Szél Juli a fürdőszobatükröt törölgeti, lassan végez, koszos az egész napos, délutánba nyúló takarítástól, aztán egyszerre eldobja a rongyot, lerohan az utcára, copfja pattog a hátán, szuszog az otthoni, szakadt tornacipő, viszket a fejbőre, csorog a hátán a verejték. Elfut az omladozó belvárosi feszület mellett, a frissen ablakozott katolikus templom sarkánál csak a térde, a lépések ritmusa dönti el, merre szaladjon tovább.
Frigyes bácsi, a színház gondnoka szeret mindenről tudni, most értetlenkedve figyeli ezt a rohanást. Akárha elszívott cigaretta lenne, kicsúszik kezéből a halpucoló kés. Juli a kertváros felé fordul, a világítóudvaros, egyszintes házak között fut el, csipkebokrok és mogyorófák árnyékában, egy éles kanyar, és kijut a gazdagok folyton elhagyottnak látszó házaihoz, automaták öntözik a gyepet, szemben már a hősök és az urak okosan elrendezett temetője, mellette kétsikátornyira van egy csárda, az első saroknál úgy érzi, kifogyott belőle a szusz, de aztán új erőre kap, odáig is elfut.
Juli fut, érzése szerint órákig, valójában csak néhány percet, megkerüli a sápadt csatornát, aztán meg, mintha mit sem törődne a tolakodó tekintetekkel, a városon keresztül sétál haza. Csorog az arcán az izzadság. Sötétedik, a munkaügyi központból kosztümös nők és öltönyös férfiak jönnek ki, valamiért ott maradnak a kapu előtt, nem állnak félre, nem engednek utat, Juli lassít, de nem áll meg, sár van, nem lép le a járdáról, több vállnak nekiütközik, hallja, ahogy méltatlankodnak, utánakiabálnak, de nem érti, mit mondanak. Amióta egyedül van, megtanult nem figyelni, arra még nem képes, hogy ne hallja a beszédet, de arra már igen, hogy összemossa más zajokkal, hogy egy massza legyen a külvilág.
Tárva-nyitva maradt a garzon ajtaja, és a lépcsőház pókhálós ajtaja is, a színészek utálják, ha nyitva hagyja a lépcsőházat, mert különben úgy élnek, mint a kollégisták, nyitott ajtónál, az életüket is alakítják, kell hozzá közönség, átjárnak egymáshoz, nevetnek, üvöltenek. Egyébként is utálják őt, mit keres ott a leszázalékolt egykori színházi titkár, miért nem dobják már ki a színészházból, nagyon jól tudja, hogy ezt gondolják, hogy vágynak rá, talán szervezkednek is ellene, de nem fog sikerülni, legalábbis amíg a volt férje tartja a hátát.
Tartsa is, ez a legkevesebb. Elvégre akkor kezdődött a kálváriája, amikor Szél Péter újranősült, amikor összeszedte azt a gebe pesti nőt, aki azóta művészeti szalonokat vezet a város egyetlen, kávéházzá magasztosult cukrászdájában, és persze a színházban is, minden hangversenyen, Páholy-partin ott tündököl, egyedi estélyikben, és azóta persze az ő volt férje is ott van, azelőtt meg soha nem jött, gondolja Juli, és haragudni akar, mert a düh talán segít elhessegetni a lelkiismeret-furdalását, az aljas kételyeket, hogy ez az egész egy jól felépített hazugság, amit hiába ismételget magának is, ő maga sem képes elhinni. Nem működik. Nem tudja elfelejteni, hogy hamarabb kezdődött.
Egy véletlen találkozásnál az orra alá dörgölte, „bezzeg miattam egyszer sem jöttél színházba”, mondta köszönés helyett, meglátta a volt férjét a bevásárlóközpont mögött, a parkolóban, a nyakkendőjét igazgatta a kocsi mellett, biztosan valamelyik bank rendez megint tárlatot egy helyi dilettánsnak, gondolta Juli, és már gúnyolódni is akart az egészen.
Megijedt, a férfi sokat mutogatta magát az új nejével, de rá mindig úgy nézett, mint aki bármikor visszafogadná, és akkor először, és reményei szerint utoljára, úgy érezte, Péter le tudna mondani róla egészen, hogy azt az öröknek hitt családi köteléket is eltépné, ami hite szerint erősebb, amit az a nő valaha ki tud alakítani, de akkor, egy veszélyes másodpercig Juli megingott, látta magukat fiatalon, ő fürdött a népszerűségben, már szőke volt, magára talált, és persze gyönyörű, imádták, pezsgőzött az aulában, Szél Péter meg az egész napos tanítás után otthon gürcölt, mert azt vette a fejébe, hogy vállalkozni fog, hogy néhány égett aljú burek miatt javulni fog az anyagi helyzetük.
„Megtalált a családi átok”, mondja róluk, „éppen olyanok lettek, mint a húgom”.
Mindig magában beszél, kint áll a teraszon, nézi Frigyes bácsit, ahogy pucolja a halat, folyton halat pucol, és őt hallgatja, az ő zilált monológját a gyerekeiről meg a példaképpé lett húgáról, akit önteltnek tart, élhetetlen, férfias okostojásnak, és irritálja, hogy Éva azt hiszi, elemében van, pedig dehogy, nem tudja feldolgozni a saját sikereit, hogy negyvenéves korára egyetemi professzor lett, nincs még egy nő az országban, aki ilyen fiatalon, tényleg komoly dolog, de belehalni azért nem kellene. Juli nevet, arra gondol, mennyit gúnyolták annak idején a húgát, utánozták a hanghordozását, a lánya tudott úgy járni, olyan széles, férfias lépésekkel, ahogy az Éva, billegett keresztül a szobán, ők meg dőltek a nevetéstől.
Akkoriban a húga még legalább az ünnepekre, húsvétra vagy karácsonyra hazajárt, most meg fel sem hívja, nemhogy el magához, Pécsre.
Bejön a teraszról, ezt is meg lehet unni, az ember magát is meg tudja unni, és akkor egyedül is csak hallgat, mint egy férfival, a lakásban nincs áram, mérgesen nyomogatja a kapcsolót, néz a szürke szobába, miért nincsen áram?, benyomja a gombot a rádión, a készülék recsegve megszólal, eszébe jut, hogy nincs áram, és akkor bizonyára mindjárt elhallgat, de nem, szól, akkor mégis van, talán az égő égett ki, megint megnyomja a kapcsolót, most felgyullad, akkor vajon az előbb is égett?, nem emlékszik, nem biztos, lehet.
Akkor még jó ideig rá tudta venni magát a munkára, nehéz volt, de sikerült, még ha előfordult is, hogy eltűnt egy fél óra, amikor ő csak bambult, villogott előtte a képernyőkímélő, az ő fejében meg forgott a film, azok a régi, pesti esték, amikor elszöktek, csak az anyja meg ő, még az apjuknak sem mondták meg, hová mennek, a húga meg észre sem vette, hogy nincsenek otthon, annyira magával volt elfoglalva, hogy meg sem nézte, ott vannak-e, amikor végre hazaért a mindenféle korrepetálásról, különóráról, bekiabált az ajtóból, aztán ment fel az emeletre tanulni, ha az íróasztalon ott volt a szendvicse meg a kólája, nem kereste őket, általában ruhástul aludt a fotelban, amikor ők késő éjjel megérkeztek, ragadt a kezük a mocskos postavonattól, és persze hullafáradtak voltak, mert mindig késett, de olyan nagyon boldogok voltak, színültig élménnyel, annyira önfeledtek, szerelmesek, mint soha máskor.
Frank sem lehet az oka egyedül. Bár az tény, hogy azon a nyaraláson kezdődött, amikor a tó északi partjának egyik falucskájában verték föl a sátrakat, a kempingből egyenesen a strandra lehetett jutni, a strandról meg egyenesen a kocsmákba és a falucska egyetlen boltjába, ahol éppúgy égett fűszerpaprika-, vanília- és ázotthaj-szag volt, mint mindenütt, a néhány focipályányi területet különös auraként vonta körbe ez a nem is annyira kellemetlen, de ingerlő szag, amiről Juli úgy érezte, beivódik a bőrébe, hazafelé tán még belőle is ez a szag árad majd, amibe persze időnként a frissen sajtolt gumilabdáké és úszógumiké is belevegyült, nem beszélve a sör kellemetlen bűzéről.
Egy nagy kék csúszda mellett állt, az egyre haragosabban hullámzó tavat figyelte, amikor eszébe jutott, hogy biztosan terhes, azért érzékeny ennyire, azért rázkódik meg mindenre, egy kellemes illat is zavarja, mintha bármi átvehetné a gyomra fölött az uralmat. Ijedten fordult vissza, mintha a többiek is vele együtt végiggondolhatták volna mindezt. A többiek nem figyeltek rá, megijedtek a közelgő vihartól, pakoltak, kapkodva dobálták a hátizsákba a naptejeket, a hasra fordított könyveket, a paklit, a még vizes, füves plédet rázogatták. Juli nem ment oda segíteni, Franket figyelte, a férfi megérezte a tekintetét, kihúzta magát, és nevetséges szokása szerint feszíteni kezdte az izmait, amitől lassabb és szaggatottabb lett a mozgása, mintha kötélen rángatnák.
Grecsó Krisztián: Jelmezbál
Magvető, 2016
