Kis híján füstmérgezés végzett a nemzet költőjével

Jolsvai András: Pernye

Ezeket a perceket szerette a legjobban, melyeket valahol az ébrenlét és az álom határán töltött. Ilyenkor jutottak eszébe a legszebb képek, hasonlatok, a legmeghökkentőbb metaforák, a legkülönösebb álmok. Ha jól alakultak a dolgok (ha eleget ivott az este, s ha senki nem zavarta meg e reggeli szendergését), fél óráig is el tudta húzni ezt az állapotot. Volt, hogy egész költeményeket sikerült megírnia ilyenkor, volt, hogy csak egy szó, egy hangulat, egy íz maradt meg ezekből a pillanatokból. De valamit mindig lehetett kezdeni velük.

Most egy gyerekkori tűzeset emléke derengett föl előtte homályosan.

Tízéves forma siheder volt akkoriban, épp az őszi szünetre ment haza a fehérvári kollégiumból, amikor tűz ütött ki a szülőfalujában. Francia gránátosok masíroztak keresztül Nyéken (seregük akkor épp baráti viszonyban volt a miénkkel), s egy ügyetlenül elsülő mordály tüze lángra lobbantotta az alvég zsupfedeleles házait. Mire észbe kaptak, lángolt a fél falu. Nosza, lett nagy ribillió, sírás-rívás, futkosás, jajveszékelés. Vödörre kapott mindenki, még a napóleoni gárda is: másfél óra alatt valahogy gátat vetettek a pusztulásnak. Addigra persze odalett nem egy porta, leégett a templom tornya, és porrá lett a községháza is. A kisfiú elkallódott kézen-közön a nagy forgatagban, egy istálló falának dőlve figyelte, mi történik körötte.

Sose vallotta be magának, hogy tetszett neki, amit látott: a lángnyelvek élénk színe, az égő gerendák szaga, a sikolyok és lábdobbanások a természettel való küzdelem esélytelenségét, a sors tragikus nagyszerűségét jelentették a számára. Eszébe sem jutott félni: csak nézte, nézte, tátott szájjal ezt a nagyszerű, romantikus zsánerképet maga előtt.

Elég gyakran álmodott ezzel a hajdani tűzzel, bár ébredés után nemigen tudott mit kezdeni vele költőként. Melegedett kicsit az emlékénél, aztán elindult képzeletben a biztonságot jelentő gyerekkor más történetei felé.

Sokat törte a fejét, mennyi lehet a tudatosság ezekben a hajnali álmokban. Nagyon szerette volna megfejteni e percek titkát, azt remélve, valamennyire közelebb juthat a versírás, az alkotás titkához is. Hiszen mint minden költő, folyamatosan rettegett, mi lesz, ha többé nem jutnak majd eszébe verssorok, rímek, képek. Hiszen amikor igazán bőviben volt az ihletnek, s csak úgy ömlöttek a sorok a keze alá (a Zalánt is megírta anno néhány hét alatt), akkor se tudott igazán számot adni magának arról, hogyan született meg mindez. Persze, régóta törte a fejét valami honalapítás-kori témán, körülbelül sejtette is, merre induljon, de az első versszakok egy ilyen hajnalon jelentek meg a fejében, s attól kezdve, emlékszik, a keze alig tudta utolérni az agyát: maga is csodálkozott, hová ragadta a képzelet. (Schedel, aki néha egészen excellent dolgokat vett észre, egyszer azt mondta neki, a Zalánban kétfajta vágtató ritmust érzékel az olvasó: a győzelmes magyar hadak és a győzelmes magyar költő vágtatását.)

Ezen a reggelen a költő már lemondott arról, hogy kézzelfogható hasznot húzzon a hajnali derengőzésből, marad a tűz, gondolta, s egészen befészkelte magát a hajdani istálló forró fala mellé. A hátára fordult, vastag dunyháját (mely az éjszakai fűtést volt hivatva helyettesíteni) az orráig húzta, igaz, ezzel meztelen lábfejének rontotta némiképp az esélyeit. „Nem kell mindig nyújtózkodni”, gondolta, és igyekezett erővel lezárni rebbenő szemhéját, hogy minél tovább tartson a hajnali varázslat.

Az illatoknál fogott gyanút. Túlságosan valóságosak voltak. Persze, beletelt egy kis időbe, mire ráeszmélt: ezek nem vagy nemcsak az álmából valók. Aztán már hallotta a hangokat is az utcáról. Hasonlítottak ugyan a hajdani hangokra, de szélesebbek, erősebbek, robosztusabbak voltak.

– Tűz van – állapította meg a költő. Aztán, szinte azonnal, elszégyellte magát. Az volt a halvány érzése, hogy ezt a tüzet, odakint, valahogy ő idézte elő ezzel a visszatérő álmával. Hogy a valóság (már megint) utánozni kezdte a művészetet. Vagy legalábbis a művészt.

Egészen lassan határozta el magát, hogy felkeljen. Mintha azzal, hogy nem vesz tudomást róla, távol tudná tartani a bajt. Mintha azzal, hogy nem nyit ajtót, ablakot, egyszersmind meg tudná gátolni a tűz érkezését.

Hosszú percekig kereste a harisnyáját, nadrágját. A hálóingét elindította a feje irányába, aztán meggondolta magát, s a mozdulat új irányt vett. Ami a keze ügyébe akadt, begyűrte a nadrágjába, s így, hogy felöltözöttnek nyilvánította magát, kitárta az ablakot. A tavaszi hajnal még nem engedte szerephez a Napot, a Kalap utcában mégis olyan világos volt, mintha fényes nappal lenne. A tűz a Széna-piac felől érkezett, ahogy onnan érkeztek a lajtoskocsik, a vizesvödrök, a tömlővel terhes lovak, és a futó, lármázó emberek. A tűzre ébredők csak felkaptak magukra valamit, és rohantak ki, eszeveszetten, a házakból. Hajadonfőtt, meztéláb: pedig ilyenkor, tavaszelőn még nem ritka az éjszakai fagy ebben a városban.

Az oltást a pánik szervezte: Pestnek nem volt még szervezett tűzőrsége, s bár a lövészegyletek itt-ott magukra vállaltak bizonyos oltási feladatokat is, elszántságukon kívül nemigen akadt más fegyverük a tűz ellen. Így aztán mindenki igyekezett menteni a maga bőrét. Meg a házáét. Ahol a háznép elég népes volt, és akadt valaki, aki az események élére állt, ott nagyobb volt az esély. Egy a százhoz.

A költő az utcából csak egy vékony csíkot látott, de az is épp elég volt, hogy megértse, nincs sok ideje a menekülésre. Maga is csodálkozott, mennyire nyugodt ezekben a percekben. Vetett egy pillantást Horác elárvult helyére az íróasztal alá, s megnyugodva tapasztalta, hogy hű kutyája, mint mostanában minden este, megint elkódorgott valamerre.

Zsebre vágta a bugyellárisát, megitta a maradék bort a demizsonból, amit Marcsilány hozott az este a rácoktól (s amelyet üstöllést meglékelt a költő alaposan), aztán keresni kezdte a mappát, amiben a kéziratait tartotta. Végignézte az íróasztala minden fiókját, a ruhásszekrény minden polcát, a nagyládát, mindhiába. Megemelte a matracot az ágyában, s végigtapogatta az ajtó fogasán lógó gérokkot is, semmi. Még a rojtos szőnyeget is felemelte a padlóról, de a kéziratok nem kerültek elő. Mindig megfogadta magában, hogy az írásainak állandó helye lesz körülötte, de még egyszer sem sikerült megvalósítania ezt a tervét. Hétmérföldes lustasága és rendetlensége folyton keresztülhúzta ezt a tervet.

Elkezdte a kutatást elölről. Nem sietett, nyugodt mozdulatokkal térképezte fel parányi szobáját újra. Nem szívesen tett volna a kéziratok nélkül akár egyetlen lépést is. Volt köztük néhány tanulmányvázlat, azokért talán nem kár, de volt két tucat vers is, olyanok, amiket még nem adott oda Sallaynak, másolásra. Amelyek tehát csak egyetlenegy példányban léteznek. Értékük felbecsülhetetlen. (Amikor a költő ideáig jutott a gondolkodásban, azért elmosolyodott egy kicsit.)

Lentről egyre erősödött a lárma. Dobogó lábak hangja, kiáltások, az égő fa recsegése. A költő becsukta az ablakot, és a cipője után nézett. Aztán annyit mondott, határozott hangon, önmagának:

– Nem.

Lerúgta magáról a cipőt, aztán komótosan vetkőzni kezdett. Minden ruhájától megszabadult, aztán egy korsóból vizet töltött a sarokban álló mosdótálba (ott voltak a kéziratok egyébként, de ez már nem érdekelte a költőt, egyetlen mozdulattal a másik sarokba hajította az egész paksamétát), és alaposan megmosakodott tetőtől talpig. Aztán tiszta inget húzott, rá az ünneplő ruháját. Talált egy friss kapcát is a csizmájába, melyet a nadrágja hátsó részén tisztított fényesre.

Eligazgatta az ágyát, aztán lefeküdt. Karját keresztbe fonta a mellkasán, szemét behunyta, igyekezett egyenletesen venni a levegőt. Nem érzett különösebb izgalmat. Most meghal, gondolta, aztán hozzágondolta ezt a mondatot is:

– Nem kell mindig élni.

Egy pillanatra felmerült benne, hogy felkel, és feljegyzi ezt a sort, de aztán megértette, hogy ennek már nincs semmi értelme. Itt néhány perc múlva minden a tűz martaléka lesz. A kéziratai éppúgy, mint a ruhái, a bútorai és ő maga. Ez egyre jobban tetszett neki, a tűzhalált misztikus, varázslatos, költőhöz illő dolognak gondolta. Mindamellett erősen remélte, hogy még mielőtt a lángok ideérnek, a füst már végzett vele.

Velőtrázó sikoly ért fel a bezárt ablak mögé. A költő összerezzent, egy pillanatra legyűrte az életösztön, s már-már felült az ágyon, hogy meneküljön, úgy kellett erőt vennie önmagán. Harmincegy éves vagyok, mondta nyugtatóan maga elé, egy penészes odúban lakom, s annak a bérét se tudom fizetni. A főművemre ötvenen fizettek elő, a költészetből megélni nem tudok, érdektelen fércműveket olvasok napszámba, és ostoba fajankóknak gazsulálok, csak mert nekik koronák laknak a címerükben. Az arcom ragyás, a hajam hullik, a fogaim lazulnak. Akibe eddig beleszerettem, mind kinevetett, egyetlen rendes nő nem áll szóba velem. Szerencsétlen pária vagyok, aki semmire se vitte, pedig már túl vagyok életem boldogabb felén. Miért kellene menekülnöm? Ha nem a tűz emészt el, elemésztem hamarosan én magamat.

Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elájult. Hosszú órák múlva tért magához, körötte a barátai sürgölődtek, Marcsilány éppen priznicet cserélt a homlokán, Czinke doktor a pulzusát tapogatta. Horác az ágyról lelógó kezét nyalogatta kutyaszeretettel.

– Nahát! – mondta a költő.

– Nahát! – ismételték boldogan a barátai.

Kiderült aztán, szép lassan, hogy amikor a tűz az Országútról befordult a Kecskeméti utcába, hirtelen tavaszi zápor zúdult a városra, s a bölcs természet, ahogy ráeresztette a tüzet a városra, úgy meg is fékezte. Innen a harmadik ház teteje még leégett, de a sarkon innen nem lett baja senkinek.

– Döbi meg már halálhíredet költötte. Budáról persze könnyű – évődött Bajza.

– Füstmérgezés – állapította meg doktor Czinke. – Tisztító vörösborkúrát javaslok.

A költő jóízűen felnevetett.

– Alávetem magam a kúrának.

A barátok lassan szedelőzködtek, de Fenyéry még toporgott kicsit az ajtóban.

– Én azért komolyan vettem a hírt. Úgyhogy utólagos engedelmeddel megírtam a nekrológodat. Itt hagynám, ha találsz benne hibát, javítsd ki nyugodtan, ahogy a többi dolgomnál szoktad. –  Aztán hozzátette: – Egyszer még jó lesz valamire.

– Anyádat! – mondta a költő, és ballal hozzávágta a tintatartót a menekülő Fenyéryhez.

Alibi hat hónapra – A füst

Jolsvai András írása