A németek kilenc hónapon át repültek át éjjelente Nagy-Britannia légterébe, és bombázták a legfontosabb városokat, így Londont is. 1941 májusában aztán hirtelen a Szovjetunióra irányították a figyelmüket, így lassan megfordult a kocka, és eljött a britek ideje.
1942 márciusában a britek új nehézbombázóikkal, továbbfejlesztett navigációs rendszerükkel és merőben új taktikával előbb az évszázados épületekkel teli Lübecket bombázták szét (elpusztítva három nagy templomát, és az épületek hét százalékát), majd a következő hónapban Rostock közel háromnegyedét is, és százezer ember vált néhány pillanat alatt fedél nélkülivé.
A német vezérkar persze egyáltalán nem örült ezeknek a fejleményeknek, sőt, Göbbels úgy gondolta, hogy a további bombák lehullása komolyan demoralizálhatja a lakosságot.
Hitler 1942. április 14-én minden eddiginél agresszívebb, Nagy-Britannia elleni légiháborút hirdetett, de némiképp szokatlan módon. Göbbels erről így számolt be:
Az első támadást április 23-ról 24-re virradóra Exeter felett hajtották végre, majd Bath, Norwich és York következett. Május 3-án visszatértek Exeter fölé, majd Cowes, újra Norwich, végül pedig Canterbury felett kezdték el szórni a bombákat.
A gépek és bombák számának ellenére nem tudtak nagy veszteségeket okozni: az összes támadás során 1637 civil vesztette életét, valamint ötvenezer ház dőlt össze. Néhány fontos épület – így a híres koncert- és bálteremként ismert, Jane Austen regényeiben is gyakran feltűnő Bath Assembly Rooms, illetve a yorki céhek találkozóhelyeként szolgáló , XV. századi York Guildhall – ugyan kiégett, illetve súlyosan sérült (ma mindkettő újra régi fényében ragyog), de a gyönyörű katedrálisok és más épületek például sértetlenül megúszták a támadásokat.
De honnan a név?
A Baedeker Blitz néven elhíresült támadások nevüket az első igazi útikönyvekről, a Karl Baedeker által kiadott bédekkerekről kapták, melyek nélkül a XIX. és XX. században kis túlzással senki sem indult el nyaralni.
Gustav Braun von Stumm báró, a német külügyminisztérium sajtóirodájának vezetőjeként ismertté vált diplomata az exeteri támadások után, 1942. április 24-én így fogalmazott:
A báró ezt nyilván nem szó szerint értette, de a bombázások helyszíneként kiszemelt városok listája jó eséllyel nem sokban különbözött a legalább három csillagos helyekétől.
A brit visszavágás sem maradt el: 1943 júliusában például nyolc napon át bombázták Hamburgot – ezt az eseményt a brit történészek ma egyszerűen csak Németország Hirosimájaként emlegetik.
