Ez történik a testtel, ha meghal az ember

A szív számára az élet egyszerű: ver, ameddig bír. Azután megáll.

Előbb-utóbb egy szép napon magától felhagy lüktető mozgásával, és a vér a test legmélyebben fekvő pontja felé áramlik, hogy ott egy kis medencébe gyűlve kívülről sötét és nyirkos tapintású foltot hagyjon az egyre fehéredő bőrön, miközben a testhőmérséklet csökken, a végtagok megmerevednek, és a belek kiürülnek.

Az első órák ezen változásai olyan lassan és olyan bizonyossággal zajlanak, hogy van valamiféle szertartásszerűség bennük, mintha az élet szigorú szabályok, egyfajta gentlemen’s agreement szerint kapitulálna, amelyet a halál képviselői is betartanak, miközben folyvást arra várnak, hogy az élet visszavonuljon, ők pedig hozzáfoghassanak az új terület inváziójához. De akkor már visszavonhatatlanul. A test belsejében szétszóródó hatalmas baktériumseregeket semmi sem tartóztathatja fel. Ha csupán néhány órával korábban próbálkoztak volna, nyomban ellenállásba ütköznek, most azonban minden elcsendesedik körülöttük, és feltartóztathatatlanul nyomulnak egyre mélyebbre a nedves sötétségben. Elérik a Havers-csatornát, a Lieberkühn-mirigyeket és a Langerhans-szigeteket. A Bowman-tokot Nephrosban, a Clarke-oszlopot Spinalisban, Mesencephalon feketeállományát. És elérik a szívet. Még mindig ép, de már megfosztva a mozgástól, amelyre az egész konstrukciót tervezték, furcsán elhagyatottnak hat, akár egy gyártelep, amelyet a munkásoknak kapkodva kellett kiüríteniük, mindenfelé az erdő sötétjétől sárga fényükkel elváló, mozdulatlan járművek, üresen álló barakkok, a drótkötélpálya csilléi megrakodva függenek a hegyoldalban.

Abban a másodpercben, amikor az élet elhagyja a testet, az már a halálhoz tartozik.

A lámpák, a bőröndök, a szőnyegek, a kilincsek, az ablakok. A földek, a lápok, a patakok, a hegyek, a felhők, az ég. Egyik sem idegen számunkra. Szakadatlanul a halott világ tárgyai és jelenségei vesznek körül minket. Ennek ellenére kevés dolog érint annyira kellemetlenül bennünket, mint amikor egy emberi lény csatlakozik hozzájuk, legalábbis ha azokra az erőfeszítésekre gondolunk, amelyekkel a holttesteket igyekszünk eltüntetni szem elől. A nagyobb kórházakban nem csupán elkülönített, megközelíthetetlen helyiségekbe rejtik a holtakat; az odavezető utak is titkosak, saját felvonójuk és pincefolyosóik vannak, és ha az ember mégis odatéved valamelyikre, a mellette elgurított holttestek mindig gondosan le vannak takarva. Amikor elszállítják őket a kórházból, külön kijáratot használnak, sötétített üvegű autót; a templomban külön ablaktalan termet tartanak fenn számukra; a temetési szertartás alatt zárt koporsóban fekszenek, míg végül a földbe eresztik vagy a kemencében elhamvasztják őket. Gyakorlati célt nehezen találnánk ebben az eljárásmódban.

A testeket például bátran végigguríthatnák fedetlenül a kórház folyosóján, vagy teljesen közönséges taxikban is szállíthatnák anélkül, hogy különösebb veszélyt jelentenének másokra nézve. Az idős férfi, aki egy mozielőadás alatt hunyt el, nyugodtan a székében maradhatna a film végéig, sőt akár a következő vetítés alatt is.

A tanárt, aki az iskolaudvaron kapott agyvérzést, nem muszáj azonnal elszállítani, semmi baj nem lesz belőle, ha ott fekszik, amíg a gondnok időt tud szakítani rá, még ha arra csak délután vagy este kerül is sor. És ha egy madár ráül és megcsipkedi, ugyan mit számít? Talán jobb lesz neki, ami a sírban vár rá, csak mert azt úgysem látjuk? Amíg a halottak nincsenek útban, semmi ok a sietségre, úgysem halhatnak meg még egyszer. Különösen a téli hideg volna kedvező. Hajléktalanok, akik a padokon és a kapualjakban fagynak halálra; öngyilkosok, akik toronyházakból és hidakról vetik le magukat; öregasszonyok, akik a lépcsőházakban esnek össze; balesetek áldozatai, akik az autójuk roncsába szorulnak; a fiatal srác, aki egy átmulatott éjszaka után félrészegen a tengerbe zuhan; a kislány, aki egy busz kerekei alá esik – hová ez a sietség, hogy elrejtsék őket a szemünk elől? Illendőségből? Mi lehetne illendőbb annál, hogy a lány szülei egy vagy két órával a szerencsétlenség után a helyszín mellett, a hóban fekve láthassák a gyermeküket, úgy az összezúzott fejét, mint a testét, úgy a véráztatta haját, mint a tiszta steppelt kabátját? Titkok nélkül, a világ elé tárva, így kellene ott feküdnie. De még ez a hóban eltöltött egyetlen óra is elképzelhetetlen.

Egy olyan város, amely nem tünteti el a halottait szem elől, az utcákról, a közökből, a parkokból és a parkolókból, az nem város, hanem maga a pokol.

Az a tény, hogy ez a pokol sokkal reálisabban és lényegében igazabb módon tükrözi az élettapasztalatainkat, nem számít. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez így van, mégsem szeretnénk szembenézni vele. Ennélfogva a holtak eltitkolásában a kollektív elfojtás aktusa ölt testet.

Hogy pontosan mi az, amit elfojtunk, azt viszont nem könnyű megmondani. Önmagában a halál nem lehet, ahhoz a társadalomban túlságosan nagy a jelenléte. Hogy hány halottat említenek naponta az újságokban, vagy mutatnak a híradóban, az a körülményeknek megfelelően változik, a számuk azonban évről évre többé-kevésbé állandó, és miután számtalan információs csatornán özönlenek felénk, lehetetlen elkerülni őket. Ez a fajta halál azonban nem tűnik fenyegetőnek. Épp ellenkezőleg, ez olyasmi, amit akarunk, amiért szívesen fizetünk, hogy lássuk.

Ha hozzávesszük az irreális mennyiségű hullák számát, melyeket a fikció termel, még nehezebb megérteni a rendszert, amely a halál rejtegetését szorgalmazza. Ha nem a halál jelensége az, ami elrettent bennünket, akkor honnan ez a végtelen ellenszenv a holttestekkel szemben?

Vagy azt jelenti, hogy kétfajta halál létezik, vagy azt, hogy ellentmondás áll fenn a halálról alkotott elképzelésünk és a halál valós megnyilvánulása között, ami alapvetően ugyanarra vezethető vissza: a halálról alkotott elképzelésünk olyan erősen rögzült a tudatunkban, hogy nem csupán megrendülünk, amikor azzal szembesülünk, hogy a valóság eltér ettől, de minden eszközzel igyekszünk elrejteni is. Nem valamiféle tudatos mérlegelés eredményeként, ahogyan a rítusok esetében történik, amilyen például a temetési szertartás, melynek tartalma és értelme manapság tárgyalási alapot képez, és ezáltal az irracionális szférából a racionálisba kerül át, a kollektívből az individuálisba – nem, az, ahogyan eltávolítjuk a halottakat, soha nem volt vita tárgya, mindig is olyasmi volt, amit egyszerűen megtettünk valamiféle kényszerűségből, amit senki sem tud megmagyarázni, de mindenki ismer:

amikor az apád egy szeles őszi vasárnapon meghal odakint az udvaron, legalább leborítod egy takaróval.

Ám nem ez az impulzus az egyetlen, amelyben a halottak kapcsán osztozunk. A holttestek eltüntetéséhez hasonlóan szembeötlő az a tény, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a talaj szintjére igyekszünk hozni őket. Egy olyan kórház, amely fölfelé szállítja a halottakat, melynek bonctermei és halottasháza az épület legfelső emeletein vannak, szinte elképzelhetetlen. A holtakat a lehető legalsóbb szinten őrzik. És ugyanez az elv érvényes azokra a temetkezési vállalkozásokra, amelyek átveszik őket: egy biztosítótársaság nyugodt szívvel rendezheti be az irodáját akár a nyolcadik emeleten is, egy temetkezési iroda azonban nem.

Az összes temetkezési vállalkozó az utcaszint közelében alakítja ki az irodáját.

Ennek az eredetét nehéz volna megmondani, hajlamosak lehetnénk azt hinni, hogy egy régi hagyományon alapul, amelynek eredetileg praktikus oka volt, például az, hogy a pincében hideg van, ezért ez a helyiség a legalkalmasabb a holttestek tárolására, és ez az elv ma, a hűtőszekrények és a hűtőkamrák korában is érvényes, és nem arról van szó, hogy természetellenesnek tűnne a holtakat fölfelé szállítani az épületekben, mintha a magasság és a halál kölcsönösen kizárnák egymást. Mintha egyfajta khthonikus ösztön uralkodna rajtunk, valami mélyen bennünk azt sürgetné, hogy a halottainkat vissza kell juttatnunk ahhoz a földhöz, ahonnan származunk.

Karl Ove Knausgard: Halál

Magvető, 2016

A matinéban Joel-Peter Witkin fotói láthatók