Bugyis-melltartós-nőcis kép díszíti a falat, újságból szépen kivágva, fólia mögül mosolyog Bélára a nő, légy nem piszkíthatja.

„Szinetár Dóra! Ő van rajta. Tisztelem önmagáért és a szüleiért. Meg a segge is jó.” Béla mondja ezt. Aztán mutatja a többi felvételt: Béla kesztyűben, éremmel nyakában, Béla edz, Béla a nagy Muhammad Alival öklözik.

Gagyapátiban vagyunk, nyolclakosú borsodi zsákfaluban, a község tán legfiatalabbjánál, a hatvanegy éves Pável Béla bokszolónál. Az ajtó kitárva, odakint három fok, bent ugyanannyi, Béla félmeztelenül ül, s mesél bő két órája, nem fázik, „mindig forr a vérem”.

Gagyapátiból indult Béla története, s oda is tért vissza. Ötvenötben született, élete első tizenöt évében kapta, aztán adta a pofonokat. Apja juhász volt, egyetlen módját ismerte a gyereknevelésnek, a verést. „Hároméves lehettem, a kisbaltával játszottam, elhasítottam a kisszéket. Anyám épp lekvárt főzött, jó szag volt, látta, mit műveltem, szólt, jaj, meneküljek, mert ha apám hazaér a nyájtól, szíjat hasít a hátamból. Bebújtam az ágyba, félelmemben elaludtam. Arra ébredtem, hogy apám a lábamnál fogva kirángat a paplan alól, és egy ujjnyi vastag orgonavesszővel addig üt, míg bírja szusszal. Ma is hallom, ahogy csattog a hátamon a bot. Akkor lettem dadogós.”

Megváltás volt, amikor ipari iskolába, kollégiumba került Miskolcra. Egyik osztálytársa levitte a vasutasba ökölvívó edzésre, rögtön ott tartották, „látszott, van adottságom, erőm, kölökkoromban sem kellett kutya, hogy visszafordítsam a marhákat, megoldottam a két kezemmel”. Azonnal belehabarodott a bokszba, az iskolát félbehagyta, nem bánta, a szülei se bánták.

Bélát sokan ismerik a járásban, a történetét ötven kilométerre Gagyapátitól, városban, komoly sportembertől hallottuk, újságcikk, portrévideó készült róla; nem lehetett nem megkeresni őt így karácsony előtt.

Hallgatjuk is tőle, hogy tizenkilenc évesen, hetvennégyben fölkerült Pestre, a Vasasba, tutiba, a klub Ibusz-lakást bérelt neki, jó kis panelt a Megyeri úton. „Papp Laci bácsi is felfedezett. Egy versenyen, a lábmunkámat látva, azt mondta, tiszta Muhammad Ali vagyok, igaz, az eredményhirdetésen a második helyezettre akasztotta az aranyat, úgy kellett szólni neki, hogy Laci bá’, azt egy nyakkal odébb.”

Pózol Béla a fotókhoz, szabályos ökölvívóállás, térd enyhén rogyasztva, hogy villámgyorsan reagáljon az ember, ha kell, a bal kéz elől fogja a teret, a jobb hátulról lesi, mikor csaphat le, tekintet a tekintetbe szúr. Sztori pedig annyi, alig győzi a tömb meg a diktafont.

Lejegyezzük, hogy Béla minden, de minden meccsét megnyerte, „sosem voltam padlón, csákánnyal sem lehetett leütni”, ifjúsági- és junior magyar bajnok lett. Nem bonyolította túl a taktikát. „Az ellenfél fejét néztem, és arra gondoltam, hogy most fönt van, de lent a helye a földön. Gyilkoltam. Mindig arra törekedtem, üssem szét a másik fejét. Ezt hoztam apámtól.”

Haza-hazajárt. „Akkor már én voltam az erősebb, félt tőlem az öregem. Egyszer valahogy eszembe jutott, miket művelt velünk az a moslék, elkaptam a nyakát, mondtam, most megdöglesz, moslék, hát kilökte a nyelvét, összefosta, összehugyozta magát, anyám sipítozott, ő szedett le róla. Onnantól végképp remegett, reszketett tőlem meg a bátyámtól az apám, pont úgy, ahogy mi reszkettünk tőle gyermekkorunkban. Nem szégyellem. Nem kaptam én tőlük fikarcnyi szeretetet sem, az hozta ki belőlem az agresszivitást. Meg hát az apai vér nem válik vízzé.”

Mondja Béla, hogy hetvenötben, húszévesen, súlycsoportjában ő utazott a felnőtt válogatottal Miamiba, az Aranykesztyű bajnokságra. Tudta, hogy ott lesz példaképe, Muhammad Ali, gondolta, megkeresi, de azt nem sejtette, hogy Ali is keresi majd őt. Az előzmény az, meséli Béla, hogy Muhammad Ali 1960-ban, augusztus tizennyolcadikán, a római olimpia félnehézsúlyú döntőjében Béla nagybátyját, a lengyel Zbigniew Pietrzykowskit győzte le, s gondolta, másfél évtized múltán kezet fog a nemes ellenfél rokonával.

Tényleg nagy meccs volt az az olimpiai döntő, hatalmasat küzdött a lengyel fiú, még a rajtszáma is leszakadt; aki látta, sose felejti, aki nem látta, megnézheti. Na de mi Gagyapátiban ülünk, ahol Béla elmagyarázza, hogy vezetékneve, a Pável a Pietrzykowski magyarosításából jön.

A nap legjobb mondata is Gagyapátiban hangzik el: “Ali a csarnokban bemondatta, hogy keresi Pável Bélát. Lestük egymást, de nekem könnyebb dolgom volt, mert ismertem a tévéből. Amikor megpillantottam, rászóltam, hogy csá, Ali!… És mindjárt a haverja lettem.”

Nagy büszkesége Bélának, hogy Ali a verseny alatt két hétig kísérte, tréningezte, tanácsokkal látta el őt. „Még üttette is magát velem… Ütöttem Alit! Jaj, az nagyon jó volt! Egy bokszolónak kell az ütés, éhes rá, én is a saját fejemet öklöztem, ha pár nap edzés kimaradt. Húsz kiló súlykülönbség volt köztünk, a tőlem kapott pofon őneki nem sok vizet zavart a Dunán, hacsak hajszálra el nem találtam a kiütési pontot, de arra meg figyeltem.”

Béla ismeri az öklözés anatómiáját. “Ugye három kiütési pont van az emberi testen. Az első az állcsúcs, ott belenyilall az agyba, piff. A második a lengőborda, ott eláll a lélegzet, auah. A harmadik a gyomor, ott is eláll a lélegzet, auauoh.”

Népmesei, amit hallunk, az internet meg a könyvtárak előtt, a szájhagyomány korában hömpölyöghettek így évek, évtizedek alatt legendává történetek: Béla úgy emlékszik, négy meccset játszott Miamiban, mindet nyerte, így elhozta az Aranykesztyűt. „A döntő előtt Ali látta, hogy cidrizek, hát mondta, pontosabban mutogatta, hogy mit fosol?, fordítsd ki a száját a gyereknek, küldd padlóra, különben sosem leszel bajnok. Megértettem, kifordítottam a gyerek száját, padlóra küldtem, bajnok lettem.”

A gyerek, akinek ki lett fordítva a szája, nem más, mint Teófilo Stevenson. A döntő mindkét szereplője nagyot alakított, Béla azzal, hogy legyőzte az akkor már egyszeres, utóbb háromszoros olimpiai bajnokot, a kubai zseni pedig azzal, hogy szépen bejutott az Egyesült Államokban, s onnan, ha csak ezüsttel is, de szépen haza is ment.

Muhammad Ali, így Béla, biztosra vette, hogy a következő évben, Montrealban Béla nyeri az olimpiát. Abban maradtak, hogy aztán még a hetvenhetes amatőr világbajnokságon is tarol a magyar, hadd legyen híre, majd megy Amerikába, profinak, Ali keze alá, sok-sok pénzt keresni, hepiendet varázsolva a magyar népmese végire.

Béla nyerte is sorra a mérkőzéseit itthon és külföldön, büszke rá, hogy Latin-Amerika bajnoka lett, még büszkébb, hogy levert egy bizonyos Vladimir Meciar nevű szlovákot, aki utóbb pofozkodó kormányfő lett hazájában. Meciar állítólag ekkor lépett utoljára ringbe, a magyar úgy elkente a száját, hogy szegre akasztotta a kesztyűt; Béla nem bánta.

Tisztelte Béla Meciart, ahogy tisztelte az összes ellenfelét, egyetlen egyet utált csupán közülük. „Az is Miamiban történt. Vonulok be a zöld sarokban, azt szerettem, a remény színe, megy az indulóm a hangszórókból, szólnak az ágyúk, ropognak a masingeverek, kedves édesanyám, most látszik meg, mit ér egy magyar gyerek, a piros sarokba meg jön a világbajnok, és köp felém. Ránézek a bíróra, nem érdekli. Hát ahogy megszólalt a gong, szinte repültem át a túlsarokba, durrantgattam akkorákat a fejébe, azt hittem, beletörik a csuklóm, aztán soroztam lejjebb, csak úgy recsegtek a bordái, és puff, padló. Fölé álltam, hogy na, most köpködjél, köcsög, most láthatod, nagyfiú, mit ér egy magyar gyerek. A lelátókról szólt a vastaps. Ó, jaj, nagyon nagy volt!”

Béla, meséli tovább, kőkeményen készült az olimpiára. „Űzött, hajtott, hogy Ali nyomdokába lépjek, és profi világbajnok legyek. Aztán bekövetkezett a tragédia: pár nappal az indulás előtt elütött egy autó. Koponyasérülés, a lábamon nyílt törés. Vége mindennek. A kórházban néhány szobára egymástól feküdtünk apámmal, ő egy teherautó platójáról esett le, betört a feje. Egyik nap anyám talpig feketében jön látogatni, és azt mondja: apád meghalt. El voltam keseredve magam miatt, ránéztem, és azt feleltem: hadd haljon, semmi sem tart örökké.”

Béla már a betegágyon tudta, hogy sose lesz a régi. „Úgy döntöttem, huszonegy évesen, veretlenül visszavonulok, de annyira kívántam az ütést, majd’ belebolondultam. Ahogy összeforrt a lábam, megint lejártam edzésre, kínlódtam, kínlódtam, vívtam három meccset, egy győzelem és két pontozásos vereség, az egyik egyhangú, a másik három-kettő arányú, elegem lett.”

Mióta Pestre került, sportállásban volt a húsiparnál, ha akart, bement, ha nem akart, nem ment be. Aztán hogy felhagyott a bunyóval, főállásba vették át. „Büszkék voltam rám, jó munkát kaptam a vágóhídon, raktáros lettem egészen nyolcvanhatig, amikor átmentem a téglagyárba targoncásnak. Nyolcvankilencben lerobbant az anyám, csak úgy engedték ki a kórházból, ha van vele valaki, hát hazaköltöztem Gagyapátiba, azóta itt sorvadozok. Anyám sokat betegeskedett, de csak 2001-ben halt meg, és addigra a világ legutálatosabb asszonya lett. Az utolsó éjszakáján este tizenegykor lekapcsoltam a tévét, reggel nézem, hát meg van halva, mondom magamban, na, hála istennek.”

Gagyapátiban Béla fát szállított az önkormányzatnak, saját lovaskocsin, míg el nem kopott az erdő. „Akkor eladtam a szekeret, vele a lovat, mert nem kanca volt, hogy csikóztathattam volna, hanem féltökű herélt, azt meg minek etessem?”

Üzletember lett, kicsiben. A nővére pulóvereket gyártott, jó áron vásárolt tőle kétzsáknyit, kivonatozott Lengyelországba, Németországba, eladta, hazavonatozott, egy-két tízezrest fialt az út. „Kivéve, amikor megszívatott a vámos, és elvett mindent.” Amikor sokadjára kobozták el Bad Schandaunál a komplett csereháti trikotázst, leállt Béla a kiskereskedelemmel.

Azóta félállásban a tejgyárban mindenes, hozzá tartozik egyebek mellett az udvarrend. „Kelek, amikor ébredek”, ez a napirend alapja. Minden másnap jár dolgozni, húsz kilométer oda, húsz vissza, mindig biciklivel. „Tizennyolcváltós! Most vettem, az előzőt ellopták, pedig pinkódos volt. Nekem a kerékpár az edzőtársam, én aztán nem buszocskázok.” Valamikor vezetett is, de „elkapott egy italozási hullám, fogyasztottam mindent, ami a-betűvel kezdődött, a sört, a bort, a pálinkát”, odalett a jogsi. „Azóta lejárt az eltiltásom, de nem csináltattam újra, engem már csak a kétkerék érdekel.”

Ma már csak a szőlőlé fogy, konkrétan a Pincemester márkából, pillepalackja hétszáz forint, két liter. „Lényegében üdítő. Van benne kis alkohol is, de ez nem öl, nem butít, nem dönt nyomorba, csak egy kis hangulatot hoz. Ki tudja, látott-e szőlőt? Azt mondják, nem.”

Ha otthon van Béla, tüzelőt gyűjt, néha főz, de leginkább felpattan a bringára, megy a környező falvakba haverokhoz meg „havercsajokhoz”. Mert Béla hatvan fölött is bika, le nem írnánk a liezonjait, pláne nem a részleteket, legyen elég annyi, hogy a huszonegy éves leánytól a nyugdíjas asszonyig tart a páveli paletta. Rutinos versenyző, nevetve meséli, a fiatalt azzal a trükkel győzte meg, hogy először a mellizmát tapogattatta meg a nővel, hogy ugye milyen kemény, aztán a kockahasára vezette a kezet, hogy az is ugye milyen kemény, és így tovább. „Faludy Györgynek is milyen fiatal asszonya volt, nekem miért ne lehetne, vagyok olyan stramm, mint az öreg annak idején. És az eszem is a helyén van, a fejem ugyan szétverve, de az agyam nem.”

Mondja, mindig is tapadtak rá a nők, mint a szobájában a rovarok a májusban kilógatott légypapírra. Külföldi versenyeken a hotelben elég volt reggelinél, ebédnél diszkréten felmutatni a szobaszámos kulcsát egy-egy szimpatikus szállóvendégnek, hozzá az ujjával mutatni, hányra várja a hölgyet, s kész az alkalmi randevú. Csak arra kellett vigyázni, Papp Laci bácsi ki ne szúrja a szervezkedést. Csillog a szeme, ahogy meséli, hogy „egyszer egy paparazzi lefotózott két ruszki csajjal, megjelent a képünk az újságban, mire hívat Laci bá’, hogy minek jöttél te, Béla, csajozni, vagy bokszolni?, nem ismert tréfát, igaza volt”.

Nem csoda, hogy számos nője volt Bélának. „Menyasszonyig sose jutottam, egyik se maradt meg mellettem. Pár hét után elmenekültek, vagy én léptem le, mert nem bírom, ha lebilincselnek. De jó ez így, bírom erővel.”

Amihez enni kell rendesen.

„Kedvenc kajám a hús. Amiben nincs liszt. Kitapasztaltam, hogy a lisztes dolog puffaszt, a húsos meg keményít. Amikor csúcson voltam, a tízes gömbvasat puszta kézzel meghajlítottam, de most is látni rajtam az izom maradékát. Szeretek enni, a hasamon én nem spórolok, inkább szakadjon rám a ház, de ételnek lennie kell.”

Tényleg van kondi, Béla esténként pár éve még végigzsákolt két-három menetet, de manapság is beáll öklözni az ajtófélfa alá. Az a hatgombócos fagyi formájú bicepsz biológiailag értelmezhetetlen.

Kaja van, nő van, barátok vannak, nyugalom is van, egyedül pénzből van kevés. Tényleg sanszos, hogy összedől a ház, a harmincezres rokkantnyugdíjból és a félállású fizetésből nem fut renoválásra. Értékesíthető holmi nem maradt, meséli Béla, már a Miamiban szerzett aranyérmet is rég eladta Béla egy osztrák ékszerésznek. „Tízezer schillingen kaptam érte, ami akkor ötvenezer forintot ért, jól jött nagyon, nem bánom.”

Relikviának elég a régi ringnadrág, „bár a mostani testemre nagy”, mutatja is, és a fogvédő, „bár már egyetlen saját fogam sincs”.

Béla szereti a betűt, kedvenc könyve egy aforizmagyűjtemény, párat kívülről tud, mondogatja is gyakran, hogy „az ujjaink sem egyformák”, meg hogy „a fiatalokkal nem tudok lépést tartani, de próbálok a nyomukban maradni”, és azt is, hogy „az okos ember hülyéskedik, a hülye meg okoskodik” szöveg.

Az ajándékokkal úgy van, mint a ringben a kegyelemmel: nem ad, s nem kér, nem is kap. Illetve tíz éve karácsonykor a nővére meglepte. Egy pulóverrel.

A kredenc tetején szivecskés lufit rezget a huzat, két éve hordta Béla elé a szél, a lufi mellett kétarasznyi műkarácsonyfa, ő tíz éve lakik a plafon alatt, porháló rajta az aranyszál. „Míg élt anyám, mindig kellett mennem az erdőre fenyőért, aztán lett ez a mű, de karácsonykor se veszem le onnan. Nálam mindig karácsony van.”

Anyja halála könnyet csal Béla szemébe, mondja, azon a napon földhöz vágta a falról az apja összes fotóját, „ment ki a szemétbe”. Így lehet helye ma a falon Szinetár Dórának, vagy annak, kit Szinetár Dórának hisz Béla.

A szüleivel ritkán gondol Béla. „Temetőbe nem járok, illetve tavaly voltam, gyújtottam rájuk mécsest, anyámra virágot is vittem. Római katolikus vagyok. Legalábbis úgy emlékszem anyám szavaiból. Vagy tán görög-katolikus. Nem vagyok istenhívő, de tagadó sem, ötven-ötven százalék. A szememnek hiszek, és még nem találkoztam istennel, de ha majd igen, akkor hinni fogok benne.”

Tiszta logika. Elkél mellé kis érzelem a riport végére, egy kétségtelenül betűről betűre igaz mondat Bélától, olyan, hogy még a gagyapáti kredenc tetején is facsarodik tőle a szív: “A bátyámon kívül engem csak az Ali szeretett.”