A 2007-ig Szemipalatyinszknak hívott Szemejtől százötven kilométerre fekvő, nevét a városról kapott szemipalatyinszki zónát a szovjet atombomba-projekt atyja, és a titkosszolgálat vezetője, a Sztálin által nemes egyszerűséggel csak “a mi Himmlerünknek” nevezett Lavrentyij Berija jelölte ki, aki úgy gondolta, hogy nincs ideálisabb hely egy ilyen terület számára egy lakatlan sztyeppénél.
A környező gulágokból kivezényelt rabok aztán lassan felépítették az óriási komplexum laboratóriumait és lakóépületeit, a terület lakóinak élete pedig örökre megváltozott.
Két évvel később, 1949. augusztus 29-én itt robbant fel az első szovjet bomba, az Első Villám kódnéven is ismert RDS-1. A Szovjetunió ezzel négy éves lemaradással, másodikként lépett az atombomba készítésére képes nemzetek közé, de ezen a téren az amerikaiakénál jóval nagyobb kárt okozott – hiszen a sztyeppén élőket sem ekkor, sem később nem evakuálták.
A robbanást később számos másik követte, így az első szovjet termonukleáris bombáé, az 1953. augusztus 12-én ledobott Joe-4-é.
A Szovjetunió 1989-es széteséséig a területen 456 bizonyítható robbantás történt, ezek háromnegyede – 340 – a föld alatt, 116 pedig repülőről ledobott bombáknak köszönhetően.
A kutatók egyetlen esetben sem vizsgálták az összesen kétezerötszáz hirosimai bombával felérő robbanások során felszabadult anyagok hatását a környezetre, valamint a közel negyedmilliós lakosságra.
Az első bombák annyira “koszosak” voltak, hogy a talajba óriási mennyiségű plutónium került, így gázmaszk nélkül a mezőkön sétálni épp annyira veszélyessé vált, mintha a szavannán készülnének oroszlánokat simogatni.
A végeláthatatlan síkságból még ma is kiemelkedő, repülőgépszárnyra hasonlítő betonépítmények sérüléseiből határozták meg a robbanások lökéshullámának erejét.
A területet elborítják a robbanások krátereiben keletkezett tavak, melyekben egyetlen élőlény, így halak sem képesek túlélni. A legnagyobb ilyen tó több, mint ötszáz méter átmérőjű, maximális mélysége pedig közel nyolcvan méter.
A tudósok 1991 nyarán hagyták el az immár Kazahsztán részévé vált sztyeppedarabot.
A genetikai rendellenességekkel születő gyerekek, leukémiában, meddőségben, vagy rákban szenvedők errefelé mindennapos látványnak számítanak, sőt, egyes felmérések szerint minden tizedik kazah – több, mint másfél millió ember! – küzd a kísérletek hatása okozta egészségügyi problémákkal.
Az itt születő gyerekek több, mint fele sosem éri meg a hatvanéves kort, de a félnomád életet emberek továbbra sem költöznek el innen, hiszen megélhetésük érdekében az úton-útfélen megtalálható fémhulladékot teszik pénzzé.
“Szaga volt… tudod, mint a hajnak. Mint az égő hajnak. Mindig újra éreztük, ha esett az eső.” – emlékezett vissza a gyakori robbanásokra és utóhatásaira az egész életükben itt élő nők egyike.
“Régen kémiát tanítottam. Majdnem minden nap, pont délben bemondta a rádió, hogy “Most pedig megkezdjük a nukleáris fegyverek tesztjét.” Ilyenkor minden remegni kezdett, sőt, egyszer az osztálytermem ablakai is betörtek a lökéshullámoktól.”
“Később, mikor megvakultam egy robbanásban, a nagybácsim elvitt az orvoshoz, aki azt mondta, hogy én vagyok a hibás, mert belenéztem az erős fénybe.”
A közeli Csagan-folyó vizében a hidrogén radioaktív izotópjának, a tríciumnak a szintje az egészségügyi határérték közel százszorosa.
A kutatók egykori épületei nem néptelenedtek el teljesen: az egykori kutatóreaktorban különböző anyagok nukleáris sugárzásra adott viselkedését elemzik, hogy a jövőben elkerülhetővé váljanak a fukusimaihoz vagy a csernobilihoz hasonló balesetek.
Itt áll a szovjet Mars-expedícióhoz sokáig ideálisnak tartott nukleáris meghajtású rakéta prototípusa is, amely magas hőmérsékletű hidrogént alakít tolóerővé. Hasonló kísérleteket egyébként az Egyesült Államok is végzett, ők tizenhárom éven át (1959-1972) húsz különböző méretű és alakú modellel próbálkoztak, de a projektet végül leállították.
A zónában ma is tízezrek élnek, akiknek egyetlen esélyük van a túlélésre: fémhulladékok eladásával életben maradni, valamint akkora pénztartalékhoz jutni, hogy legalább a gyermekeiket elküldhessék egy nagyvárosba, ahol egy jobb élet vár rájuk.
