Tortúra (1990)
Stephen King már e cikksorozat első részében is szóba került, a Ragyogásnak ugyanis szintén vannak bizonyos életrajzi gyökerei – mi másból dolgozna az író, ugyebár, mint önmagából. A Tortúrával sincs ez másként. A filmbeli történet egy megszállott rajongó körül forog, aki túszul ejti és fogva tartja kedvenc íróját, és arra kényszeríti, hogy tovább írja a történetet, amit annyira szeret – pár Trónok harca rajongónak biztosan megfordult már a fejében hasonló.
A Tortúra megírására Kinget sokak szerint A sárkány szeme című regényére érkezett, brutálisan negatív rajongói visszajelzések inspirálták, a középkorban játszódó lovagi történet ugyanis olyannyira eltért minden korábbi King-regénytől, hogy a fanok nem tudtak mit kezdeni vele, a szerző pedig úgy érezte, hogy éppúgy a horror műfajához van láncolva, ahogy regényének hőse a Tortúra-sorozathoz. King a regénybeli mániákus rajongó Annie Wilkes alakját mégsem egy valós alakról mintázta, a figura saját démonjainak megtestesítője. Az író 2006-ban a Paris Review-nak mesélt erről.
Vegyük a pszichotikus ápolónőt a Tortúrából, amit akkor írtam, amikor a drogfüggéssel küzdöttem. Tudtam, miről írok, soha nem volt kérdés. Annie a drogproblémám volt, és az elsőszámú rajongóm. Istenem, nem lehetett lekoptatni.
Madarak (1963)
Bár a filmklasszikust Daphne du Maurier azonos című elbeszélése ihlette, ugyanakkor Hitchcock a mozi elkészülte előtt két évvel belebotlott egy sztoriba, ami megdöbbentően egybevágott filmje történetével. A Santa Cruz Sentinel című lap számolt be egy, a Madarakban látott invázióhoz kísértetiesen hasonlító esetről, amikor is a kaliforniai Santa Cruzt egy alkalommal épp úgy megszállták a madarak, ahogy a filmbeli Bodega Bayt. Az 1961-ben megjelent cikk így ír:
Hatalmas rajnyi szardellalakomától felfrissült szürke vészmadár ütközött partmenti épületeknek Pleasure Pointtól Rio del Marig az éjszaka… Halott és kábult madarak borították az utcákat a ködös hajnalon. Az inváziótól megriadt lakók elemlámpákkal rohantak az udvarra, majd vissza a házba, a madarak ugyanis a lámpáik felé vették az irányt.
Hitchcock fel is hívta a lapot, hogy tudassa velük, a cikket felhasználja a filmje háttérkutatásához.
A kígyó és a szivárvány (1988)
Wes Cravenről szintén volt szó az előző részben, a Rémálom az Elm utcában író-rendezője a négy évvel későbbi A kígyó és a szivárványt már íróként nem, „csak” rendezőként jegyzi. A film ugyanis egy harvardi kutató, bizonyos Dr. Wade Davis könyvén alapul, mely Clairvius Narcisse-ról szól, egy férfiről, aki „két évig zombi volt” – jelentsen ez bármit -, és akit állítólag megmérgeztek, élve eltemettek, majd valamilyen gyógyfőzettel felélesztettek.
Davis Haitira utazott, hogy ott azokat a drogokat kutassa, amelyeket „zombivá változtató” rituálékon alkalmaznak. Craven filmje jócskán eltér a könyvtől, például Davist annak idején nem tartóztatta le a titkosrendőrség, és nem is temették el élve, amint a filmbeli protagonistát, ugye. Ám a film nagyon pontosan követi a könyvben foglaltakat a haiti kultúráról, miközben az élőhalottak és élve eltemetés borzalmaiban turkál.
Cápa (1975)
Három Oscar-díjjal a Cápa önmagában is megkerülhetetlen filmtörténeti tényező, ráadásul pedig az alap, melyre aztán a katasztrófa- és/vagy szörnyfilmek egész serege épült azóta, plusz sokak szerint a Cápa volt az a film, amely megteremtette a nyári blockbuster fogalmát. Az már kevesebbeknek van meg, hogy a film, és a regény, amelyet adaptál, igaz történetet dolgoz fel, legalábbis részben. Ráadásul akik tudnak a valós alapokról, azok is valamelyest tévedésben vannak.
Peter Benchley könyvét a túlpörgött vércápáról ugyanis tévesen hozzák összefüggésbe a Jersey-i partszakaszon 1916-ban valóban megtörtént cápatámadás-sorozattal. Az összekapcsolás oka: ahogy a valóságban, úgy a könyvben is négy halottja és egy sérültje volt a támadásoknak, de közös pont a környékbeliek pánikreakciója, és az az elmélet is, miszerint vagy bikacápa, vagy egy nagy fehér cápa volt a bűnös. Így aztán több médium megírta, hogy ezek az esetek inspirálták Benchley könyvét. Holott a szerző, bár elmondása szerint tudott a ’16-os támadásokról, cáfolta, hogy bármilyen kapcsolat lenne az eset és az ő sztorija között. Azt viszont még könyve bevezetőjében is beismeri, hogy a valóságból vette az ötletet: a Cápa ötlete egy újsághír alapján fogant meg benne, amely egy 1964-es esetről számolt be, amikor egy Frank Mundus nevű halász „kifogott” egy nagy fehér cápát.
Az újságban olvastam egy halászról, aki megszigonyozott egy több mint kéttonnás nagy fehér cápát Long Island közelében. Emlékszem, akkor az jutott eszembe, hogy atyaisten, mi történne, ha egy ilyen szörnyeteg bevenné magát egy üdülőövezetbe.
Sokak szerint a Robert Shaw alakította Quint figuráját maga Frank Mundus, a hírbeli halász inspirálta – Benchley viszont ezt is cáfolta, Mundus nagy sajnálatára. „Ha legalább megköszönte volna, az jót tett volna az üzletnek. Minden, amit írt, igaz volt, annyi kivétellel, hogy nem evett meg a cápa.” – nyilatkozta Mundus a New York Timesnak.
A bárányok hallgatnak (1991)
Bár az öt Oscart nyert film kapcsán máig tart a vita, hogy műfaját tekintve afféle intellektuális horror, vagy inkább klasszikus thriller, ám abban megegyezhetünk, hogy a választól függetlenül a filmtörténet egyik legzseniálisabb mozija, s mint ilyen, sokak fantáziáját mozgatja a kérdés, hogy mennyi lehet a valóságtartalma. A film alapjául szolgáló regény szerzője, Thomas Harris több megtörtént esetet is felhasznált a sztori és Buffalo Bill karakterének megrajzolásához.
Például a hírhedt Ted Bundy valóban úgy csalta el áldozatait, hogy kamu gipszet viselt – ahogy a filmben Buffalo Bill. Bundy később felajánlotta a segítségét a hatóságoknak azzal, hogy összeállított egy profilt a Green River-i sorozatgyilkosról, aki után akkor nyomoztak, amikor Bundy már börtönéveit töltötte – ez az elem a zseniális Anthony Hopkins alakította Hannibal Lecternél köszön vissza a történetben, aki hasonló módon segített Jodie Foster Clarice Starling ügynökének. Azt, hogy Buffalo Bill az áldozatokat egy kútban tartotta fogva, Harris egy másik sorozatgyilkostól, bizonyos Gary Heidniktől vette, aki hat nőt kínzott és gyilkolt meg, miután philadelphiai házának alagsorának egy aknájában tartotta őket.
A legtöbb inspirációt azonban – nemcsak A bárányok hallgatnak, hanem egyéb horrorfilmek sztorijához is – Ed Gein története adta, aki emberi testrészeket használt a bútoraihoz. A gyilkos emellett abban reménykedett, hogy sikerült létrehoznia egy „nő-dresszt”, valami olasmit, amilyen a filmben szerepel, amit édesanyja emlékére visel majd, miután beteg kapcsolatuk véget ért. Gein tettei, és bizarr kapcsolata az anyjával később további horrorfilmek alapjául is szolgált: a Psycho és A texasi láncfűrészes is ebből a történetből indul ki.
Forrás: Moviefone
