1976. szeptember 6-án fura látvány tárult a negyedmilliós japán város, Hakodate lakóinak szeme elé: az égen egy addig sosem látott, két hajtóműves, szürke vadászgép jelent meg, az oldalán vörös csillaggal. A haldokló nyugati országokban korábban sosem láttak még ilyet.
A gép rövidesen landolt a város nemzetközi repülőterének kifutópályáján, de az túl rövid volt, így jócskán túlcsúszva, több, mint száz méterrel később állt csak meg.
A pilóta sértetlenül szállt ki a gépből, majd leadott két figyelmeztető lövést. Néhány perccel később a férfit elfogták, aki teljes nyugodtsággal kijelentette, hogy ő Viktor Ivanovics Belenko, a Vörös Hadsereg pilótája, hozott egy vadonatúj gépet, amit a Szovjetunión kívül senki sem ismer, és hát disszidálni kíván.
Nem épp a legegyszerűbb módot választotta, hiszen egy hajóval is megszökhetett volna, vagy épp egy nagykövetség kapuján is beugorhatott volna, védelmet kérve, de ő úgy gondolta, hogy inkább hatszáz kilométert repülve segíti az ellenséget abban, hogy az minél körültekintőbben felkészülhesen a földrésznyi állam legújabb fegyvere ellen. Nem is akárhogyan, hiszen egy több gépes gyakorlaton, teli tankkal egyszerűen csak eltávolodott a többiektől, és a szovjet, illetve japán radarok számára láthatatlanul, mintegy
A japán szárazföld fölé érve felhúzta a gép orrát, és hatezer méteres magasságba emelkedett, hogy a radarok számára egész bitosan láthatóvá váljon. A meglepett japánok megpróbálták felvenni vele a rádiókapcsolatot, de Belenko rádiója rossz frekvenciára volt hangolva, és egyébként sem szándékozott volna válaszolni a hívásra. Ehelyett inkább újra eltűnt a radarról, és leszállt a legközelebbi reptéren. Harminc másodpercnyi üzemanyagja maradt.
A MiG-25 néven elhíresült gépről a Nyugat egyébként már évek óta tudott, hiszen a különböző kémműholdak megállás nélkül pásztázták a szovjet katonai reptereket, és az ott folyó kísérletekről rendelkeztek képi anyagokkal. 1970 körül lettek figyelmesek a szokatlanul nagy szárnnyal rendelkező géptípusra, melyet az Egyesült Államok 1966-ban hadrendbe állított, a hangsebesség háromszorosát elérni képes SR-71 Blackbirdjének, valamint a gyönyörű, de sorozatgyártásig el nem jutott XB-70 Valkyrie nehézbombázójának elfogására fejlesztettek ki.
Egy évvel később a Közel-Keleten bukkantak fel hasonló MiG-ek: 1971. márciusában az izraeliek két alkalommal is jelentették a hangsebesség több, mint háromszorosával, közel húsz kilométeres magasságban száguldó gépeket, sőt, novemberben néhány rakétát is kilőttek rájuk, de természetesen azok jócskán elvétették a célt.
A Pentagon persze hamar összerakta a mozaik darabkáit, így nyilvánvalóvá vált, hogy a kémműholdak fotóin szereplő gép, valamint az izraeliek látómezejében felbukkant példányok ugyanannak a minden amerikai légi fegyvernél fejlettebbnek tűnő gépnek a különböző fázisban lévő prototípusai.
Azt azonban nem tudhatták, hogy a hőálló, könnyű titánborítású SR-71-el ellentétben a MiG egyszerűen nikkel és acél ötvözetéből volt, kézzel szegecselték össze, szárnyai pedig azért voltak akkorák, mert csak így volt képes a levegőben maradni, és nem azért, hogy a közelharcban az amerikai gépeknél jobban manőverezhető legyen. Azt sem tudhatták, hogy az izraeliek a fegyverek és célzórendszer helyett csak szenzorokkal és kamerákkal felszerelt verzió sebességét (ami egyébként is túl magas volt, a pilóta csak a szerencséjének köszönhetően élte túl) mérték, hiszen a MiG-25 teljes harci díszben csak a hangsebesség 2,5-szeresét volt képes elérni.
Belenko szolgálata tehát óriási segítség volt az Egyesült Államok, illetve a nyugati országok számára, hiszen a szovjetek hiába kérték azt vissza azonnal Japántól,
Ezen idő alatt lehetőségük nyílt megismerni a rendszer minden porcikáját, a pilóta pedig a magával vitt több száz oldalnyi jegyzet, illetve üzemeltetési dokumentációval még jobban segítette az akkori szovjet csúcstechnika megértését. Az amerikaiak rájöttek, hogy felesleges volt félteni az SR-71-eseiket a szovjet légtértől, hiszen a MiG-ek képtelenek lettek volna elkapni, vagy megsemmisíteni őket.
A szovjetek a géptípust egyébként teljesen áttervezték, elektorncsöveit félvezető alapú berendezésekre cserélték: az átalakított gépek MiG-25PDSZ, az újonnan gyártott, már a frissített alkatrészlistából épített darabok pedig a MiG-25PD nevet kapták. A gépet a hetvenes és nyolcvanas évek arab-izraeli háborúiban, a Hegyi-Karabah hovatartozásáért Örményország és Azerbajdzsán közt vívott háborúban, valamint Irakban, Iránban, és persze az Öbölháborúban is használták.
Belenko az eset után az Egyesült Államokba távozott, ahol 1980-ban megkapta az amerikai állampolgárságot, és az amerikai légierő tanácsadója, valamint mérnöke lett. Szülőhazájában persze halálra ítélték, de a férfi ma, hatvankilenc évesen is aktív.
