Isten látja lelkem, nem vagyok nagy rajongója a frontális színháznak. Azzal együtt, hogy azért születnek még remek előadások így is, annyival izgalmasabb lehetőségek vannak, mint a klasszikus színpad–negyedik fal–közönség viszony! Itt nem kizárólag a nézők feje tetején ugrándozó játékmódra gondolok, hanem az olyan briliáns dramaturgiai elemekre, ahogy például a Katona zseniális Terrorja különösebb egzecíroztatás nélkül, de a nézőt is bevonja a darabba, ezzel a játékosság mellett – és ez az igazán lényeges – beteljesíti a színháznak azt a célját, hogy emberek eszmecserét folytassanak, a szerelemféltéstől a képmutatásig bármiről. Szóval szeretem, ha a színház közel húz magához – de ha már nem teszi, akkor valahogy így érdemes csinálni, ahogy a Víg új Szentivánéji álom-előadása.
A cselekményt aligha szükséges nagyon részleteznem, adott Titánia és Oberon, a civódó tündérpár, akiknek ellentéteiből aztán az egész szentivánéji őrület kikerekedik, Oberon Pukkot, a manót bízza meg gonosz kis szerelmi tréfájának megvalósításával: szerelmet hozó varázsszert csempész az alvó Titánia szemébe, hogy beleszeressen abba, akit felébredve először meglát, és hogy az embereknek se legyen olyan egyszerű az élete, még néhány boldogtalan athéni fiatalt is meglocsol a szerrel. Már eleve is bonyolult a helyzet, mert tiltott és viszonzatlan szerelmi szálak tekerednek egymásba, Pukk közbenjárására ez a helyzet még tovább kavarodik. Mindeközben egy csapat messze túl lelkes amatőr épp egy tragikus szerelmi történet előadására készül, ezzel akarják köszönteni a város uralkodóját esküvője alkalmából. Látszólag mellékszál mindez, mígnem az egyik „színész” Pukk útjába keveredik, aki csak úgy önszorgalomból szamárrá változtatja, és történetesen éppen ő lesz az, szamár képében, akit a szerelmi balzsammal megkent Titánia megpillant, így beleszeret, innentől kezdve ugyebár
A Víg darabja ugyan kissé átkeretezi, idézőjelbe teszi a shakespeare-i történetet, ez a minimális újraértelmezés azonban nem kér magának túl sok figyelmet, nem is emiatt fogunk emlékezni a darabra, hanem a féktelen, parádés, szó szerint vett komédiázás miatt. Az egész szereposztás nagyon helyén van, a rendezés ügyesen balanszíroz, minden karakternek megvan a maga felragyogása, egy-egy jelenet erejéig minden színész főszereplő, és egy szinttel ripacsabb, mint magától lenne. Élek a gyanúperrel, hogy ez rendezési irány volt: amint a darab egésze is egy őrült pszichedélia, holdkóros képzelgések orgiája, úgy kavarognak a szereplők is, mikor kit kavar felszínre ez az örvénylés, és mindenkinek kijut a maga személyes kis elmebajából, amelyben épp ő viszi a prímet.
Ebben Stohl az abszolút csúcs, lopja is a reflektorfényt szégyentelenül, egyszerűen minden megmoccanása fergeteges, mesterien tolja túl a ripacsságot – élmény nézni, ahogy fürdőzik az ökör, akarom mondani szamárkodásban. A „nagyoknak” egyébként is kivétel nélkül jutalomjáték ez a darab, Hegedűs D. Géza, Stohl András, és legfőképp Eszenyi Enikő olyan áradóan, örömtelin játszik, a legszigorúbban szó szerint értve a „játék” szót, amilyet csak ekkora színészek tudnak. Kicsit el is révedeztem azon, hogy bármilyen fontos is az, hogy Eszenyi Enikő színházat igazgasson, azért bizonyos szemszögből
A darab masszívan színészközpontú ugyan, de Kovács D. Dánielt, akinek ez az első nagyszínpadi rendezése, azért jegyezzük meg. Ezt az ezerszínű történetet, annak két külön szintjét – Stohlék színtársulata az egyik, a tulajdonképpeni athéni történet a másik – egy nevezőre emelni, összedrótozni emberpróbáló teljesítmény, és hogy mindemellett sikerült olyan miliőt teremteni, amiben minden színész ilyen erővel felcsillanhatott, igazolja a tavalyi Színikritikusok díját, amely a legígéretesebb pályakezdőnek választotta a rendezőt.
Shakespeare zsenijén ugyan nehéz rontani, de a Nádasdy Ádám-féle fordításból, Závada Péter átdolgozásában megszólaló szöveg frissessége is erősen aládolgozik a színészi teljesítményeknek. A díszlet, a látvány is csak annyira trükközik, hogy a tündérek és manók varázsossága megjelenjen az alapvetően köznapi keretek közé helyezett mesében. Ettől az átgondoltságtól, és elsősorban az alakítások erejétől aztán semmi hiányérzet nem marad még a magfajta nézőben sem, aki közelséget vár még a kőszínháztól is. és terjeszti ki a publikumra a bűvkörét, mint a virtuóz, akin érzékeled az enyhe önimádatot, de ez olyan ragyogó tehetséggel párosul, hogy nemhogy nem haragszol érte, de egyenesen kényeztet ez a harsogó bravúrosság. Talán a legelőremutatóbb út ez a szórakoztatásban: nem kínos bukdácsolásokkal feledtetni a balsors nyűgét s nyilait, hanem azt mutatni teljes erővel, hogy nézd csak, milyen erővel tud emberekből sütni a tehetség! Az ilyen ordító alkotóerő tényleg visszaad valamit az emberiségbe vetett hitünkből, ráadásul, szemben a púderszínű motivációs lányregényekkel, még a stílusérzéked sem fájdul bele.
Szentivánéji álom
Vígszínház / bemutató: 2017. február 25.
Rendező: Kovács D. Dániel
Theseus/Oberon: Király Dániel
Hippolyta/Titánia: Járó Zsuzsa
Pukk: Eszenyi Enikő
Egeus: Gados Béla
Hermia: Szilágyi Csenge
Heléna: Bach Kata
Demetrius: Orosz Ákos
Lysander: Ember Márk e.h.
Zsindely: Hajduk Károly
Alap, Pyramus szerepében: Stohl András
Gyalu, Oroszlán szerepében: Hegedűs D. Géza
Üsti, Fal szerepében: Zoltán Áron
Cérna, Hold szerepében: Varju Kálmán
Egy illuminált úr, Thiszbé szerepében: Tóth András
Tevékeny lidércek: Kárpáti Pál, Rainer-Micsinyei Nóra
Athén eltévelyedett ifjai: Erdei Gergő, Puzsa Patrícia, Szitás Balázs, Tar Renáta, Takács Zalán, Szabó Mátyás, Viszt Attila
