A Fekete ötven árnyalata
Ettől a filmtől tényleg senki nem várt sokat, de képes volt rá, hogy még azt a keveset se ugorja meg. A Wayans klán egyik ifjabb gyermeke, Marlon nem rendelkezik még azzal a komikusi vénával sem, amivel bátyja, Damon, pedig hát az sem túl nagy. A film értelemszerűen A szürke ötven árnyalata paródiafilmje akar lenni, ami ötletszinten még működhetne is, de nem, minden erőltetett és bepállt seggszagú (a hasonlat a filmben is elhangzik). Azon kevés mozik egyike, amelyekre 1 pontot adtunk azt is csak azért, mert nullát mégsem lehet.
Ben-Hur
Azt hinné az ember, hogy ha már egy sokszor elmesélt történetet újra elővesznek 2016-ban, biztosan lesz benne valami plusz hozzáadott érték, ami a modern kor gyermeke számára újdonságként hat, többlet mondanivalóval bír, vagy pusztán érdekesebb, emberközelibb, esetleg más aspektusokat ragad meg. Sajnálattal kell közölnöm, hogy az újrafőzött Ben Hurral nem ez a helyzet, az új film annyiban tér el a régitől, hogy rövidebb, az események rosszra fordulását nem egy cserép, hanem egy zelóta okozza, továbbá Jézus többször is megszólal. Ilyen formán az év legfeleslegesebb filmjeinek egyike, és valahol még ízléstelen is azzal, ahogy ordítva kilóg a lóláb, hogy az egész csak egy újabb bőr lehúzásáról szól.
Szellemirtók
2016 egyebek mellett az az év is volt, amikor csúcsra járt a remake-láz, és ez, nyakon öntve a feminizmusnak valami kitekert, félreértett verziójával megfejelve hozta létre az olyan filmeket, mint például az idei Szellemirtók, amiben attól lesz majd női egyenjogúság meg girlpower, hogy a szereposztást megcserélték, és a négy főszerepet négy nőnek adták. Ami ellen persze már önmagában is tiltakoztak sokan, aztán az első előzetessel egyre valószínűbbé vált, hogy végül is a tiltakozóknak lesz igazuk, nem azért, mert nők a főszereplők, hanem mert a film jó eséllyel fantasztikusan pocsék lesz. Így is lett, igazi fájdalmas filmélmény.
Tini Nindzsa Teknősök: Elő az árnyékból
Ez is egy olyan filmes folytatás, aminek már az első része helyett is nyugodtan elmehetett volna az egész stáb inkább egyet pizzázni, persze ahogy akkor is, most is az a tipikus helyzet állt fenn, amikor a kritika és a közönség kettévált, és míg a szakma meg volt győződve arról, hogy ez egy rágógumitrágya, addig a közönség boldogan rágta azt, örülvén Megan Foxnak és a CGI-tekiknek. Már az is érthetetlen volt, hogy pontosan miért is készül sequel a filmhez, oké, jól termelt a pénztáraknál, de azért az igazi hype szintjét meg sem közelítette. A második részben az égvilágon semmi nem változott, a sztorit is nehezen tudtam felidézni, annyiról számolhatunk be, hogy legalább Krang felbukkan, és nagyjából ennyi, a tekik ugrálnak, pizzáznak és tenyérbemászóak, Megan Fox meg azt tudja, hogy dögös. Ülj le, fiam, egyes.
A függetlenség napja – Feltámadás
Ettől a filmtől nagyon sokan nagyon sokat vártak, mi is nagy lelkesedéssel vártuk a bemutatót, hát hogyne, a kritikus is ember, benne is munkál a nosztalgia, a húsz évvel ezelőtti alapfilmet pedig nem lehetett nem imádni. Hát, ezt lehet, sőt. A Feltámadás ugyanis nagyjából elfelejtette, hogy miért is készít filmet, ami filmet készít: jelesül, mert el akar mesélni egy történetet. Mármost történet ebben a filmben gyakorlatilag nem létezik, ülünk a fénysebességgel száguldó nosztalgiavonaton, meg van mellé nagyon sok számítógépes animáció, aztán nagyjából ennyi is, mert ugye ez a kettő önmagában is megtart egy filmet. Ja, nem. Kár érte.
A Beavatott-sorozat: A hűséges
Az utóbbi évek egyik szórakoztatóipari blamázsa ez az egész ügy a Beavatott-szériával. A trilógia, amely afféle bétaverziós Éhezők Viadala volt, könyvként sem tudta hozni azt a hype-ot – és minőséget -, amit Az Éhezők Viadala-trilógia, a filmes pályafutása pedig egyenesen botrányos, nálunk a szerkesztőségben rajtam kívül mindenki szenvedélyesen gyűlöli a franchise-t, engem meg szimplán nem érdekel, köszönöm, csak majonézből szeretem a lightot, a “kisportolt tinik megmentik a világot a diktatúrától” történetet jobb szerettem a klasszikus változatban. A Beavatott széria már az elején sem volt jó, de képes volt filmről filmre egyre rosszabb lenni, ráadásul minden eddigi filmjénél komoly kritika-közönség szembenállás volt, a nép szerette, a szakma pokolra kívánta a filmeket. Ez utóbbi tény viszont senkit nem hatott volna meg, ha a nép eléggé szereti, de nem így történt, filmről filmre egyre kevesebb pénzt hozott, így aztán a lezárást már nem is moziba, hanem tévéképernyőre, sorozatformában képzelik el. Dehogy ciki, ugyan.
Támadás a Fehér Ház ellen 2. – London ostroma
Ez a kakukktojás a listánkon, a filmet ugyanis azzal együtt szinte élveztük, hogy úgy filmes produktumként egészen fenomenálisan rossz, így aztán helye van ezen a listán, ekkora B, C, sőt ZS kategóriát ugyanis legutóbb a VHS korszak fénykorában láttunk. Igazi agyatlan tesztoszteron-mozi, a főhős egymaga legyőz mindenkit, az olyan lényegtelen apróságok, mint a címben elrejtett földrajzi bukfenc, elhalványítja az a megnyugtató kétdimenziósság, ami az egész filmet jellemzi: a főhős nagyon tökös, a rosszak nagyon gonoszak, de már nem az oroszok a genyák, nem is a tálibok, az irakiak vagy irániak, hanem maga az ISIS, mégiscsak 2016-ot írunk. Az “olyan rossz, hogy az már jó” tipikus esete.
Batman Superman ellen – Az igazság hajnala
Jaj, jaj, a másik nagy fájdalom az évben, szinte garantálhatóan szerepel az összes hasonló listán, ez a film bizony az év talán legnagyobb kritikai buktája – és ami még szomorúbb, hogy a másik is egy DC film… A Batman és Superman ellentétét felrajzolni, és a későbbiekben érkező Igazság Ligáját megalapozni vágyó film hangulatában igen sötét, amivel nem lenne gond, ha komolyan lehetne venni, humortalan, ami végül is oké, csak akkor valami mást illő lenne adni a nézőnek, ám a történetszálak követhetetlenek, a karakterek felszínesek, és a látvány is csak gumicsontnak elég, annyira túl van tolva. Mindez pedig főként azért nagy baj, mert ez a film volt hivatott lerakni a DC univerzumának alapjait. Ami ekképpen pillanatnyilag elég rozoga lábakon áll.
Egyiptom istenei
A február igen fájdalmas hónap volt idén a filmrajongóknak, ugyanis két vállalhatatlanul, szavakkal leírhatatlanul rossz film is mozikba került, a már említett A fekete ötven árnyalata mellett ez volt a másik film, ami kivívta a ritkán osztogatott egypontos értékelést kollégámnál. Eleve nehéz felfogni, hogy láthattak a fejesek bármilyen szinten is fantáziát ebben a képtelen agyrémben, de hogy az első látványterveknél hogy nem kaszálták el a projektet, az végképp érthetetlen. A film mindenesetre elkészült, rettenetesen sok pénzből, amit egyelőre nem tudunk, mire költöttek, mert a CGI például a Sharknadóban tisztességesebben nézett ki, de legalábbis ízlésesebb volt. És ez csak a külcsín, a tartalom még ennél is bizarrabb, vannak itt emberek között járó-kelő istenségek, űrhajón lovagló Napisten és űrgalandféreg, és annyi arany, hogy a Vámház körút 9. sírva könyörög a receptért. Csak egyvalami nincsen, pontosabban kettő: füle meg farka a történetnek, na az nincs. Mondjuk ha ivós játékkal kiegészülve, haverokkal nézed, valamely 70-es évekbeli ZS-kategóriás darab helyettesítéseként, akkor egészen vicces. De az agysejtjeidre akkor is komolyan veszélyes.
Tarzan legendája
A “legenda”, az “ébredés” és a “feltámadás” szavak, ki tudja miért, zavarbaejtő gyakorisággal használatosak olyan filmeknél, amelyek egy már unásid ismert karakterről avagy történetről kívánják a hivatalos változat szerint lerántani a leplet, a nem hivatalos, viszont igaz változat szerint meg inkább csak még egy bőrt. Nincs ez másként a Tarzan legendájával sem, amiben az akart lenni a nagy ötlet, hogy Tarzan annak idején Jane-nel megy Londonba, ott beilleszkedik meg minden, majd bizonyos okokból ismét a dzsungelbe kell utaznia, ahol aztán mindenféle baj lesz. Mindeközben mindenki nevetségesen egydimenziós, a jók szentek, a rosszak motiváció nélküli elmebetegek, a látvány bántóan művi, a történet pedig a Bogyó és Babóca bármelyik részében izgalmasabb. EZ a film annyit tud, hogy szexisek a főszereplői, ez azért pubertás után már nemigen elég semmire.
Alice Tükörországban
Ez a film gyakorlatilag olyannyira szégyentelenül az előde, az Alice Csodaországban pofátlan meglovagolása, hogy a Carroll-féle eredetihez alig van köze, sokkal inkább egyenesági folytatása az előzménynek, még a helszín is ugyanaz, ne tévesszen meg a magyar cím. A cselekmény továbbra is ostobácska, a látvány pedig újfent grandiózus, még ha unalmas is. Egyetlen pozitív változás, hogy a többmázsányi vakolattal sminkelt Johnny Depp kevésbé tolja fullba a kretént. A film teljesen feleslegesen túlcifrázott, sem látványában, sem tanulságaiban nem mutat semmi emlékezetest, és összességében fájóan középszerű.
A főnök
Melissa McCarthyt egyre inkább próbálják az aktuális kedvenc komika szerepében feltüntetni, sajnos egyre kevésbé működik. Pedig én tényleg akartam kedvelni ezt a filmet, de sajnos hiába minden jó szándék, ez a mozi családi filmnek messze nem elég érzelmes, vígjátéknak meg egyszerűen nem elég vicces, megátalkodottan nem. A poén-próbálkozások laposak, a főszereplő Melissa McCarthy botrányos, Kristen Bell mintha ott se lenne, a felvonultatott gyerekszínészek, mint az átlag gyerekszínész: ripacsok, laposak és/vagy irritálók, a kevés valóban működő pillanatot Peter Dinklage-nek köszönhetjük. De még Tyrion sem menthet meg mindent, ezt a filmet sem tudta.
Zoolander 2
Meg kell valljam, nekem ezzel az egész Zoolander-témával kapcsolatban eleve vannak kérdéseim, pontosabban csak egy, jelesül, hogy ezt miért? Ám belátom, hogy az első film a maga bizarr módján igazi kultfilm lett, s mint ilyen, annyira nem lepődtem meg, hogy készül hozzá a rég várt folytatás. Sőt, valahol azon a tájon, amikor Benedict Cumberbatch felbukkant az első előzetesekben, még egészen lelkes is voltam a filmmel kapcsolatban. Aztán elkészült, mozikba került, és visszakerültem a hurok elejére, és már megint annyit tudok csak kérdezni, hogy így mégis miért kellett?
Rossz szomszédság 2.
Ez a hely itt a listánkon tulajdonképpen nem is a Rossz szomszédság 2-nek szól. Írhattam volna ide a Nagyfater elszabadul, a Mike és Dave esküvőhöz csajt keres, a Tapló Télapó 2 és még jó pár hasonló mozi címét, bármelyik olyan filmét, amelyik a tipikus agyatlan, hányós-fingós-fosós, esetleg kukis-puncis, bukdácsolós úgynevezett vígjátékok kategóriáját erősíti. Vessetek a furkászok elé, de egyszerűen nem fogom fel, hogy hogyan képes még mindig, 2016-ban, az internet, vele a végtelen tudás, intellektus, kultúra és humor forrásának korában ennyi ember még mindig azon böfögve nyeríteni, hogy emberek részegek/kanosak/hasmenésük van. Hála az égnek idén legalább Adam Sandler nem jött ki új filmmel, komolyan, hagyjuk már ezt a zsánert abba egy életre.
X-Men: Apokalipszis
Adott egy szinte korlátlan hatalommal bíró ősgonosz, aki el akarja pusztítani a világot, majd uralni akarja a megmaradt romokat. Persze csak pár ember van, aki felveheti velük a harcot, s hatalmas CGI-várospusztulások után végül a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jók pedig levonnak néhány klisés konklúziót, majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak – nagyjából tényleg ennyi történik, és hajszálnyira vagyunk csak attól, hogy a Batman Superman ellen blamázsát éljük át újra, de végül a mozi nem omlik össze. Azért nagyon stabilan sem áll, inkább csak azért került erre a listára, mert egy ekkora mozitól az, hogy nem lett kínos, a középszerűség nagyon, nagyon nem elég.
Halj már meg!
Egy haláleset sosem jön jókor, de ha az illető egy alkotási folyamat kellős közepén távozik, még nagyobb űrt hagy maga után. Ezután ugyanis nagy kérdés, hogy vajon mivel lehet tisztelegni az elhunyt rendező emléke előtt jobban: ha befejezik helyette félbemaradt filmjét, vagy inkább kegyeleti okokból úgy hagyják, nem bolygatják, hiszen honnan is tudhatnák, mi volt pontosan a direktor víziója. Mivel az 55 éves korában távozó Kamondi Zoltán halálakor már a Halj már meg! (ez mennyire ironikus) vágásának végső stádiumában járt, Koltay Lajos és a film többi producere úgy döntött, befejezik végül a filmet „úgy, ahogy ő is akarta volna”. Nagyon remélem, pont emiatt lett a film olyan, amilyen (a nézhetetlenség határát súroló), vagyis mert Koltayék nem akartak érdemben változtatni a vágóasztalon a dolgokon, s ha Kamondi még élne, még pofozgatta volna annyit, hogy jó film kerekedjen a Halj már meg!-ből. Így viszont nagyon szomorú, hogy egy hagyatékról szóló film lett a hagyatéka Kamondi Zoltánnak. Bár ne így lenne.
Warcraft
Jó ideig nagyon úgy tűnt, hogy ez lesz az a mozi, ami megtöri végre a játékadaptációs filmek átkát, és vállalható, urambocsá élvezetes lesz. Tényleg, egészen sokáig hittünk benne. Aztán nem lett jó, de ordítóan, fájdalmasan nem, és kicsit érthetetlen is, hogy ez miként történhetett, pénz volt, szakértelem volt, szándék volt. A fő probléma, hoyg a fantasyvilágok akkor működnek, ha nagyon, nagyon alaposan ki vannak találva, és hát ez a világ sajnos nem eléggé átgondoltan készült, és ez érződik. Emiatt van az is, hogy azoknak, akik sosem WoWoztak, szinte teljességgel követhetetlen a sztori, mindezek miatt a látvány akkor sem tudna kárpótolni, ha igazán erős lenne, de még csak nem is az. Nagy csalódás.
Assassin’s Creed
Apropó játékadaptációs filmek, apropó csalódás. Ha már itt tartunk, jöjjön a másik ugyanebből a kategóriából, gyakorlatilag ugyanaz pepitában. Pedig ezzel szemben tényleg, őszintén bizakodtunk egészen sokáig, hisz a szereposztás és az alkotócsapat is erős volt, az első előzetesektől meg ledobtuk a láncot. Aztán sajnos itt is ugyanaz történt, ami a Warcraftnál, a sztori nem tudott megállni a saját lábán, pedig az Assassin’s Creed világa csaknem tökéletes alapanyag egy egészséges mozifilmhez. A történelmi korokon átívelő évezredes sztori bárhonnan megfogható, elkezdhető, kifejthető, hiszen tulajdonképpen két pillérre, az asszaszinok és a templomosok közti harcról szól, mégis az eredmény kidolgozatlan és kiszámítható, a párbeszédek olyan rémesek, hogy még a Fassbender-Cotillard páros se képes életet lehelni a főszereplőkbe, a látvány pedig, bár klassz, nem tudja megmenteni a projektet a többi gyerekbetegségtől. Kár érte.
Suicide Squad – Öngyilkos osztag
Különösebb kockázat nélkül leírhatom, hogy ez volt az a film 2016-ban, amely a legnagyobb csalódást okozta a legtöbb nézőnek. A DC szupergonosztevőiből rekrutált csapat története csapong, sem hangulatában nem talált irányt, sem fókuszálni nem volt képes, a szereplők hátteréről aránytalanul keveset tudtunk meg, az egész film kissé amatőr és összecsapott hangulatot keltett, érezhető volt, hogy kellett pár újraforgatás és a vágással is meggyűlt a bajuk, a hangulat túl sötét lett, de nem nyomasztott, inkább csak komolykodásnak éreztük ezt a fene nagy parázást, és a Joker megjelenítése is kiváltott vitákat. Én speciel bírtam a Leto-féle bohócot, a gond inkább azzal volt, hogy nem volt nagyon lehetősége jónak lennie egy ennyire fájdalmasan elhibázott filmben. Persze óriási, döbbenetes pénzeket termelt a film, és a kommentek között is a véremre szomjaznak majd a fanboyok, de akárhogy is, ebben a filmben egyedül Margot Robbie, és az által megformált Harley Quinn működött valamelyest, ő nagy eséllyel meg is kapja majd a saját moziját. Inkább, mint ebből egy folytatást.
Neon démon
Fúh, ez a film. Mit film, ez az izé. Erről, amióta láttam, nem voltam képes dühöngés nélkül véleményt alkotni. Most sem fogom vissza magam, ez ugyanis a legrosszabb filmes produktum, amit nemhogy 2016-ban, de nagy eséllyel úgy egész életemben valaha láttam. Nicolas Winding Refn a Drive-val sokaknál kultfilmes státuszba került, nekem ennyire azért nem volt a szívem közepében, szóval teljesen nyitottan, különösebb elvárás nélkül ültem be a filmre. Hogy aztán úgy a harmadik perctől kezdve azon elmélkedjek, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy egy ember, adott esetben a rendező, átvigye ezt a hagymázas őrületet pénzemberek, döntéshozók és szebb sorsra hivatott színészek seregén, hogy egyikük se röhögje ordítva arcon a direktor utat, ellenkezőleg, mind full komoly arccal asszisztáljanak ehhez a bizarr agymenéshez, amit Winding Refn vízió címén elénk spriccel. Sok csillámmal, arannyal, strasszal és kontrasztos színekkel, szoborarcú színészek testét fetisizálva, az ilyenek, hogy nekrofília, hullagyalázás, kannibalizmus már csak színes cukorkákkal megszórt koktélcseresznye a torta habján, amibe minden bizonnyal egyszerre sütöttek varázsgombát és valami erősebb dizájnerdrogot. Nincs e listán sorrend, de számomra az abszolút győztes, az év legfájdalmasabb filmje egészen biztosan a Neon démon.
