér királyból és elolvasta kényszerből. De jól sült el, mert azt mondta, jobban ért engem, mint azelőtt. Akkor 11 éves volt.

Nem volt korai a kezébe adni?

Pont akkor olvasta, amikor már nem volt túl kisfiú és értette, de még nem volt elég idős, hogy ne viselje meg. Nagyjából a főszereplő Djatával volt egykorú ekkor, és nagyon megrázta, ahogy láttam, de berántotta a regénybeli világ.

Az említett világ a brit filmadaptáció során az 1984 young adult verziójává alakult drónokkal, térfigyelő kamerákkal. Nem zavarta az átértelmezés?

Az már az első percben kiderült, hogy az én világomat nem tudják használni, de látszott, olyan koncepciót igyekeznek létrehozni, hogy a történetem megmaradjon. Időtlenséget próbáltak alkotni, s elsősorban az érdekelte őket, hogy egy fejlett társadalomban miként jöhet létre a diktatúra. Nekem eszembe sem jutott volna ilyesmi, gyerekkoromban azt hittük, hogy a fejlett társadalmak automatikusan szabadok. Nem hittük, hogy a technológia használható rossz célokra is. Na jó, talán a telefonról el tudtuk képzelni. A rendezőpáros tagjai viszont szabadon nőttek fel, még csak családi emlékeik sincsenek arról, mit jelent a diktatúra, ezért indulhattak el a disztópia vonalán.

Hogyan keresték meg?

Pont Berlinben voltam és kaptam egy emailt Alextől (Alex Helfrecht, az egyik rendező – a szerk.), hogy olvasta a könyvem, napok óta sír miatta, és nagyon bízik abban, belemegyek, hogy ebből film készüljön.

Voltak feltételei?

Nem. Mondtam, hogy minden kérdésre válaszolok, ha kell beszélgetek velük a diktatúrák természetéről, vagy a könyv szerkezetéről, esetleg arról, hogy mit gondolok az időkezelésről, de a sztorival azt csinálnak, amit akarnak. Elolvastam a forgatókönyv első pár verzióját, de aztán már a többit nem. Talán az egyik utolsót is. Ugyanis nem szeretem, ha egy szöveg változik. A végső verziót sem láttam, hiszen érdemben beleszólni úgy sem tudtam volna, meg nem is akartam. Annyit kértem csak, hogy ne változtassák meg markánsan a film végét. Ha happy endet faragtak volna belőle, azáltal megváltozik a szellemisége és az rosszul esett volna.

Mennyit kapott a megfilmesítési jogokért?

Lehet vele keresni, de nagyságrendeket sem mondhatok.

Lehet belőle villája a Svábhegyen?

Nem.

A regényben a diktatúra mellett van még egy fontos történeti elem: az apahiány. A főszereplő Djata az egész regény során azt várja, hogy édesapja hazajöjjön a Duna-csatornától.

Pedig nem is ez az igazi gyászkönyvem, hanem a Máglya. Ezt a regényt még olvasta az apám. Nyomtatva ugyan nem, de a kéziratot igen. Januárban készültem el vele, és ő februárban halt meg, pont a megjelenés előtt. Nagyon bántott, hogy viszonylag fiatalon, 62 éves korában váratlanul, ráadásul a születésnapján távozott. Nem voltam felkészülve, hogy elveszítem. Évekig a tőle örökölt zakóban jártam felolvasni, pedig voltak sajátjaim. Eltartott egy darabig, amíg ezt kihevertem. Számomra nagyon fontos, hogy író lettem, mert ő nem lett az, csak akart. Közölt novellákat, de regényt sosem írt. Az első könyvemet ezért neki ajánlottam. Úgy éreztem, helyette írom. Szóval jobban belegondolva furcsa, hogy a könyvben apahiány szerepel, hiszen akkor még élt az apám.

Akkor miből fakadhat?

A félelemből. Mert az ember nem felejti el, ha az apját a szeme láttára viszik el. Ugyan csak egy napra, mert estére már visszahozták, de addig rettegtem, hogy nem látom soha többé az életben. Pláne, hogy hallottunk ilyen sztorikat. Valószínűleg ebből lett a regény, legalábbis egy jó része.

1988-ban ezért is költöztek Magyarországra a családjával?

Igen. Apám a vásárhelyi egyetemen tanított tanársegédként, de adjunktus nem lehetett, mert magyar volt. Aztán kirúgták, mert azzal vádolták, a román hallgatóknak rosszabb jegyet ad. Ezután házkutatások kezdődtek nálunk, és egyszer csak belátta, el kell jönnünk, mert nincs munkája, valószínűleg nem is lesz, a házkutatásoknak pedig börtön is lehet a vége. Féltünk, mert 1987-ben Romániában egyáltalán nem lehetett érezni, hogy annak a rendszernek egyszer vége lehet. Inkább tűnt úgy, hogy valami készül az etnikumok ellen. Amikor Magyarországra jöttünk 1988-ban, látszott, hogy itt közel sincs olyan olyan mértékű diktatúra.

És miként látja ma Magyarországon a hatalom helyzetét?

Azt érzem, hogy a hatalom olyan dolgokba is bele akar szólni, amibe nem kéne. Mert alapvetően minden demokratikus államban a hatalom dolga az lenne, hogy az intézményrendszert a legolajozottabban működtesse. Minél civilizáltabb egy társadalom, a hatalom annál pótolhatóbb. Majdnem mindegy ki az igazgató, ha jó igazgató. Úgy gondolom, a hatalom elfelejtette, mi a feladata.

Például?

Nem született olyan adórendszer, ami kedvezett volna egy erős, mindenkori hatalomtól független civil szféra létrejöttének, nincsenek olyan törvények, amik lehetővé tennék, hogy ma Magyarországon legyenek stabil alapítványok, magukat eltartani képes folyóiratok, vagy igazán független sajtó.

Emiatt nem tudok bízni az államban. Semelyikben sem. Örök vesszőparipám, hogy az ügynökügyek nem kerültek napvilágra. Nincs széleskörű adatnyilvánosság, mint Németországban, ami azt jelenti, a hatalom nem hisz a teljes szabadságban. Én idealista vagyok, a teljes nyilvánosságban hiszek, meg abban, hogy a hatalomnak korlátoznia kell önmagát. A hatalom ugyanis arra csábít, hogy visszaéljenek vele. Én kivételesen erős leckét kaptam erről, gyerekkorom óta ezt látom. A diktatúrában ráadásul nemcsak a legmagasabb szinteken élnek vissza a hatalommal, mert az leszivárog. Pont emiatt olyan erőszakosok a gyerekek a könyvben is. Mert megtehetik.

Ezért érezte úgy, hogy Jordán Tamásról és a szombathelyi színház ügye mellett szót emeljen Facebook-oldalán?

Nem szoktam megnyilvánulni minden közügyről, de ez személyes volt számomra. Amikor Szombathelyre költöztünk, azt tapasztaltuk, hogy ott nincs színház, és az emberek nem is értették miért kellene. A városnak ugyanis addig fontosabb volt, hogy legyen kosárlabda- és focicsapata, mint színháza. Apám nagyon szenvedélyes vitákat folytatott erről, tagja volt a városvédő körnek, ami próbált színházat alapítani, de ezt sem érhette meg, 2005-ben meghalt, a színház pedig két évvel később alakult. Akkor már nem éltem Szombathelyen, de örültem, hogy az emberek megértették, hogy miért van szükség színházra, sőt az előadásokon meg is telt a nézőtér. És ez Jordán Tamás érdeme.

Ami most zajlik, azt botrányosnak éreztem. Ha valaki tíz évet szán az életéből egy ilyen munkára, akkor nem így kell tőle elköszönni, mert ez méltatlan. Ha már a politika belemászik, méltósággal is művelhetné. A hatalom dolga nem az, hogy megalázzon másokat, még ha megteheti, akkor sem. Ezért is éreztem úgy, hogy írnom kell róla a Facebook oldalamra.

Ami tulajdonképpen olyan, mint Márai Füves könyve, csak online formában. Van rajta közélet, receptek, irodalom…

Kicsit tényleg az. Egy nyílt napló. Nincs semmilyen koncepcióm, sőt nagyon sokáig nem is akartam Facebook-oldalt, de aztán rájöttem, hogy lehet ott is kultúrát csinálni. Mert például az egyik legnagyobb költőnek tartom Kántor Pétert, és ha van egy versciklusa, amit szerintem nem olvasott elég ember, megosztom, hogy terjedjen a híre. Számomra pozitív csalódás a Facebook, mert azt látom, az embereknek van igénye arra, hogy Arany Jánosról beszélgessenek velük. Vagy Kosztolányiról. Mert ő százszorta érdekesebb, mint a napi politika. Sőt, azt is garantálom, 100 év múlva is fogunk róla beszélgetni, nem úgy, mint a mosatni államtitkárokról. Ezért sem használom arra, hogy minden kérdésben véleményt formáljak. Csak ami fontos nekem.

Tehát nem akar megmondóember lenni.

Mindenről van véleményem, de nekem az a dolgom, hogy regényeket írjak. Nem közíró vagyok. Akkor posztolok, ha bánt valami, de azt is kiírom, ha örülök.

Min dolgozik most?

Két regényem vár befejezésre, nemsokára eldől, melyikkel végzek előbb. De nincsenek címeik, ami jelentősen megnehezíti a róluk való beszélgetést. Az egyik A fehér király és a Máglya mellé áll be a sorba és alkot majd egy laza trilógiát, a másik pedig ugyancsak mozaikos szerkezetű regény, amely egy posztpolgárháborús településen játszódik, ahol épp túl vannak egy kemény etnikai konfliktuson és ezt próbálják feldolgozni. Srapnel a munkacíme, de az nem igazán tetszik.

Szívesen olvasnék egy posztapokaliptikus sci-fi regényt Dragomán Györgytől.

Van ilyen novellám, de nem hiszem, hogy egy regényt meg tudnék írni belőle.

Nem igazán mutatja ki, mekkora geek valójában.

Pedig van főzőgeek, képregénygeek és linuxgeek énem is. A családomat modernista főzéssel szórakoztatom, Goseiki Kjima 21 kötetes Lone Wolf and Cub című képregénye a kedvencem és tudok programozni. Szeretem a sci-fit is, de már kevesebbet olvasok, mert hiába jó egy ötlet, idegesít, ha rosszul van megírva. Nagyon szeretem például Neil Stephensont, és olvastam az összes könyvét az Anathemig, de azt már nem tudtam befejezni, mert halálosan zavart, hogy a komplett nyugati filozófiát akarja elmesélni más nevekkel.

Tehát nem veti meg a populáris kultúrát.

Sőt, olyannyira nem, hogy nem is választom el a nem populáristól. Volt egy mindenevő periódusom kamaszkoromban, amely azóta is tart, ezért a Lone Wolf and Cub remekül elfér a polcomon Hemingway mellett. Sőt, tervezek egy olyan kötetet, amiben filmnovellák lesznek majd a thrillertől a sci-fiig. Van például egy szuperjó horrorötletem öreg nyilas galambászokról. A többit egyelőre a képzeletére bízom.