Piszkos Fred szindróma megvan? Rejtő Jenő briliáns zsiványa, ha szidja Fülig Jimmyt, akkor a kocsmanép – mert nagy zsivány ez a Fred – Jimmy mellé áll, és fordítva. Kevésbé tervezetten, de valahogy így van ez az alpári vígjátékokkal, Piszkos Fred én vagyok, a hülye kritikus: vannak azok a darabok, amelyekről tudom előre, hogy mondhatom én, hogy bizony színvonalban lett volna még hova fejlődni, a kedves publikum így is imádja. Adam Sandlertől bármi, csak hogy egy kézenfekvő példát mondjak. Hangsúlyozhatom, hogy kissé ciki még mindig tömegesen nyeríteni azon, ha valaki orra esvén épp egy lócitromban landol, a széles közönség szerint ez vicces. A tömeg mindig a könnyen érthető színvonalra fog jól reagálni, az írástudó meg mindig azon fog kepeszteni – legalábbis illő volna – hogy emelkedjék az a léc.
Itt van a piacvezető kertévé, utánajártak, beletették a munkát, a színészgárda sem ZS-kategóriás, gyönyörű helyszínt találtak, a figurák is autentikusak, a részek külön-külön stimmelnek – és a végeredmény mégsem áll össze.
Pedig az ötlet, hogy legyen minden szereplőnek valami eposzi jelzője, működhetne. Adott a pap, aki testépít és intenzíven elvágyódik egy menőbb gyülekezetbe, atyja, akinek egyetlen célja, hogy fiát eltérítse a cölibátustól, a korrupt polgármester, aki a pecázásnak él, és csak azt nem lopja el, amiről nem tud, a fociedző, aki az autójába szerelmesebb, mint a nőjébe, pedig annak más vágya sincs, mint az esküvő. És mindehhez jön a falu népe, mely gyakorlatilag alkoholista közmunkásokból és nyugdíjasokból áll – mondjuk demo- és szociográfiailag helytálló – és csak az ingyen kajával-piával mozgósítható. Ez mind a valóságban is elég könnyedén elképzelhető – tedd zsebre a feltörő anyázásodat, hidd el, tudom, az ország egy gyűszűnyi kis falujában éltem le én is a fél életem – de nem ilyen szinten egydimenziósítva.
Ráadásul minden jelenet nagyot akar dobni, holott a legjobb pillanatok éppen azok, amikor igazából nem történik semmi, csak áll a színész karakterben, és néz ki a fejéből. Amint megszólal, minden figura önmaga karikatúrájává válik, életszerűtlen, vértelen, és ami a legszomorúbb, engesztelhetetlenül nem vicces. Az akarat, hogy a sorozat görbe tükröt tartson, átcsapott erőlködésbe, ezzel a sorozat elveszítette minden könnyedségét – márpedig izzadva nehéz viccesnek lenni. És nem a suttyóság a gond, sőt. A tavalyi év egyik remek honi példája, a Kút például ennél messze suttyóbb volt, stricik, kurvák, kriplik, náluk alpáribb figurákat, vaskosabb dumákat aligha lehet elképzelni, mégis zseniálisan működött az egész.
Hoppá – ez lehet a gond. A mi kis falunk nagyon is létező figurákat akar mutatni, velük nevettetni, de ahhoz túl konzum, hogy bevállalja az igazi, őszinte vaskosságot. Mindenről, ami tényleg olyan lehetne, amilyen az a falvakban – ahol a szar nem kaka, és az alkeszok sem irgumburgummal bosszankodnak – szépen lecsiszolja az éleket a főműsoridős finomkodás, innentől kezdve az ízes káromkodások helyett elmaszatolt óvatoskodás történik a képernyőn, és mivel nem életszerű a hangulat, így az önmagunkon, kínunkban nevetés se jön össze. Pedig az a magyar vidéken – bár hagyjuk ezt, szóval, Magyarországon – a túlélés alapeszköze.
a nagyközönségnek elég a majdnem ismerős meg a majdnem vicces, és a színészgárda is hatalmasat alakít, Szabó Győző és Csuja Imre is nagyot megy, Lengyel Tamás meg a szájából kilógó kapanyéllel simán elviszi a vállán a fél szériát (UPDATE: így is lett, brutális nézettsége volt az első résznek).
Szóval vannak itt remek dolgok, és a saját gyártásnak is mindig örülünk, de azért jó lett volna igazán lelkesedni.
A mi kis falunk csütörtökönként, 21.25-től látható az RTL Klubon. Az első rész visszanézhető itt.
