1. Hét szamuráj (1954 – r: Akira Kurosawa)
A „minden idők legjobb filmjei” listákon jellemzően előkelő helyet elfoglaló japán szamurájfilmet gyakran emlegetik úgy, mint a „világ első modern akciófilmje”. Bár ezzel biztosan lehet vitatkozni, az nem kérdés, hogy az akciófilmek nagyon sokkal tartoznak Akira Kurosawának, aki ezzel a filmmel teljesen megváltoztatta, hogyan is kell leforgatni egy harcjelenetet.
A japán rendező teljesen újszerű technikát alkalmazva vette fel a lassított felvételekkel tarkított akciókat, egyszerre több kamerát használva, és a felvételeket olyan vágási módszerekkel állított össze, ami máig tanítanak a filmes iskolákban, és rendezők egész generációja tanult belőle.
2. Vad banda (1969 – r: Sam Peckinpah)
Nehéz meghatározni, pontosan mikor is született meg az akciófilm, de ha nagyon mondani kell egy filmet, akkor a legjobb, ha Sam Peckinpah mesterművét említjük. A Vad bandában Peckinpah leszámolt a western hősies mítoszával: a főhősök kegyetlen gyilkosok, akik egy pillanatig sem tétováznak, ha ártatlan embereket kell legyilkolniuk a túlélésért, de a törvény őket üldöző emberei is hozzájuk hasonló megvetendő senkiháziak.
A tűzpárbajok pedig pontosan illeszkednek ehhez a koszos, kegyetlen világhoz. Itt már nem csak a gyomorhoz szorított kéz jelzi, hogy valakit eltaláltak, hanem mindenfelé fröccsenő művér. A Kurosawa technikáját továbbfejlesztve leforgatott lövöldözések itt csodásan filmezett kegyetlen vérengzések, teli lassított felvételekkel ,bonyolult vágásokkal és lenyűgöző, már-már balettszerű koreográfiával.
Megjelenése idején kifejezetten sokkolta az embereket, és még most is iszonyatosan hatásos, amikor már hozzászokhattunk a véres akciófilmekben látható erőszakos jelenetekhez.
3. Rambo (1982 – r: Ted Kotcheff)
Természetesen egy ilyen lista sem lenne teljes az akcióhősök legikonikusabb figurája, Rambo nélkül, aki szinonimája lett a minden ellenséget legyőző elitkatonának. De még mielőtt Rambo képregény-figurává vált volna, hogy egyszemélyes hadseregként legyőzze a vietkongokat (Rambo 2.) és az oroszokat (Rambo 3.), egy lelkileg meggyötört, sebzett lelkű veterán volt, aki egészen másfajta ellenség ellen küzdött: egy amerikai kisváros hatalmaskodó rendőrei ellen.
A filmben minden benne van, ami csak lehet egy akciófilmben: verekedések, lövöldözések, autós üldözések, robbanások és folyamatos feszültség. Ami különösen a többi Rambo-film fényében meglepő, hogy Sylvester Stallone milyen jó színészi alakítást nyújt vietnámi dzsungelben átélt szörnyűségek hatására összeroppant hős kommandós szerepében, aki végül romhalmazzá változtatja az oregoni kisvárost. És a film végén nem győztesként “lovagol a naplementébe”, hanem zokogó idegroncsként omlik össze.
4. Aliens – A bolygó neve: Halál ( 1986 – r: James Cameron)
Iskolapéldája annak, hogy kell megcsinálni egy jó folytatást. Az Alien – Nyolcadik utas: a Halál magányos gyilkos űrlénye helyett itt százával özönlenek a világegyetem legrémisztőbb lényei, amik ennek ellenére semennyire sem tűnnek kevésbé halálosnak. James Cameron hihetetlen tempót diktál, miközben iszonyatos feszültséget is képes teremteni (a mozgásérzékelők folyamatos pityegése nagyon őrjítővé tud válni egy idő után).
Az akciójelenteket hihetetlenül lendületesek és a film végi végső összecsapás az Alien-királynővel pedig maga csoda, főleg, ha figyelembe vesszük, mire is voltak képesek akkor a speciális effektusok.
5. Die Hard – Drágán add az életed (1988 – r: John McTiernan)
Ha van olyan, hogy „minden idők legjobb akciófilmje”, akkor az nem lehet más, mint a Die Hard. Egyszerűen minden tökéletes benne: a történetvezetés, a főszereplő, a mellékszereplők, az akciójelentek, a tempó, a laza szövegek és persze gonosz figurája. Minden stimmel.
Ezzel a filmmel Bruce Willis teljesen megváltoztatta az akcióhősökről a 80-as években kialakult képet. John McClane figurája nem egy már-már emberfeletti képességekkel rendelkező, mindenkin könnyedén átgázoló izomkolosszus, hanem hús-vér ember, aki végigszenvedi a Nakatomi toronyházban túszokat ejtő, és egy terrorista akciónak álcázott rablást végrehajtó bűnözők elleni küzdelmet.
6. Terminator 2 (1991 – r: James Cameron)
A film, amivel a számítógépes animáció végleg betört az akciófilmek világába, és be lett mutatva, milyen csodára is képes a CGI. Az első Terminator lehet, hogy sokak szerint jobb film (szerintem is), de akciófilmként a második rész kétségtelenül magas veri az alacsony költségvetésből létrehozott elődjét.
És a több pénz meg is látszik. Az ekkora már a világ legnagyobb filmsztárjává vált Arnold Schwarzeneggerrel készült moziban minden nagyobb, gyorsabb, látványosabb és tempósabb. És ami a legfontosabb, az idő sem tett rosszat neki. 25 év után is pontosan annyira szórakoztató, mint amikor bemutatták.
7. Hard Boiled – A fegyverek istene (1992 – r: John Woo)
A legjobban úgy tudod megállapítani egy „legjobb akciófilmek” lista értékét, hogy megnézed, szerepel-e rajta a Hard Boiled. Ha nem látod rajta – sőt, nincsen az első öt között –már is tudhatod, hogy az a lista bizony szart se ér. John Woo 1992-es mesterműve az utolsó filmje volt, amit Hongkongban készített, mielőtt átköltözött volna Hollywoodba, éss az akciófilmek pápája mindent megtett, hogy távozása igazán hangos legyen.
Amit Sam Peckinpah elkezdett a Vad Bandával, azt Woo még magasabb szintre emelte, és minden idők legszebben megkoreografált, legőrültebb akciójeleneteit hozta létre, sok lassítással és közvetlen közelről vívott, balettszerű pisztolypárbajokkal. Már az első akciójelenet annyira intenzív, hogy minden más filmben elmehetne a „végső nagy leszámolásnak”, és innentől kezdve nincsen megállás, egészen a majdnem 45 percen (!) keresztül tartó utolsó nagy akcióig (amit 40 napon át forgattak). Soha senki nem ért még a közelébe.
A Hard Boiledról nem lehet beszélni anélkül, hogy meg ne említsük az alábbi, legendássá vált 2 perc 43 másodperc hosszú jelenetet, amiben vágás nélkül nézhetjük, ahogy a két főhős átgázol a rosszfiúkon.
8. A Bourne-ultimátum (2007 – r: Paul Greengrass)
A rosszul elkészített akciójelenetek egyik legfőbb ismertetőjele a „rázkódó kamera”, amikor az össze-vissza rángatott kamera gyors mozgatásával próbálják leplezni a rosszul megkoreografált összecsapásokat. Paul Greengrass azonban a James Bourne-széria harmadik, és legjobb darabján nagyszerűen bemutatta, hogy ezt a technikát is lehet jól alkalmazni.
Az eredmény: magával sodró, elképesztően lendületes, már-már dokumentarista akciójelenetek, amiben ugyan érezzük a káoszt, de közben mégis végig képesek vagyunk követni, hogy mi is történik.
