– Renner! Indulás.
– Megyek.
Korlátba kapaszkodva ereszkedik le a lépcsőn. Mint az öregemberek. Talpát két napja nem verik. Korábbi kezelések miatt botütés minden lépés. Lüktetés feszíti dagadt lábfejét. Saját cipő rá se megy. Raktárból hoztak fel neki nagyobbat. A manzárdból a földszintre ér. Megérti, hogy a lábakra nehezedő súlyt és fájdalmat nem csökkenti a kar erőfeszítése. Lassan hozzá lehet szokni. Lépésről lépésre.
Járni jó, még ha fájdalmas is. Jobb, mint lökéstől, rúgástól előrezuhanni, padlón gurulni, bakancsok közt mászni.
A kocsibeállóban az ő kisteherautója áll. Mondták neki, hogy elhozzák a gyárból, és hallotta fentről, ahogy beálltak vele, de elhinni nem akarta. Tényleg az ő Adlere. A falaktól egyenlő távolságban álltak le vele. Ügyes volt, aki csinálta.
Mintha a hozzá tartozó nők nem lennének köztük. Vagyis az ígéretnek megfelelően életben hagyták őket.
– Bemehetek hozzájuk? Elköszönnék tőlük. Csak egy perc.
– Nem lehet. De ne félj! Megvannak.
Barátságosan hangzik ez a kiegészítés. Robinak hívják a fegyverest, az arca értelmes. Renner nem emlékszik, hogy ez is ütötte-e. Valószínű, hogy ütötte, de biztos nem tartozott a legbuzgóbbak közé. Akkor tehát indulni kell.
– Több nem jön? – kérdezi Renner.
– Ma ennyi – válaszolja Robi.
– Én vagyok, nyithatod.
A kapu kitárul. Hideg levegő jön be a Városmajor-utca felől. Egyvalamire nem lehet panasz a Városmajor-utca 37.-ben: fűtenek rendesen. Jut a melegből a kocsibeállóba is.
– Kocsikázni megy a Robi.
A kurbli a helyén van. Robi elveszi, és a jármű orrához lép. Renner beül a vezetőülésbe.
Robi beilleszti a kurblit. Fölnéz. Neki is beugrott? Hogy mi van, ha az a lila, lüktető láb tiszta erőből a gázpedálba lép?
Robi lehajol, teker egyet a kurblin. A motor elsőre indul, és visszarántja a kurblit, de nem túl erősen. Renner üresben tartja a váltót, míg a másik kihúzza a kurblit, és beül mellé.
Az egyik kapuőr búcsút int. Lehet, hogy ez már Rennernek is szól. De csak Robi int vissza.
Renner balra veszi az irányt, a Csaba-utca felé.
Nem hajtott keresztül Robin. Már itt ül a jobbján, az oldalán pisztoly – ilyen sansz sokára adódik újra. Ha lesz még egyáltalán.
Mindent tudnak, utca, házszám, emelet, ajtó. Ő pedig már azt tudja, hogy ezeknek semmi skrupulusuk nincs a tekintetben, hogy helyénvaló-e nőket és gyerekeket bántalmazni.
Igaz, most megpróbálhatott volna odarobogni, és elhozni őket, és velük együtt menekülni tovább. A Margit-híd nincs, félig berobbantották, a Lánchídon kéne átmenni. Kérdés, az őrségen hogy jut át. Átszáguld a budai hídfőnél? Rendben, a pesti oldalon állók már felkészülten várják, és kilövik. Viszont ha Budán higgadtan megáll, és kiszól, hogy „kitartás, hullákat hozok a Tizenkétkerből”, akkor nagy valószínűséggel átengedik. Igen, meg is lehetett volna csinálni. Miért nem csinálta meg?
Még mindig megcsinálhatja. Csak a Robit kell hozzá kiiktatni.
És kitalálni, hogyan tovább, ha elhozta az anyját és a kislányát az Újlipótvárosból. Hova tovább.
Vagy begyorsítani, míg lejt az út a Széll Kálmán tér felé, lendületből felrobogni az emelkedőn a Főposta mellett, mintha síugró sánc volna, és aztán elszakadni az úttól, szabadon repülni a tér fölött, majd lezuhanni, szétzúzódni, felrobbanni az autóval. A halálba vinni ezt a nyilas Robit. Hozzákeveredni a rakomány halottaihoz. Másra hagyni az eltakarítás gondját.
Tiszta az ég, csillagos. Reggel és délelőtt erősen ágyúztak, most csak nagy ritkán hallatszik egy-egy lövés.
Szó nélkül ülnek egymás mellett. Nemcsak a gondolatai kötik le Rennert, az útra is erősen figyelnie kell. Elsötétítés van. Váratlan helyeken romok és roncsok terpeszkednek az úttestre.
A Krisztina-körútnál kérdezi meg, hogy merre.
– A Dunához.
– Rakpart?
– Híd.
– Lánchíd?
– Tegnap kellemetlenségünk volt ott. Ma ne arra menjünk! A németek miatt. Úgy csinálnak, mintha az övék lenne. Menjünk az Erzsébet-hídra!
Párásodik a szélvédő. A törléshez használt szarvasbőr a helyén, vezetés közben Renner egy részt megtisztogat. Robi nyújtja a kezét a szarvasbőrért: jó mitfahrerként tovább dörgöli az üveget.
Az utastérben a szokott tiszta szag. Renner nem tűri, hogy a járművét gépzsír, por, piszok lepje be. Egyelőre nem változott a szag.
A Krisztina-körúton halad, és nem gyorsít harminc fölé. Az emberek a platón így is, úgy is halottak. A folyó ugyanúgy folyik, mint amikor még éltek, és ugyanúgy fog folyni, ha már benne lesznek. Nincs miért sietni. Oldalán a fegyveres nyilassal, háta mögött a raktérben hat-nyolc hullával. Kisteherautója körül a várossal, amiből most éppen az hiányzik, ami az ő szemében várossá teszi a várost: az esti fények. Gázlámpák puha fénybolyhai, lakásablakok függönyei mögött világló csillárok, homlokzatokon vonagló dzsesszes neonbetűk.
Ennek ellenére jólesik kint lenni, napok után először, és vezetni. Hát ezért nem gázolta el Robit? Hogy ne kelljen az ismeretlenbe menekülnie, és komótosan vezethesse a kisteherautóját?
Nem tudja, hány óra lehet. A karóráját a kezdet kezdetén elszedték tőle, ahogy a gyűrűjét, a cigarettatárcáját, minden értékét.
Ezekből semmit se kapott vissza. A télikabátját az egyik vezető vette használatba, látta rajta előző este. Neki pedig hoztak egyet helyette. Miután életben hagyták, és feladatot adtak neki. Vállban szűk, és az ujja rövid. A jobb zsebében zsebkendő. Renner a balban szokta tartani. Egyelőre hagyja, ahol van, nem teszi át.
Konkrétan a saját helyzete egy fokkal mégis bonyolultabb: ő, Renner, egyszerre nyúzott vad és a vadászok csapatának tagja, akit másvalaki gereznája melegít. Ha jól viselkedik, idővel karóra tiktakolhat ismét a csuklóján? És egyszerűbb lesz a képlet?
Renner nem szereti az egyenruhákat, és rangjelzésekre se vágyik. Mostani szorult helyzete részben ennek köszönhető: az október közepén hatalomra került kormány mozgósítási rendelkezése szerint be kellett volna vonulnia. Valahányszor valaki rákérdezett, hallott-e a mozgósításról, azt mondta, nem foglalkozik vele. Évekkel ezelőtt, Észak-Erdély megszállásakor mozgósítva lett Renner is az oldalkocsis motorjával együtt, azt végigcsinálta, de nem élvezte. Akárhány frissen ácsolt diadalkapu alatt pöfögött át, akárhány üdvözlő szavalatot hallgatott végig.
Tényleg, miért imponálnának neki a katonatisztek? Renner tizennégyben született, egy olyan országban nőtt fel, amit a büszke vitézei háborús helyzetben nemhogy gyarapítani nem voltak képesek, de a határait tartani sem, majd ezek után, ahelyett, hogy szerényen félreálltak volna, rászabadultak az országra, és minden szinten a kezükbe vették az irányítást. A gazdaság összeroppant, Rennerék családi vállalkozása tönkrement. Renner apja megbetegedett és meghalt. Az anya ott maradt két kisfiúval. Renner nem tett fogadalmat, nem ígért az anyjának semmit, csak tanult és készült, és segített nevelni az öccsét.
A megfontoltság viszont javára vált. Azután egy nagynénje meghalt, és Rennerékre hagyta a vagyonkáját – Renner anyja bízott a fiában, engedte, hogy elinduljon a maga útján.
Ha választani kell, elismerés több van a kérdésben, mint elítélés.
– Á, nem mind.
– Hány zabigyereked van?
– Egy sincs.
– Na, ne izélj! Orvoshoz vitted őket? Nem tilos az? Neked tényleg mindent szabad volt? Hány abortuszt finanszíroztál?
– Egyet se.
Egyvalaki kivételével. Laci az alkalmazottja, aki gyerekkora óta ismeri. Egy házban nőttek fel, itt, Budán, a Hattyú-utcában, együtt jártak iskolába, a Jurányiba, együtt moziba és a grundra. Kövérkés, alacsony muksó. Amennyire hálás lehet neki a foglalkoztatásért, a kényelmes és biztos állásért, annyira irigyelheti. De ez csak az utóbbi napokban, a fogságban ötlött fel Rennerben. Mikor azt latolgatta, ki dobta fel. Lacinál végül valószínűbbnek tűnik két másik alkalmazottja, Marcsi és Zsuzsi. A gyár az ötödik kerületben működik, természetesen vannak ott is nyilasok, azok se a szelídségükről vagy a kényelmes tempójukról híresek, hozzá mégse ők, hanem a tizenkettedik kerületi szervezet szállt ki. Mármost Marcsi és Zsuzsi, akiket nemcsak a munkagépnél és az íróasztalnál használ – egyikük tisztviselőnő, a másik munkásnő –, mielőtt hozzá szegődött, a MOM-ban dolgozott. Még most is a tizenkettedik kerületben laknak. Laci nem lett behozva, se velük, se utánuk. Egyébként Marcsi és Zsuzsi sem.
– Őket? Ja, őket nem.
Hazudik. Nem akarja, hogy Robi túlzottan irigykedjen rá. Igaz, most már mindegy. Robi rájuk mászhatott a Városmajor utcában, ha akart. Ahányszor csak akart.
Volt. Teszi hozzá magában Renner. A virágok szárát elnyiszáltátok.
Az Erzsébet-hídhoz érnek. Magyar őrség mozdul. Robi az oldalsó ablakhoz tartja a karszalagját, az elég, az őr továbbot int a puskájával.
A híd közepe előtt áll le, hogy még kényelmesen átférhessen a felső feszítőív alatt, amikor majd kimegy a korláthoz. Üresbe teszi a sebváltót, járni hagyja a motort. Abban a reményben, hogy hamar végez a rakodással. Behúzza a kéziféket, és kiszáll. A Duna fölött metszőbb a hideg, mint ahogy a Városmajorban érezni lehetett.
Renner körülnéz: se Buda, se Pest felől nem közelít senki és semmi. Túloldalt Robi is kiszáll. Egyszerre érnek a hátsó ajtókhoz. Kinyitják jobbról-balról. Renner tisztában van vele, hogy nincs értelme halogatni a rakodást.
Kevésbé hajlamos az iszonyra, mint általában az emberek. Felesége egyik nagybátyját, akinek hasi műtéte volt rákból kifolyólag, és otthon ápolták, ő kötözte újra mindennap. Vért és gennyet törülgetett, és miközben mindenki más elfordult, ő nyugodt hangon társalgott a beteggel. Autókról, szivarokról, konyakokról.
A férfi fejjel kifelé fekszik. Renner a hóna alá nyúlva emeli meg. Nyitva a szeme, szája. Feje, ami Renner mellére billen, csupa alvadt vér. Na, hát mégis jó, hogy nem a saját télikabátjában kell intéznie: sajnálná. Az első napokban együtt voltak a fogdán, vagyis a Városmajor-utca 37. földszinti fürdőszobájában. A sarkak koppanva érnek a kövezetre. Renner szánja, de nem tudja kíméletesebben intézni a dolgot. Hátrálva, a hullát maga után húzva indul a hídkorlát felé.
Most már pihenhet, Kelemen úr! Nem akar emlékezni rá, de fejében megvan a férfi neve. Meg a lakcíme. Bizony előfordulhat, hogy valaki egyszer majd kérdezni fogja róla, abban az esetben, ha Kelemen valamelyik hozzátartozója túléli a mostani eseményeket, és természetesen ha ő, Renner túléli. Hányadika lehet? December húsz… Huszonegyedike. Éjfél elmúlhatott már, huszonkettedike van tehát. Ha jól kalkulált. Kelemen december huszonkettedikén került a Dunába. De Rennernek aktuálisan most azt kell kikalkulálnia, hogy kisteherautójának rakodóteréből melyik hullát húzza ki másodikként.
Ez a három nővér egyike, a középső. Juli. Ahogy viszi, menyasszonyt hordozó gáláns vőlegényre emlékeztethetné a szemlélőt, de mivel a lány hullája merev, karja-lába egyenesen kimered, az összkép mégis más egy kicsit. Renner röviden mérlegeli, bele tudná-e lökni a szemlélőt, vagyis Robi testvért a Dunába, ha hirtelen irányt vált, és nekiszalad Julival. Nem érez magában elég lendületet. Ugyanekkor kísérője úgy értékeli, hogy eleget cipelt egyedül, és besegít: a harmadik hullát lábtól már ő fogja.
Csak jobb így.
Múlt csütörtökön, amikor a pártszolgálatosok lecsaptak a gyárra, a három nővér egyike nem volt benn. Valamiért fél napra elkéredzkedett, és Renner elengedte, miért is ne. Ez nem a lógások időszaka, zsidó munkásoknak éppenséggel biztonságosabb a gyáron belül tartózkodni. A gyár katonai megrendelésekre is dolgozik, hadiüzemnek számít. Március után az alkalmazottak közt hónapról hónapra több lett a zsidó. Nagyrészt nő és fiatal. Renner nem értette, miért olyan fontos a Városmajor utcai nyilasoknak a harmadik lány begyűjtése. Valószínűtlen, hogy különösen jómódú lett volna a család, vagy hogy éppen ez a fiatal lány további, fontos személyek hollétéről tudhatott volna. Mindenesetre a nyilasok, ha már a markukban volt hármuk közül kettő, a fejükbe vették, hogy megszerzik a harmadikat is. Kérdés, honnan tudták, hogy háromnak kell lenni belőlük. Ugyanaz, aki Rennert bemártotta, beszélhetett róluk, de miért volt ennyire fontos neki, hogy mind bevitesse őket? Akár Laci volt, akár Marcsi és Zsuzsi, más okot nehéz feltételezni, mint bosszút vagy féltékenységet.
A mozdulat, amivel a két férfi a korlát fölé lendíti az éppen aktuális testet, darabról darabra lendületesebb, és a végén már a zsipp-zsupp-kenderzsúp játékot idézi.
A másik személy, akit a nyilasok akkor még nagyon be akartak gyűjteni, Renner szeretője volt. Elsősorban a nővérekről lehetett feltételezni, hogy tudnak húguk hollétéről, és természetesen Rennerről, hogy ismeri a szeretője rejtekhelyét. Ugyanakkor éppen a nővérekről feltételezhető, hogy a végsőkig próbálják védeni húgukat, és a férfiról, hogy mindenáron óvni akarja szeretőjét. Vagyis a nyilasok nem a legkönnyebb feladatot tűzték maguk elé, amikor vallatni kezdték őket.
Renner látta alkalmazottait az első verés után, a második verés után, a harmadik után, és tudta, min mentek keresztül, mert őt ugyanannyiszor, ugyanannyit verték, vagy eleinte még többször és erősebben is.
Annyi mindent nem értett. Korábban, ami elé került, azzal mind tudott valamit kezdeni. Onnantól, hogy a Tizenkétker benyomult a gyárába, gyakorlatilag semmit. Nem látta előre a nyilasok cselekedeteit, ez így utólag egyértelmű. És most, egy hét után, még mindig nem látja.
Ellenben még mindig úgy gondolja, hogy nem kellett feltétlenül így történnie, csak kevésen múlt minden. Igenis át lehetett volna vészelni a németek kiveréséig hátralevő időszakot.
Ha az oroszok előrenyomulása nem lassul le pont itt, a város határán.
Ha valamelyik ismerőse nem haragszik meg rá.
Ha az az ismerőse nincs becsatornázva pont ide, a tizenkettedik kerületi nyilasokhoz.
Másrészt ő senkiben sem látott meg soha olyasféle indulatokat, mint amiket az utóbbi napokban megtapasztalt. Vagyis nem bízhat az érzékeiben.
Lehet, hogy Ilonka, ha hagyják, sorban mind levadássza a nyilas férfiakat, nőket és gyerekeket. Érthető, hogy ezt nem szeretnék. Lehet, hogy újra kell tanulnia az embereket.
Zoltán Gábor: Orgia
Pesti Kalligram, 2016
