Kisebb botrányt kavart a Miért hagytuk, hogy így legyen? című könyv, melyben tizenhat balliberális értelmiségi ír a „hiábavaló rendszerváltásról”. Ön és szerzőtársai arról értekeznek bő kétszáz oldalon át, hogy Orbán Viktor tönkreteszi a gazdaságot, szétveri a társadalmat, sárba tiporja a demokráciát, ellehetetleníti az ellenzéket és megfojtja a Fidesz kritikusait. Kaptak kritikát és jó szót jobbról és balról is.
Akármilyen őrület diktál, mindig akad, aki kilóg a rendszerből, és szóba áll az ellenzékkel, a másik oldallal, még ha ezért pártkatonák meg is bélyegzik őt. Sajnos mindkét táborra jellemző, hogy nem tudunk még kíváncsiak sem lenni, mit gondol, miben reménykedik a másik. Megjegyzem, akadnak szép számmal, főleg a jobboldalon sokan olyanok, akik nem kíváncsiak arra, mi mit gondolunk, de a Népszabadság kritikusa is megmondóembernek nevezte a kötetben szereplőket, ami nekem nagyon rosszízű kategória.
Mivel nincs éles határ, minden a szívedben lévő membránon múlik
Fotók: Berecz Valter
Valóban halott a magyar demokrácia? A Fidesz tényleg eltiport mindent, vagy éppen hogy működőképessé teszi az országot, bevégzi a rendszerváltást?
Komolyan kérdi?
Ez a két „valóságértelmezés” létezik ma Magyarországon.
Hogy is szokás mondani? Szerintem „rossz felé mennek a dolgok”.
Ön a következőt írja a könyvben: „2012-re Magyarországon teljes lett az egzisztenciális és létbizonytalanság.” Aztán a dédmamáját idézi, aki gyakran emlegette, „itt bármikor bármi megtörténhet”. Mire ön: „Én eddig az évig nem hittem neki.” Ezek szerint most viszont már hisz neki. Ma Magyarországon ismét bármi megtörténhet?
Igen, bármi.
Komolyan mondja?
Értem, hová akar bezavarni, ha folyton temetjük a demokráciát, mindig farkast kiáltunk, akkor hamar devalválódik a vészjelzés ereje, s jön a „károg a liberális értelmiség” duma, a „megint lázítanak a bérrettegők” szöveg. Másfelől viszont egyre erősödik a kisebbségeket, a gyöngéket fenyegető veszély. És mivel nincs éles határ, minden a szívedben lévő membránon múlik, mikor szólsz, meg azon, hol élsz, mit tapasztalsz magad körül. Meddig hallgassunk? Hol a határ, amikor már kiabálni kell? Amikor tiszaeszlároznak a Parlamentben? Vagy amikor gárdisták vonulásznak egy faluban? S ha minden héten vonulásznak? Csak az első alkalommal kell tiltakozni vagy mindannyiszor? Az is kérdés, hogy személy szerint miért szólalsz meg. A saját lelkiismereted megnyugtatására, vagy tényleg hiszel benne, hogy lehet hatásod a történésekre? És addig vajon eljutsz, hogy a ma eseményeit összevesd a történelemmel? Észreveszed, hogy a múlt század harmincas, negyvenes éveiben is egy folyamat zajlott, és az abban élők sem látták a borzalmas végkifejletet? Megérted, hogy ők is hittek a társadalomban, az államban?
Nem visznek el? Ez említésre méltó körülmény? Ez érdem? Hát még szép, hogy nem!
A könyvben keményebben fogalmaz. Először a múltról szól: „Ha úgy tetszik, lelőnek az udvaron vagy bele a folyóba, mindegy, melyikbe, amelyik kéznél van. A kis pénzed, amit a szolgálással kerestél, egyik napról a másikra mit sem ér, csak söprik a sok szemétre való papirost az utcán… bejönnek az elvtársak az udvarra, a házba, és elviszik, amit akarnak, elvezetik a tehenet az istállóból, pedig abból a kis tejből él a család, és a gyerek legyengül, elviszi a nátha, elpusztul, mint egy állat, és nincs mit tenni. És ezt itt lehet, meg lehet csinálni, nincs következménye.” Aztán mindezt ráhúzza a jelenre: „Ahogy a ma Magyarországán sincs.” Tényleg reális veszélynek tartja a kivégzéseket és a rekvirálásokat? Nincs ebben némi hisztéria?
Ez természetesen egy metafora, és ki is fejtem, konkrétan, mire gondolok!
De a végére odaírja: „Ahogy a ma Magyarországán sincs.”
Aki az utcára kerül, családosan, elveszik a gyerekét, ő meg a frankhitel miatt koldus lesz, és mindez az önhibáján kívül történik, az ezt nem fogja tudni földolgozni. Nem nagyon kerülnek be a hírekbe, csak, ha fölgyújtják magukat, és úgy ugranak ki az ablakon. Nem beszélve arról, hogy sorozatgyilkosok pár éve roma gyerekeket és felnőtteket lőttek agyon a saját házaik előtt.
Nem állami alakulatok tagjaiként, hanem mocskos bűnözőkként cselekedtek – ma börtönben ülnek.
És az emberek fejében mocskos bűnözők? Átszakadt egy határ, ledőlt a gyűlölet előtt minden tabu, és nem gondolom, hogy azért, mert a gyilkosok börtönbe kerültek, bármi helyrejött volna, ez a határ rehabilitálódott volna. És mi lett a forinttal? Mi lett a devizahitelesekkel? Mi lett a magánnyugdíjpénztárunkkal? Ez is mind megtörtént. Mit tehettünk? Utcára vonultunk. Én kimentem a millás tüntetésekre. Ott lenni fölemelő érzés volt, mert rengetegen voltunk, azt hittük, ettől változni fog a világ, de nem lett fikarcnyi hatása sem. Mindig azzal jönnek, hogy nem visznek el a véleményemért, tehát akkor szabadság van. Nem visznek el? Ez említésre méltó körülmény? Ez érdem? Hát még szép, hogy nem! Le nem csuknak a véleményemért, de attól tarthatok, hogy nem kapok miatta díjat, ösztöndíjat, lehetőséget, egzisztenciális rettegés igenis van! Márpedig, ha jól sejtem, egy demokráciában nincs negatív következménye annak, ha gondolkodni merek a hazámról, féltem az országot, a kultúrát, és figyelem, mi történik. Egyébként meg sok nyíltan baloldali barátom panaszkodik arról, mi történt az állásával, a gyerekével az óvodában, az autójával az utcán.
Mi?
Kirúgják őket, beléjük kötnek, rongálják a dolgaikat, kiközösítik a kölköt. Vagyis létükben, vagy ahogy az előbb mondtam, egzisztenciájukban fenyegetve vannak. És ez a fenyegetettség attól a legszörnyűbb, hogy a hajléktalanokat már sikk gyűlölni, én úgy érzem, őket a társadalom ma jobban utálja, mint a cigányokat. Egyre többek osztályrésze az éhezés, a nincstelenség, a kiszolgáltatottság. Abban a csongrádi faluban, ahol az édesanyám él, a telepen bezárt a kocsma, mert elfogytak a vendégek: az elmúlt egy évben huszonöt férfi halt meg, mind negyven és hatvan közötti, döntően ötven alatti. Mondható, hogy ez egészségügyi kérdés, elhanyagolták magukat, keresték a bajt. A fenét! Ők egy fölösleges generáció tagjai, elveszítették az állásukat, elszoktak a munkától, rég leszázalékolódtak, s néhány tízezer forintból tengődtek. Erre jött tavaly a politika, hogy megszünteti azt a valóban áldatlan állapotot, miszerint közel egymillió magyar rokkantként van nyilvántartva. Ez a bizonytalanság lett az utolsó csepp a pohárban.
Ez mind a „demokráciafaló” Orbán bűne?
Szó sincs róla. De attól még létezik a probléma, s beszélni kell róla. Akkor is, amikor a nekünk kedves vagy legalábbis kevésbé ellenszenves párt van kormányon, meg akkor is, amikor a kevésbé kedvesé, netán ellenszenvesé a hatalom.
Az én bográcsos barátom tényleg félti a katolikus világképét
A könyvben mesél arról, hogy pár hónapja egy „keresztényközép” barátja bográcsozás közben arra panaszkodott, hogy őket „ebben az országban nevetségessé teszik”, és retteg, „mert a családi modellt veszélyben érzi”, ráadásul óvná a lányait a „vonulászó melegektől”. Ő is fél, ön is fél. Másképpen félnek a bogrács jobb- és baloldalán?
A félelem az félelem. Az viszont nagy különbség, hogy ő a társadalom többségéhez tartozik, ráadásul a jobbmódúbbak közé, ezért kevésbé szorul segítségre. A szegényeknek, az elesetteknek viszont jár a szolidaritás.
Ön azt írta az esszében, hogy nem állt le vitatkozni a barátjával. Miért nem?
Mert nem látom értelmét. Még a rokonságomban is csak néha veszem fel a kesztyűt, ha mondjuk cigányozást hallok. Olyankor rendre azt a karakteres választ kapom, hogy „nem tudod te, mi megy itt, jól elvagy Pesten”. Nem haragszom rájuk, belefáradtak a mindennapok problémahegyeibe, rengeteg a negatív tapasztalatuk, vergődnek. Nekem meg ilyenkor fáj leginkább, hogy a politika lenyúlta, elsíbolta az integrációra címkézett milliárdokat. Egyes régiókban iszonyú a szegénység, s valami fura tűrőképességre utal, hogy éhséglázadás nem robbant ki mostanáig. Adja az Isten, hogy javuljon a helyzet, és ne is robbanjon. Vagy a fene tudja, hogy mit adjon az Isten. Eszelős gyűlölet izzik a mélyben, amit senki nem kezel, sőt egyes pártok profin kihasználnak. Az otthoni indulatot látva vitatkozzam a családdal, a régi barátokkal? Nyomjam a liberális értelmiségi szövegét, ráadásul úgy, hogy közülük jövök, hát, az rendkívül ostoba hozzáállás lenne. Inkább végig kell hallgatni a panaszokat, engedni, hogy ezen a szelepen távozzék a gőz, s aztán tenni fel kérdéseket. Az én bográcsos barátom tényleg félti a katolikus világképét. És rátámadni arra, aki fél, őrültség, mert elvesztem a dialógus lehetőségét, és magát a barátot is.
Nem is kérdezett tőle?
De, egyet. Rengeteg homofób dolgot mondott. Érdeklődtem, tudja-e, mi a melegfelvonulás oka. Elmondtam neki, hogy például ha egy homoszexuális halálos betegen fekszik az intenzíven, a párját, akivel leélte a fél életét, nem engedik be hozzá. Meglepődött. „Na de ehhez miért kell kifesteni magukat?” – ennyit tudott kérdezni. „Az is egy kifejezési forma” – én meg ennyit tudtam válaszolni. Szakadékok húzódnak keresztbe-kasul a társadalmon, és a két parton álló világok semmit sem tudnak egymásról. Mindkettő tart a másiktól, kikezdve, megalázva érzi magát, és csak szajkózza a sablonjait.
Igaz ez a politikára is?
Bizonyos formában szerintem igen. Komplexus a politikai elit, aki a polgárság, a polgári életforma jelszavát tűzte zászlajára, miközben gyűlöli a polgárságot, mint hagyományt, életformát. Ott a hiba, hogy abból az elsőgenerációs, feltörekvő vidéki értelmiségi pozícióból beszél ma is, mint húsz évvel ezelőtt, pedig már nem Pápán meg Székesfehérváron lakik, hanem a Rózsadombon. Még mindig az „én majd megmutatom” dölyfe vezérli. Olyan jó lenne üzenni nekik, hogy már megmutattátok! Elég már. Ott vagytok. Te vagy a miniszterelnök, népszerű, ráadásul ennél többet nem lehet elérni. Nyugalom. Hidd el végre, hogy te vagy a hatalom, s éljél vele, ne visszaélj. Csak önbizalom kell hozzá és szeretet. Tudom, én is létformák között közlekedem, de már elfogadtam mindkettőt, és próbálok tenni azokért, akikre senki sem figyel.
Tilos föladni!
Jár vissza a kocsmátlan falujába?
Gyakran. Sőt a múltkor meghívtak a volt gimimbe, Csongrádra rendhagyó irodalomórát tartani. Nagyon lelkesek voltak, ők is, én is. Egy középiskolás ritkán kérdez, onnan nem akartak elengedni, hatvan percet ráhúztam a negyvenötre. Azt jártuk körbe, hogy milyen esélyük van az életben, mit tegyenek, ha érvényesülni akarnak.
Közülük hányan fognak meghalni negyven és ötven között?
Ebbe bele se akarok gondolni.
Mit tanácsolt nekik?
Akarjanak. Ez az egyetlen esélyük. Én ezerkilencszázkilencvenben kezdtem a gimnáziumot. Annak idején nem volt ekkora különbség az iskolák között, és a kapcsolati tőkének sem volt ilyen mindent felülíró szerepe. Egy budapesti nagy gimnáziumban, mondjuk a Fazekasban tanuló gyerek minden bizonnyal eleve a mostani elithez tartozó családból érkezik, ott hozzá hasonlókkal kerül össze, s később is ebben a hálóban él. Na, ezt kéne felszakítaniuk a csongrádi csajoknak, srácoknak. Ehhez hatalmas hit kell, s nem engedhető meg a sértettség luxusa. Ha lepattannak valahol, menni kell újra és újra és újra. Jobban kell akarni, mint a fazekasosoknak. Amikor a Nők Lapjánál dolgoztam, annyi gyakornokot küldtek hozzám, hogy lehetetlen lett volna bármi értelmeset kezdeni velük. Első alkalommal leültettem őket a folyosón, aztán nem szóltam egy szót sem. Két óra múlva kimentem hozzájuk, maradt kettő – velük kezdtem el dolgozni. Mert akinek az az életcélja, hogy újságot írjon, de képtelen várni két órát, az kiesik a versenyből. De akinek volt türelme és hite, annak a cikke ott virított a következő számban. Kicsi, mínuszos, keretes, de bent volt a lapban. Tilos föladni.
