Nem volt még olyan régen például, amikor Kocsis Zoltán még teljes biztonságban érezte a baloldali sajtót, például az azóta botrányos körülmények között bezárt Népszabadságot.
Én nem hiszem, hogy tényleg szörnyű dolgok történnek. Egy példa: ugyebár sokat vitatkoznak a sajtótörvényről, de ha felütöm például a baloldali beállítottságú Népszabadságot, nem látok változást. A cikkek, a hangvétel – minden olyan, mint tavaly vagy tavalyelőtt.
– nyilatkozta 2011-ben a Süddeutsche Zeitungnak. Az interjúból akkoriban kisebb botrány lett, Kocsis ugyanis, amikor a magyarországi diszkriminációról kérdezték, úgy fogalmazott:
Az én zenekaromban tizenegy zsidó és tizenegy roma származású muzsikus dolgozik. Amíg nem mondja nekem valaki, hogy bocsássam el őket, nem hiszek el ilyesmiket.
Elsőként a Magyar Narancs kifogásolta ezt a számszerűsítést, rákérdezvén, hogy a karmester mindezt ugyan honnan tudja, avagy miért fontos ez. A megnyilvánulást megítélni nem tisztünk, mindenesetre Kocsis egy másik interjúban választ adott a kérdésekre.
Mi ismerjük egymást, egymás történetét, családjait, becsüljük egymást, és beszélgetünk. És éppen ezért a származás a mi közösségünkben egy természetes állapot, nem pedig konfliktusforrás. Valaki nem attól fogja jobban a vonót, vagy fújja a hangszert, mert valamilyen családból származik, hanem attól, mert tehetséges. De ha valamilyen családból származik, azzal igenis gazdagítja a mi közös kultúránkat, amiről kár lenne lemondani!
Kocsis Zoltán egyébként is kevésbé látta borúsan a magyar közbeszédet. Legalábbis 2011-ben. „Magyarországon pontosan annyi rasszizmus, annyi antiszemitizmus és annyi antiromanizmus van, mint bármely más európai országban. A legcsekélyebb rasszizmus is sok, s undorító, de van. Mindenhol.” – mondta a HVG-nek, a Magyar Narancsnak pedig egyenesen úgy fogalmazott: Ugyanitt hívta fel a figyelmet arra, hogy ez a téma gumicsont, miközben lenne épp miről beszélni.
Ezek a petíciók és interjúk úgy láttatják az országot, mintha itt egyetlen nagy baj lenne, a rasszizmus, homofóbia, irredentizmus stb. mértéke. (…) Magyarországnak – és most nem az elmúlt nyolc, hanem az elmúlt húsz évet vádolom – kezében volt a lehetőség, hogy éljen a demokráciával, de visszaélt vele, pontosabban a politika élt vele vissza. Rángatták a szekeret két oldalon, és közben egymásra mutogattak, mondván, hogy mindig a másik oldal rángatja visszafelé és ők rángatják előre. Ez folyik immáron húsz éve, és szerintem ezt elégelték meg a szavazópolgárok. A nagy többség arra voksolt, hogy menjen már valamerre ez a szekér. Lehet, hogy a baloldal kudarcként éli meg, de a nép így emelt szót a széthúzás és a helyben topogás ellen. Hiába hangzik demagógiának vagy utópiának, az egyetlen út az összefogás, egymás segítése, különben elpusztulunk.
E megnyilvánulása Kocsis Zoltánt a kormányt pártolók skatulyájába zárta, ő azonban már ekkor hangsúlyozta, hogy szíve szerint középen állónak nevezné magát.
„Mindig szerettem középen állni, se kisdobos, se úttörő, se KISZ-tag, se párttag, semmi sem voltam. Ha nagyon megszorítanak, baloldali gondolkodású vagyok, és liberálisnak is tekintem magam bizonyos mértékig, amolyan konzervatív módra. Középről nézve a helyzet iszonyú”, Utolsó, a NOL-nak adott interjújában meg is indokolta, miért nem akar egyik oldalnak sem elköteleződni: „középen állva le lehet csippenteni a jobb- és baloldalról is ésszerű érveket, megoldási javaslatokat”.
Ezzel együtt az idő előre haladtával egyre kritikusabb hangot ütött meg, ez év júniusában már egyértelművé tette, nem okoz neki gondot a kormány politikájának kritizálása.
„A tisztességtelenség, nemtelenség, vagy inkább azt mondanám: a pofátlanság valóban kitapintható. Milliárdos nagyságrendben úsznak el közpénzek, lassan már minden napra jut egy leleplezés. A fiatalok előtt nincs perspektíva, a legújabb kori népvándorlás nem csupán a határainkat fenyegeti, abban – akár tetszik ez egyeseknek, akár nem – mi, magyarok is részt veszünk. (…) Valami nagyon rossz a társadalmi ellátórendszerben. A bűnmegelőzés, a bűnüldözés nemigen hatékony, igazságszolgáltatás helyett jogszolgáltatás folyik, népesedéspolitikánk – és az ezzel összefüggő segélyrendszer – elhibázott, a nép pedig nagy átlagban nem művelődik, a bulvár tombol. Nemhogy a Széchenyi által megálmodott oktatási terv, de még a lenini „Tanulni, tanulni, tanulni!” sem valósul meg. és abból helyrehozni például a zeneiskolák, a zeneoktatás ügyét, visszahozni a Kodály-módszert a maga teljességében.”
Miközben már 2011-ben sem voltak illúziói arról, hogy milyen súllyal esik latba a kultúra bármilyen költségvetési döntésnél – vagy épp annak közmegítélésében.
Az átlagember a kultúrára, mint valami felépítményre tekint. Nem tartja feltétlenül szükségesnek, és ezt a politikusok is nagyon jól tudják. A hiánya, fejlődésének zökkenői hosszabb távon éreztetik majd a hatásukat, mikor sikerül elveszíteni vagy teljesen lenullázni olyan értékeket, amelyek pedig ma még nagyon is piacképesek, amelyek miatt a világ még figyel ránk. Ilyen nyilvánvalóan a zene!
– mindennek a megoldását mégsem az olyan gesztusértékű döntésekben látta, mint az azóta napirendre került Magyar Zene Házának megépítése.
Nem mondom, szép a terv, de sokkal fontosabb lenne megsegíteni a zeneiskolákat, hogy mindenütt legyen legalább öt használható pianínó. De mikor fejezik be a körgyűrűt, mi lesz az 1-es gyorsvillamos végállomásával, nem kellene-e meghosszabbítani mindkét irányban a 4-es metrót, nem volna-e fontosabb teljes hosszúságban kiépíteni az autópályákat? Volnának azért még tennivalók.
Ugyanitt a tennivalók sorát nem csak Magyarország, de a világ viszonylatában is egyértelműen megfogalmazta.
Földünk előbb-utóbb úgyis globalizálódik, de senki nem számított rá, hogy ez ilyen gyorsan végbemehet – azzal, hogy a diktátorokat likvidálják, és ennek nyomában világrengető anarchia támad. Akik ezt előidézték, maguk is anarchisták. A migráció mögött álló ördögi szándékokat az átlagpolgár persze csak később veszi észre, amikor a folyamat már visszafordíthatatlan. És most nem feltétlenül Soros Györgyre gondolok, hanem arra, hogy a nagyhatalmak bizonyos érdekek nyomására belenyúltak ezekbe a darázsfészkekbe, háborús övezeteket teremtettek, úgy, hogy közben siettek garantálni egyes országok biztonságát. Távol álljon tőlem, hogy az egymást ősellenségnek tekintő Izrael és Irán nukleáris felkészültségének különbségeit firtassam, de nem tudok például arról, hogy Szaúd-Arábiában számottevő menekülttábor létezne. Lehet találgatni, miért nem. De mindezeken kívül is óriási problémák, tűzfészkek tucatjai vannak a világban, a klasszikus családmodell felbomlóban, a felebaráti szeretetnek hosszú időre befellegzett, messianisztikus hajlamú politikusok handabandáznak világszerte, noha egy tisztességesebb erejű cunami ellen sem volnának képesek megszervezni a védekezést.
Pedig lát megoldást a problémákra, amelyekkel szembesül a világ, még ha meglehetősen utópisztikus is a gondolat:
Nagyon hiszek a globalizációban, de abban is, hogy nem kell hozzá háború. Tervszerűen kéne megcsinálni, nem kikényszerítve, hanem mindenki saját, szabad akaratából. Nem hiszek a földönkívüliekben, de tegyük fel, hogy tényleg ránk rontanak. Csak egy globalizálódott földi lakosság tud hatékonyan szembeszállni velük.
Tehát összefogás. Szép lenne, ez kétségtelen. De hogyan jöhet ez létre? Kocsis Zoltánnak erre is volt válasza:
Csak győzzük kivárni.
