Fogd a fejét hányás közben! Így kell meghalni

Démon

Az ő illataival volt tele minden, a ruhája, a keze, a szekrénye, a könyökhajlata. Olyan illata volt, mint előtte senki másnak, és ezt sms-ben és e-mailben is tudtára adta neki többször. Persze tudta, hogy minden embernek más illata van, de ez a felhőillat, ez egyszerűen nem fért belé, ezt egyszerűen ki kellett mindig írnia magából neki. A kemikáliái, és ő maga. A reggeli szájának az az édeskés pállott illata.

Lehelj a nyakamba.

Remeg tőled a lábam, ne csináld.

De, csináld.

Úgy mozogtak együtt a konyhában, a zöldségesnél, a Rossmannban és az ágyban, mintha táncoltak volna.

Volt valami koreográfia ugyan, de közös volt az is, megbeszélhetetlen. Jött. Ha a másik arcára gondolt, a jéghideg kezébe hangyák másztak, bizsergett a szemhéja, és hanyatt akart feküdni, hogy átadja magát teljesen az összes végtagja apró rándulásának. Ha a hangjára gondolt, az alkarja kipöttyöződött. Hol nazális volt, hol bumfordi és kicsit túl hangos, de mindig az övé, és ettől neki mindig libabőrös lett.

Én előre, ő hátra, ő előre, én hátra.

Leesik a szemüvegem, ne csináld.

De, csináld.

Ha ettek, egymás szemét nézték közben. Hallgatták a csámcsogást, ahogyan a keményből puha, a puhából meg kemény lett. Figyelték a nyak mozgását, az ereket, a kezet, ami a húst vágta, a szájat, ami szürcsölve köpködött beszéd közben, és nem tudtak egymással betelni. Előtte együtt főztek, némán. Le volt osztva minden, a vágódeszkák, a kések, a keskeny konyha minden szeglete, a menj-kicsit-arrébb simogatások és a zsíros cuppogások is. Mindig új szőröket és redőket fedezett fel rajta, a lakás és a város minden pontján minden időben másképp esett rá a fény, erre mindig rá kellett csodálkoznia, ennek mindig hangot kellett adnia.

Puha.

Kemény.

Puha.

Nem tudta felületesen kezelni a dolgot. Egy jó ideje már nem is akarta. Mélysége lett minden jól sikerült és elrontott mozdulatnak, az elhamarkodott és a telibe talált mondatoknak is. Ha volt barátnőkről és alkalmi szeretőkről volt szó, azokat vagy elbagatellizálták vagy kiszínezték. Csináltak mindent úgy, ahogyan éppen akkor jónak látták. Az infantilis összeveszéseket és a felnőttes kibéküléseket egyaránt.

Szeretlek, baszod.

Imádom azt a gyönyörű pofádat.

Tudták, hogy van ilyen, hogy nincs ilyen. A büdös villamoson is volt, a pályaudvari büfénél és a mosógép mellett is. Ha sírt, ha nevetett, ha bántotta, ha a fogai között préselte ki a hülyeségeket, amit utána már nem lehetett visszaszívni, akkor is.

Nekem már áll.

Egyszer fogta a fejét hányáskor, és akkor arra gondoltak mind a ketten, és nem mondták, egyikük sem mondta, hogy így kéne megszületni és meghalni is. Az ilyen patetikus dolgokat ilyen egyszerűen kell csinálni. Fogni kell közben a másik ember fejét, mindegy, hogy ki az, és hogy miért pont az.

Tegnap aztán azt mondta neki, hogy nem akarja soha többé látni.

Repce

Áll a gyerek a vonatajtóban, cigány. Ül a család szanaszét mögötte, kinek hol lett helye, cigányok. Hét cigánygyerek, cigány. Egyik szebb, mint a másik, taknyosak kicsit, cigányok. Nem taknyosabbak, mint más gyerek ilyen időben, de cigányok. Leülnek, pedig cigányok. Más is izzad, másnak is van szaga, mint mindenkinek ilyen időben, de ők cigányok. Kármennek hívják az egyiket, jó hogy, mert cigány. Az apja erős mozdulattal újragumizza a kislány haját, a kislány szája lefelé görbül, cigány. Aztán az orrát is megtörli apa zsebkendővel, cigány. Az egyik nem mer mellém ülni, fél a kutyától, mert cigány. Apa mondja, gyere, Alexka, nem bánt a kutya, megígérem, pedig cigány. Leül, mosolyog, megköszöni, pedig neki is van jegye, cigány. Kérdezi az egyik fiatal cigányasszony mellettem úgy csak bele a levegőbe, nem is tőlem, hogy mi ez a szép sárga, ami nyílik ilyenkor, én meg válaszolok, pedig cigány. Repce, mondom a cigányasszonynak. Az mit jelent, kérdi tőlem, cigány. Nevetek, mondom, hát, most megfogtál. A repce annyit jelent, hogy repce, ez a neve. Értem, mondja a cigány. Alexka mindig útban van, feláll, most pont a közlekedőfolyosóban bambul, és nem férnek el a rendes nénik meg a bácsik mögötte, mert cigány.

Megütlek, te cigány, mondja az anyja, a cigány.

Nem gondolja komolyan, mosolyog. Akarja mutatni, hogy  ő tudja, hogy cigány. Ő igenis neveli a gyereket, pedig cigány. Alexka, ne állj a vonatajtó elé, és vigyázz Kármenkára, mert cigány. Alexka, cigány vagy.

Beenged

A kutyát korán kell levinni olyankor, amikor ő jön. Akkor is korán kellett levinni, amikor még volt munkám, és nyolcra jártam dolgozni, de ez most más. Több bennem a lendület. Nagyjából egy időben veszítettem el a munkám, és fordultunk mi komolyabbra. Ezt hívják istenverte szerencsének. Tehát a kutya le van víve, az előző napi koszos edény el van mosogatva, a kapucsengő csengetése pedig várva vagyon. Ne ugass, mondom a kutyának, könyörögve kérem tőle, összefogom kicsit két kézzel a pofáját, nyüszög is. Tudod, hogy nem szereti. Tudja hát. Utálok mosogatni.

A lift kinyílik. A rács nyikorog. Ha lehet nagyon bejönni, akkor ő úgy jön be, hogy nagyon. Ideteszi magát az előszobámba, és van. A kutya persze ugat.

Jó a fantáziája. Komplett történeteket talál ki nekem arról, hogy Leli a második világháború idején milyen politikai nézeteket vallott, fényképes dokumentumokkal alátámasztja, hogyan nézett a világra, és mindennek tetejébe zavarba ejtő részleteket közöl nemcsak Leli szexuális szokásairól, de szíve minden rezdüléséről is. Leli amúgy három éve született. Én írtam. A mai napig fogalmam sincs arról, hogy ki lett ki által, Leli-e általam, vagy én általa, és ez bármennyire banálisan hangzik is, így van, és kész.

Szakítottunk többször is. A legmeghatározóbb homályos értelmű szakításunk nála történt. Akkor jártam ott először. Oda kellett valahova mennem először, ahová egyben utoljára mentem, hittem akkor patetikusan. Meghatott és megijesztett a furcsa gesztus, a férfias rendje, tisztasága, és a mi ehhez képest teljesen összeszedetlen beszélgetésünk. Odaragadt a fenekem a bőrkanapéhoz, az erkélyen meg belevágott hátul a combomba a fa ülőgarnitúra. Még szakítani sem tudtunk rendesen.

Olyan furcsán oldalra csatoltam fel akkor a frufrumat, ahogyan se előtte, se utána nem hordtam. Szakítósfrizura, írtam neki akkor zavaromban sms-ben.Ülök az ágyon, ő kint ül az előszobában. Egészen pontosan kint ül a saját laptopjával az én előszobámban. Felszólít, hogy írjak. Határidőm van, ő pedig szabit vett ki, hogy együtt legyünk. Írni viszont kell. Ő addig majd filmet néz közben. Jó. Kell fülhallgató? Keresek, szívesen, tényleg. Várj, ez nem jó, de valahol van másik. Ezt azonnal hagyjam abba. Néha szétnyílik a fürdőköpenyem, néha kompromittálóan feltolja a szemüvegét a középső ujjával. Ne húzzam az időt, írjak már.

Múlt héten megkértem, hogy adjon nekem mindennap egy szót, és majd én leírom azt, ami arról eszembe  jut, mert írni kell. Lusta vagyok, halogató, és ő ezt pontosan tudja. Viszont a határidő az határidő, és a szabi az szabi. Találtam fülhallgatót.

Kuss.

Jó vagyok.

Írni.

Az egyik szavunk az ölelés volt. Írtam róla valamit, meghalt benne egy ember. Jó lett, azt mondja, nagyon jó. A második szavunk a vagyis volt. Írtam róla valamit, de nem lett jó. Új szót kértem. Beenged, mondja harmadiknak. Ahogy egy nő egy férfit, mondjuk úgy, mondja.

Hát, köszi.

Szaniszló Judit: Beenged

Magvető, 2016