Kerékgyártó István a Vagyonregénnyel robbant be a köztudatba. Vallomásos prózát ír a rendszerváltás koráról, ahol részt vett a nagy privatizáció nevű nemzeti játékban, a hatalom természetrajzának a nagy ismerője.
Hányadik könyvedet írod?
Ez lesz a hatodik. Első a Vagyonregény, majd a Makk Ász, utána jött a Trüffel Milán és a Rükverc, utána pedig a Hurok. Meg persze ott van a két színmű is, amelyeket szerencsére, rendszeresen játszanak. Eddig négy országban. Most fejezem be az új kötetet, ez egy novellafüzér, mely talán regénnyé áll össze, egy rendszerváltó regénnyé, persze még hónapokig csiszolgatom.
Visszatérő figurákkal dolgozol, egy rokoni hálóval találkozunk.
Igen, az új könyvnek a főszereplője unokatestvére lesz Vidra Zsoltnak, a Rükverc főszereplőjének. Ő a lecsúszott, nem igazán tartják a kapcsolatot, néha találkoznak. A mostani szereplőm a rendszerváltás sikerembere, bár majd kiderül, hogy a siker azért kétélű és talmi siker. Meg akartam írni a sikeres figurát is. Anyai ágon egyébként a nagyapja Trüffel Milán, a hedonista csaló, életélvező. Szóval tényleg összefüggenek a regények.
A te írói világod szorosan összefügg a rendszerváltás utáni privatizációval, az akkor megjelenő problémákkal. Egészen vallomásos jellegű a prózád.
A Vagyonregény teljesen vallomásos, majdnem hogy kulcsregény. Engem a rendszerváltás 36-37 évesen ért, pont abban a korban, amikor már nem volt meg a naivitásom, tudtam valamit, volt egy jogászdiplomám is. Nagyon gyorsan és mélyen beleszálltam a dolgokba, az ország egyik első privatizációs tanácsadó cégét csináltam meg egy jogász barátommal, tehát nagyon hirtelen, mélyen átláttam már 1990-től kezdve a dolgokat. Láttam egy csomó gazdagodást, szegényedést, vállalatok létrejöttét, majd elhalását, meglehetősen mélyen beleláttam a rendszerváltás történetébe. Jóval később, amikor elkezdtem írni, az akkori dumák még mindig ott maradtak a fülemben, ki hogy beszélt, ki hogy viselkedett.
Emlékszem, valamikor a 90-es évek elején Debrecenben jártam egy üzleti tárgyaláson és elmentem egy debreceni színházba, ahol egy Szakonyi darab ment, melyben vállalkozók beszéltek. Azt láttam, hogy Szakonyinak fogalma sem volt, milyen ez a világ — honnan is lett volna? — annyira nem arról szólt, amiben én benne éltem, ezért elhatároztam, hogy ha én ebből ki tudok szállni, akkor jó lenne megírni, hogy valójában miről beszéltek, valójában mik voltak a motívumok, amik mozgatták ezeket a figurákat.
Az alapján, amit írsz, a rendszerváltás évei alatt egészen nyers, durva világ volt. Én akkoriban gyerek voltam, lényegében nem tudok róla semmit. Mennyire fikcionalizáltad a prózádban?
A prózámban taglaltaknál talán voltak még durvább dolgok is. Én akkor egy finom, elegáns tanácsadó cég öltönyös tulajdonosaként éltem a privatizációt, Mercedesszel jártam a tárgyalásokra, de Azok a kitérések, hogy „akkor majd megoldjuk ezt a jugoszláv ügyvédekkel”, annyit jelentett, hogy nem jogi útra terelik az ügyet, hanem megveretik vagy megöletik az illetőt. Van olyan barátom, akit nem ismertem meg, amikor bementem hozzá a kórházba, úgy megverették. Komoly cégnek volt a tulajdonosa, aki egy cégcsoportból kiszállt akkoriban. A felismerhetetlenségig verték a fickót, és pontosan lehetett tudni, hogy kik, és ők ma is komoly szereplői az üzleti életnek. Nagyon kemény világ volt ez.
Képzeljük el, hogy előtte mindenki nagyon egyforma volt, pár ezer forintot kerestünk, egyformán éltünk és öltöztünk, egyforma Ladákkal és Skodákkal jártunk, aztán egyszer csak hirtelen megnyílik az a lehetőség, hogy olyan méretű vagyon tulajdonosai legyünk, amit előtte el sem tudtunk képzelni. Viszonylag könnyen hozzá lehetett jutni, elképesztő volt ez az eredeti tőkefelhalmozás és mohóság, és ne feledjük, sokkal kisebbért is ölnek a világon.
Változott ez a rendszerváltás óta? Hogyan látod a mostani Magyarországot?
Változott. Tulajdonképpen a ’90-es évek közepére már nem volt mit privatizálni és ekkor Ez most ugyanúgy működik, csak sokkal kisebb léptékben, nagyon vékony ez a szelet. Egyrészt a szereplők jóval kevesebben vannak, hiszen akkor ezrek, tízezrek mozogtak a privatizáció körül, boltokat, benzinkutakat, gyógyszertárakat, nagyon sok mindent meg lehetett szerezni. Ezek lezárultak, nagyon szűk körnek adatik meg, hogy igazi vagyont szerezzen, szinte két kezünkkel meg tudjuk most számolni. Ezek a pénzek sokkal nagyobbak, illetve sokkal arcátlanabbul folyik az egész. Ennél azért szégyenlősebben folyt akkoriban. Nem voltak mindig büszkék erre, próbálták titkolni ezeket az ügyeskedéseket, stikliket, most úgy látom, hogy egyre nyíltabban vállalja mindenki a rablást.
Még büszkék is erre.
Nem érdekli őket, hogy ki mit szól ehhez. Például a miniszterelnök mondta a múlt héten, hogy mindaddig, amíg ezek az ügyek nem csökkentik a párt népszerűségét, addig őt nem érdekli. Ez a mondat nagyon karakteres szerintem, hogy addig amíg a népszerűség töretlen, addig nem érdekli, hogy ki helikopterezik, meg ki hol lakik, meg ki kivel boltol, hiszen sikeresek, a siker mércéje pedig az, hogy valószínűleg meglesz a kétharmad. Ebből látszik, hogy beállt a teljes értékmentes politizálás.Így viszont nagyon könnyű, mert ha nem befolyásolnak minket valódi értékek, akkor szinte végtelenek a manőverezési lehetőségek, amiket végre lehet hajtani. Ha nem köt bennünket semmilyen eszme, ideológia, érték, akkor naponta lehet változtatni aznapi céljainkon.
Ez a tökéletes nihilizmus.
Ez egyfajta nihilizmus, amit a pénz és a hatalom tart össze és vezérel. Teljesen átlátható, érthető ez, nem akarok én ítéletet mondani, csak úgy gondolom, hogy ez most így működik.
A szoci kormányzás alatt más volt ez a gyakorlat, vagy nem volt ennyire látványos?
Más. Egyrészt a szocik hihetetlen lelkifurdalással tették, amit tettek. Tudták, hogy mégiscsak egy kommunista párt utódpártjai. Sokszor a pápábbnál is pápábban próbáltak demokraták lenni, próbálták azt mutatni, hogy „mi megváltoztunk, egy szociáldemokrata párt lettünk és nem kommunista párt”, és ez sokkal hitelesebb is volt. Én voltam ORTT-főigazgató, és amikor lemondtam erről — a testület egy számomra vállalhatatlan döntése miatt — egy nagyon komoly szocialista vezető megkérdezte, hogy mit lehetne csinálni a médiával, hogyan lehetne rajta változtatni, mire én elmondtam egy verziót. Erre ő azt válaszolta, hogy ez így logikus, valóban kivitelezhető, de mi nem tehetjük ezt meg, hiszen mi egy olyan diktatúra utódai vagyunk, akiknek sokkal szebb képet kell mutatni. Bármennyire is ez lenne a praktikus és a legcélravezetőbb számunkra, nem tehetjük meg. Egy csomó ilyen dolgot nem tettek meg, mert úgy érezték, az visszahúzná őket és igazuk is volt.
Ez az új hatalom úgy van vele, hogy nincsenek a múltból visszamaradt árnyai, nem kísértik a kommunizmus szellemei, azt mondja, „teszek, amit akarok”. Ilyen szempontból sokkal kevésbé óvatosak, kevésbé foglalkoznak a morállal. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szocialistáknál ne lett volna és nincs most is rengeteg olyan, aki tét nélkül, csak a pénzért teszi, amit tesz, de magának a pártnak mégiscsak volt egy ethosza, amit azért mindig hangsúlyozott, és ezt nagyjából komolyan is gondolták.
Egy idő után hülye balekoknak nézték ezért őket a többiek. Nagyon tudtam tisztelni ezeket az embereket. Ilyen emberek voltak, vannak a Fideszben is, azt hiszem, háttérbe szorultak és a primer, érdekelvű, merkantil figurák vannak most erőtérben.
Filozófiai, jogi hátérrel egy olyan kulcsod van ehhez a világhoz, ami keveseknek. Mik voltak a reakciók elsősorban az irodalmi kánon részéről, másrészről a volt munkatársak részéről?
Mikor a Vagyonregényt megírtam, tulajdonképpen az történt, hogy az üzleti életet én már meguntam, volt egy cégem, ami működött, átadtam a feleségemnek, és egy régi tanítványom mondta, hogy az Országos Rádió és Televízió Testület, a médiahatóság új vezetőt keres, aki kicsit ért a joghoz, az üzlethez és kicsit a kultúrához. A lényeg, hogy megpályáztam, és 17 pályázó közül meg is kaptam a pozíciót, és a médiahatóság vezetője lettem a Horn-kormány alatt, majd az új Orbán-kormány alatt is egy évig. Azért jöttem el, mert a Testület elképesztően amorális döntést hozott az Írisz TV kapcsán, amit nem tudtam vállalni. Én azt mondtam, ezt nem hajtom végre, nekem van miből élni, én nem vagyok megélhetési főhivatalnok, és bejelentettem, hogy ha ezt megszavazza a testület, akkor lemondok. Ekkor mondtam meg a családomnak, hogy szeretnék írni, és azt szeretném, ha ők vinnék a céget.
Hogy fogadta ezt a család?
Annyit váltottam életem során. Volt egy életem, amikor 10 évig az érték a tudás volt, Wittgensteint kutattam és filozófiatörténettel foglalkoztam, utána váltottam, átmentem az üzleti életbe, egy teljesen más világba, ahol a pénz lett az érték. Utána megint váltottam, átmentem a hatalom környékére, ahol a hatalom lett az érték, tehát már volt három gyökeres váltásom, így nem lepődtek meg, hogy jön a negyedik. Azt kértem tőlük, hogy egy évig hagyjanak békén, addig szeretnék írni. Ez egy kompresszió is volt, kiírni magamból, azokat, amiket láttam és feszítettek engem, vallomásszerűen. Kaptam egy évet erre, ekkor írtam meg a Vagyonregényt. A Magvetőnél jelent meg, és kettős fogadtatása lett. Egyrészt irodalmilag nem akarták befogadni, sőt, nem fogadták be, nem tekintették irodalomnak, ugyanakkor még ma is több egyetemen szociológiából vagy gazdaságtörténetből tanítják.
Ekkor egy ismert közéleti figura házassági évfordulóján, amire több százan meg voltunk hívva, azt láttam, hogy a könyvem szereplői közül, majdnem mindenki jelen van. Bíztam benne, hogy még nem olvasták a könyvet. Kéri Laci barátommal mentünk és azt láttuk, hogy egyszer csak odajönnek hozzánk és azt mondják, hogy marha jó, hogy én ezt megírtam. Egyszerűen nem értettem, miért mondja nekem az, aki nem éppen pozitív színben tűnik föl a regényben. Erre azt mondja Kéri:Nekem annyiban volt más az irodalmárokkal, írókkal való találkozásom, hogy én akkor már egy beérkezett ember voltam, 50 körül nem voltak egzisztenciális gondjaim, egyszerűen kívülről néztem a rendszert, és ha néha találkoztam egy kedves fickóval, akkor azzal összejártunk, beszélgettünk. De nem kellett bekerülnöm az irodalmi körökbe, nem vártam, hogy díjat kapok, nem is kellett, nem is fogok kapni soha, tehát én abszolút kívül álltam. 50 évesen indulva már nem függtem tőlük.
Egy magaslati levegőből szemléled az egészet.
Abszolút. Amikor a Szépírók társaságában, ahol tag vagyok, felmerülnek a viták, a harcok, látom, hogy én ezen már rég túl vagyok. Ezeket kívülről nézem, de nagyon sok kellemes embert ismertem meg, és persze nagyon sok kellemetlent is, mint ahogy minden szakmában. Nagyon tudok lelkesedni, ha kéziratban olvasok valami ragyogó dolgot. Nem irigylem, hanem nagyon tudok örülni, ha valakinek valami rohadt jól sikerül, és akkor ajánlom, lobbizok érte.
Mit gondolsz a Népszabadság dologról, arról, ami jelenleg zajlik a médiapiacon?
Nézd, én Népszabadság-előfizető vagyok régóta, ezért nekem fizikailag fáj az, hogy reggel nem tudom kivenni a postaládából és reggeli közben nem tudom átnézni. Imádtam a hosszú, elemző cikkeit. Ami zavar most az internetes újságírásban, hogy rövid, informatív cikkek vannak, de én azt szeretem, ha legalább 10 percig olvashatok egy cikket. A hetilapokban megkapok ilyeneket, de napilapokban már alig. A Népszabadságban voltak ilyen hosszú, elemző cikkek, interjúk, kül- és belpolitikai is.
Egy korszak ért véget most a Népszabadsággal?
Igen. Nagyon szerettem, nagyon fájt. Tulajdonképpen — hogy is fogalmazzak — Bár veszteséges, de lenyelik, mert az egyéb online, meg a színes-szagos hetilapjaikból behozzák. Ez így van szerintem mindenhol a világon, hogy egy nagyobb médiacsoport számára ez egy elegáns bónusz, ha ilyenje is van. Ezzel egyébként egyfajta értelmiségi hatalmat is vásárolnak maguknak, szimpátiát is kivívnak, de
Úgy gondolom, mégiscsak fent kellett volna tartani egy darabig, de az volt a legnagyobb probléma, hogy a kormányhatalom abszolút kivonta az állami reklámokat a lapból, pedig azzal képes lett volna feltámasztani. Amikor kivontak mindenféle állami reklámot a Népszabadságból, lehetett látni, hogy komoly gondok lesznek, és abban lehetett csak bízni, hogy lesz egy komoly befektető, aki egyfajta ékszernek tartja ezt a pénzkeresés mellett. De azt is lehetett tudni azért, hogy előbb-utóbb megjelennek itt nagy pénzzel és fölvásárolják. Ezt lehetett sejteni, de azt, hogy ez így következik be, azt szerintem senki nem tudta. Én úgy gondolom, hogy ezt maguk a vezetők sem tudták.
Én nézem néhányukat, Kaposvárról származom, tehát néha olvasom a Somogyi Hírlapot. Ezek a megyei hírlapok olvasottak, látom a szüleimet és a rokonságot, hogy ők is a Somogyit olvassák, nem az országos lapokat. Eléggé szúrhatta a Fidesz szemét, hogy ezek a lapok meglehetősen ellenzékiek, vagy legalábbis hitelesen számolnak be ügyekről, így számukra az volt a fontos, hogy ezeket megszerezzék. Azonban szerintem feltétel volt, hogy akkor veszik meg őket, ha addigra cserébe a Népszabadságot likvidálják. Ez a folyamat azonban kicsit előrehúzódott, és így könnyebb volt a kormánynak, hogy nem ők likvidálták, hanem a mostani tulajdonos. Ezt megtette azért, hogy jó pénzt kapjon a megmaradt portfólióért.
Mit gondolsz az ellenzékről? Magyarországon megsemmisült a baloldali ellenzék, mint olyan?
Igen, megsemmisült, ugyanakkor azt mondom, hogy nem kárörvendve nézem ezt, inkább szomorúsággal, és azt látva, hogy sok mindent megtettek, mindenféle lehetőséget, pénzt, médiát felhasználtak, de nagyon nehezen tudnak eljutni bárkihez. Vidéki átlagember számára nagyon-nagyon ritka alkalom az, hogy hallja ezeket a hangokat. Tehát, amikor azt mondjuk, hogy nem szólnak a nemzethez — nagyon nehéz nekik. Tudjuk, hogy működik a pártfinanszírozás, hogyan tömik a hatalmon lévők a saját pártjukat. Kiszárították őket, kivéreztették, elvették a szócsöveiket, és persze van egy csomó töketlenség is, amit elkövettek, de én inkább sajnálom ezt és
Egyiket megvették, a másikat zsarolják, vagy együtt e kettőt.
Úgy gondolom, ha itt lesz változás, akkor vagy valami egészen új fog születni, amit nem látok, nem tudok még. El tudom azt is képzelni, hogy a Fideszen belül az a sok tisztességes ember, aki most rájön arra, hogy becsapták, lázadni fog. Valahol lesz egy belső lázadás, és azokat a tisztességes, félrevonult politikusokat hozzák előtérbe. Ebben a mostani helyzetben minden benne van. Benne van az, hogy 20 évig marad minden, ahogy most van, benne van az, hogy néhány hónap múlva felborul. Azt hiszem, hogy nem lehet megjósolni. Nem csodálkoznék azon, ha 20 év múlva még így lenne minden, de azon sem, ha egy év múlva valami teljesen új párt lépne föl, aki pillanatok alatt maga mellé állítana tömegeket. Ha megnézzük, nagyon sok esetben a választások előtt néhány hónappal, egy évvel a jövendő nyertesekről alig lehetett valamit tudni.
Félsz még? Nagyon szíven ütött, amikor azt mondtad, hogy 64 évesen már ne kezdjen nagyregénybe az író.
Nekem ezt Spiró mondta egyszer, mikor 63-64 éves volt, hogy figyelj, 64 évesen már nagyregénybe ne kezdj, csak kisebb ügyekbe, addigra már írd meg, amit akartál. Remélem, hogy nem volt igaza. De az is lehet, hogy igaza volt. Én pont addigra fejezem be a rendszerváltó regényemet. Kisebb terveim persze már most vannak.
(Sorozatunk első darabját itt találja!)
